Sisupála szavai
(Mbh., Szabhá Parva, 37, 41, 42. f.)
Ha egy kicsit eegyszerűsítjük a kérdést, azt mondhatjuk, a Mahábhárata szereplői két táborra oszlanak: azokra, akik felismerték Krsnát, az Istenség Legfelsőbb Személyiségét, valamint azokra, akik nem ismerték fel. Hogyan lehetséges, hogy Krsna ott volt köztük, és mégsem látták? Ilyen erős az illúzió.
Az illuzórikus energia teljesen hatalmában tartotta például Sisupálát, Csédi királyát. Nem volt közönséges ember: például három szemmel és négy karral született. Szülei nagyon megrémültek, és szerették volna megtudni, hogyan válhatna a fiuk olyanná, mint a többi ember. Ekkor megszólalt egy égi hang és közölte, ha a gyermek akár csak egy pillanatra beleül annak az ölébe, aki később majd meg fogja ölni, azonnal megszabadul felesleges karjaitól és a harmadik szemétől. A szülők mindenkit meghívtak, ölből ölbe adogatták a gyermeket, aki végül is Krsna ölében vált olyanná, mint a többi ember. Sisupála azonnal meggyűlölte Krsnát, és mindig azon igyekezett, hogyan árthatna neki.
Amikor elkészült a Pándavák tanácsterme, a csodálatosan szép szabhá, mindenkit meghívtak a megnyitó ünnepségre. Nem maradhatott ki Csédi királya sem. Az árja szokások szerint arghját, imádatot kell felajánlani a bráhmanáknak, a királyoknak, a tiszteletre méltó személyeknek, mégpedig a rangjuknak megfelelő sorrendben. Ezen az ünnepségen azonban gyakorlatilag mindenki ott volt, aki számított. Ki legyen az első az elsők között? A bölcs Bhísma lelki szemeivel felismerte, hogy Krsna nemcsak a jádavák egyik vezetője, hanem az Istenség Legfelsőbb Személyisége. Természetes, hogy azt javasolta, neki ajánlják fel az arghját legelőször. Sisupála persze azonnal fölháborodott, és a haragját egyáltalán nem rejtette véka alá. Ilyeneket mondott:
„Nem érdemli meg az arghját ez a Vrsni-nemzetségbeli ember, amikor ilyen sok dicső király van jelen. Ti Pándavák, ti még gyermekek vagytok, nem tudjátok, mi az illendőség.
Miért érdemelne királyoknak kijáró imádatot ez a Daszárha-nemzetségbeli ember, aki még csak nem is király? Talán ő a legidősebb? Nem, hiszen itt van az apja is, Vaszudeva.
Talán ő az egyetlen jóakarótok és támogatótok? Nem, hiszen itt van a nagy Drupada. Talán ő a tanítótok? Ugyan már, hiszen itt van Drona. Azt hiszitek, ő a legnagyobb ritvidzsa? De hiszen itt van Dvaipájana.
Miért imádjátok éppen Krsnát, amikor itt van Bhísma, aki olyan nagy, hogy csak a saját akaratából halhat meg? Itt van a hős Asvatthámá, itt vannak Durjodhana, Kripa, Karna, dicső és kiváló királyok. Krsna se nem áldozópap, se nem tanító, se nem király. Miért sértitek meg a vendégeiteket azzal, hogy neki ajánljátok fel az első imádatot?
Ez a Vrsni-nemzetségben született gazember korábban nagyon igazságtalanul ölte meg Dzsarászandha királyt. Miért is fogadta el az arghját, amikor maga is tudja, hogy arra nem érdemes? Még örül is ennek a méltatlanul felajánlott imádatnak, ahogyan a kutya is örömmel elnyalogatja a ghít, ha nem veszi észre senki.”
Krsna egyetlen szót sem szólt erre a gyalázkodásra, Bhísma azonban közbelépett, megmondta a véleményét Sisupálának, aki most egyenesen őrá támadt:
„Nemzetséged vén és gyalázatos gazembere,” – így szólította meg Csédi királya a tisztességben megőszült Bhímát, „nem szégyelled elrettenteni ezeket a királyokat álságos ijesztgetéseiddel? Amikor te vezeted őket, a Puruk olyanok, mint egy csónakhoz kötött c csónak, vagy mint a vakot vezető világtalan.
Egyszer már nagy fájdalmat okoztál a szívünknek, amikor elmondtad, hogy Krsna megölt egy asszonyt, Pútanát. Hogy dicsérheted ezt a tehénpásztort, aki bárhova megy, rossz híre megelőzi? Azt mondod, gyermekkorában megölt egy keselyűt, mi ebben a dicsőséges? Mi van abban, ha megölte Asvát és Bresasvát, akik nem ismerték a hadviselés tudományát? Miért olyan csodálatos, hogy elrúgott egy élettelen fadarabot, egy kocsit, vagy hogy kidöntött két fát? Abban sincs semmi különleges, hogy egy hétig tartotta a Govardhana hegyet, amely csak akkora, mint egy hangyaboly.
Hogyan lehetne dicséretre méltó az, aki megölt egy nőt és egy tehenet?
Én bizony sokkal tiszteletreméltóbbnak tartottam Dzsarászandhát, a nagy királyt. Ez a Krsna is tartott tőle, még csak nem is a fő kapun ment be a városába. Védaismerő bráhmanának álcázta magát, és csak akkor vallotta be, hogy nem az, amikor a király már felajánlotta neki, hogy megmossa a lábát. Se szeri, se száma annak a sok csalásnak, amit elkövetett ez a Krsna.