Özönvíz a Mahábháratában
(Mbh., Vana Parva, Márkandeja Szamaszja 187. fejezet)
Vaivaszváta Manu nagy bölcs és kiváló jógi volt, egyébként a Napisten fia. Tízezer éven át gyakorolta a lemondást és a jógát a Himálajában. Egy alkalommal éppen a Cseriví folyó partján állt nedves ruhában, összetapadt hajjal, egy lábon és ég felé emelt karokkal, amikor hangot hallott a vízből:
– Tisztelt uram, gyámoltalan kis hal vagyok, és nagyon félek a nagy halaktól. Kérlek, terjeszd ki rám a védelmedet. A halak között már csak ez a szokás: a nagy halak zsákmányul ejtik a kisebbeket. Ments meg engem, meg fogom hálálni a jóságodat.
Vaivaszváta Manu megszánta a kis aranyhalat, kivette a folyóból, és elhelyezte egy agyagedényben. Olyan jól bánt vele, mintha a saját fia lett volna, és a hal szépen növekedett.
Egy idő után olyan nagy lett, hogy már nem fért el az edényben, és arra kérte a bölcset: – Jelölj ki nekem nagyobb lakóhelyet.
A bölcs elvitte egy nagy tóba, majd a Gangesz folyóba, de a hal már olyan nagyra nőtt, hogy itt sem fért el. Nem maradt más hátra, el kellett vinni az óceánhoz. A hal nagyon örült, megköszönte Vaivaszváta Manu fáradozását, és így szólt: – Most pedig megmondom neked, mit kell tenned, amikor eljön az ideje. Tudd meg, hogy hamarosan elpusztul ez a világ, minden mozgó és mozdulatlan lény megsemmisül. Most azonnal építs egy nagy és erős bárkát, lásd el egy erős kötéllel. Szállj be a hét nagy bölccsel együtt, vigyétek magatokkal mindennek a magját külön-külön; és gondosan őrizzétek meg. Várjatok ott a bárkában, el fogok jönni értetek, és arról ismertek fel, hogy szarvat viselek a homlokomon. Cselekedj azonnal, mert nem éled túl ezt a félelmetes vízözönt az én segítségem nélkül.
– Mindent megteszek, ahogyan te mondtad, – ígérte meg Vaivaszváta Manu.
Megépítette a bárkát, összeszedte a magvakat, odahívta a hét bölcset, akik szintén felszálltak a bárkára – már éppen ideje volt, mert elsötétedett az ég, összegyülekeztek a szürke és a fekete felhők, szakadatlanul mennydörgött és villámlott, zuhogott az eső, a folyók megáradtak, és az óceán szintje nagyon gyorsan emelkedett.
Vaivaszváta Manu a halra gondolt, aki – mintha olvasott volna a gondolataiban – azonnal meg is jelent. Akkora volt, mint egy hegy, és megparancsolta Manunak, hogy kötözze oda a bárkát jó erősen a szarvához.
A hal nagy erővel vontatta a bárkát az egyre viharosabb óceán vizén. Hamarosan nem látták sem az eget, sem a szárazföldet, mindenütt csak víz volt. Évek teltek el, és a hal fáradhatatlanul vontatta a bárkát. Végre megpillantottak egy hegycsúcsot, amely a nagy áradásban menedékül kínálkozott. – Ez a Himálaja egyik csúcsa, – mondta a hal. – Kösd ki a bárkádat ehhez a csúcshoz.
Vaivaszváta Manu meg is tette, azóta ezt a hegycsúcsot Naubhudhana néven ismerik.
Ekkor a hal így szólt Manuhoz és a hét bölcshöz:
– Tudjátok meg, hogy én vagyok a teremtmények és az egész világ ura, senki sem nagyobb nálam. Ebben a hal-formában mentettelek ki benneteket a félelmetes özönvízből. Manu, neked az lesz a dolgod, hogy újra megteremtsd az élőlényeket, a félisteneket, a démonokat, az embereket, állatokat és növényeket; minden mozgó és mozdulatlan élőlényt.
Vaivaszváta Manu tudta, hogy mivel tartozik a megmentőjének tetszett is neki a feladat, de akár Napisten fia, akár nem, úgy érezte, hogy az ő ereje nagyon kevés ehhez.
– Nem is tudom, hogyan kezdjek hozzá, – mondta Manu csüggedten.
– Gyakorold tovább a jógát, – javasolta a hal. – Semmi sem lehetetlen annak, aki a jógában eléri a sikert. Nemsokára megszerzed az erőt, és nem ismersz akadályokat. Az én áldásommal újból benépesíted a földet.
E szavakkal a hal eltűnt; Manu pedig hamarosan elvégezte a rábízott feladatot; megteremtette az élőlényeket.
Így mondta el ezt a régi történetet Márkandeja Rsi, aki biztosan jól tudja, mert ő maga is már számos vízözönt túlélt.