Naraka csonthegye
(Mbh., Vana Parva, Tírthajátrá 142.13-28)
A Mahábhárata részletesen leírja, hogyan vezette végig egy nagy bölcs, Lomása Rsi a Pándavákat a szent helyeken. Öt évig tartott ez a nagy zarándoklat, amelynek során nagyon sok érdekes dolgot láttak.
Egyszer éppen a Himálaja alacsonyabb régióiban jártak, a Gangesz forrásvidékén, ahol az Alaknandá nevű folyó kanyarog egy virágos völgyben, amikor valami nagy fehérséget pillantottak meg. Akkora volt, mint egy hegy, de mégis elütött a többitől, hiszen nem nőttek rajta fák vagy bokrok, még egyetlen zöld fűszál sem. Tiszta fehér volt, de mégsem lehetett hó, hiszen nem jártak olyan magasságokban, ahol a hó örökre megmarad.
A Pándavák rögtön kérdezősködni kezdtek, – Lomása Rsi, te mindent tudsz. Mi az a nagy fehérség, amit arra felé, a távolban látunk? Akkora, mint a Kailásza hegy, és olyan, mintha minden irányban el akarná zárni az utat.
– Naraka csontjaira gondoltok? – kérdezte mosolyogva a bölcs. – Sok-sok ezer évvel ezelőtt halmozták fel itt ezeket a csontokat, és nagyon lassan porladnak el.
– Mi történt Narakával? – kérdezték a Pándavák. – Ki és miért fosztotta meg őt a csontjaitól?
– Figyeljetek ide, – mondta a bölcs, – elmondom, hogy mi történt. Naraka Dití fia volt, vagyis a démonok nemzetségéhez tartozott. A démonok természetüktől fogva kevélyek és elégedetlenek, mindent meg akarnak szerezni, ha pedig megszerezték, nem tudnak mit kezdeni vele. Minél nagyobb vagyont gyűjtenek össze, annál biztosabb a pusztulásuk. Ez a Daitja, Naraka előbb csak aranyat meg drágaköveket kívánt, később azonban így gondolkodott, – Mit érek azzal, ha itt-ott szerzek valami kincset? Az élőlények manapság alig néhány százezer évig élnek, és ez igazán rövid idő ahhoz, hogy elfecséreljük. Amit most rögtön nem szerezhetünk meg, az olyan, mintha el is veszett volna. Elég sok gazdag király él ezen a földön, de mind csak szegény egerek Indrához, a mennyek királyához képest. Ezt a királyságot fogom megszerezni magamnak; ami a legjobb, az talán nekem is elég jó lesz.
– Naraka visszavonult ide, az Alaknandá völgyébe, és gyakorolni kezdte a jógát. Szerény démon volt, csak egy dolgot kívánt magának: a világuralmat. Teljesen elmélyedt a meditációban, amelynek ez volt az egyetlen tárgya. Közben persze szigorú fogadalmakat is tett; elviselte a jeges hideget, a teste közelében gyújtott öt tűz forróságát, száraz falevelekkel vagy csak levegővel táplálkozott, és a testében keringő ötféle életlégzetet úgy fonta össze egyetlen szállá, ahogyan a kenderfonatokat a kötélverő.
– Ez a Daitja tízezer évig gyakorolta az aszkézist ezen a helyen, és a teste olyan forró lett, hogy sűrű, fekete füst szállt föl belőle. Amikor Indra megérezte ezt a füstöt, nagyon nyugtalan lett. A démonok állandóan zaklatnak engem, gondolta a mennyek királya, és ezt már körülbelül meg is lehet szokni. Ez a Naraka azonban olyan sok misztikus erőt gyűjtött össze, hogy jobb lesz, ha nem várom be a támadását.
– Amikor Indra végiggondolta, milyen erős és hatalmas ez a démon, mi mindent elérhet a karjai és a fegyverei erejével, aszkézisének és fogadalmainakérdemeiről nem is beszélve, a mennyek királya belátta, hogy senki más nem segíthet rajta, mint Visnu, az univerzum örök ura. Visnu pedig tudta, hogy Indra előbb-utóbb hozzá fog fordulni, és azonnal megjelent előtte. Olyan ragyogó volt, hogy a mennyei tűz, Agni csak egy sápadt szikrának tűnt mellette. Tündöklése elhomályosította a nap, a hold és a csillagok fényét.
– Mit kívánsz? – kérdezte Visnu egy kicsit türelmetlenül, mert tudta, hogy a félistenek mindig csak akkor gondolnak rá, amikor nagy bajban vannak.
– Szeretném felajánlani Neked a hódolatomat, – kezdte Indra, összetett kezekkel, lehajtott fejjel, és nagyon nagy zavarban.
– Hagyd most a hosszú imákat meg a hódolatot, – intette le Visnu. – Egyáltalán nem ezért szólítottál ide. Még egy gyermek is látja rajtad, hogy mennyire félsz. Tudom, hogy a Daitják urától, Narakától rettegsz. És minden okod megvan a félelemre, mert ez a démon már körülbelül mindent elért, amit a jóga útján el lehet érni. Csak egy szavamba kerül, hogy megkapja a királyságodat.
Indra ezt nagyon jól tudta, és már látta is magát a száműzetésben, sötét barlang mélyén, tenger alatt, lótuszvirágok rostjai között.
– Én azonban úgy döntöttem, hogy te maradsz a mennyek királya, – mondta Visnu derűsen. – Figyelj csak ide, mindjárt kiszabadítom a lelket Naraka testéből.
Visnu még azt sem tartotta szükségesnek, hogy elővegye a fegyvereit, például a Kaumodaki nevű buzogányát. Puszta kézzel ütötte agyon a démont, ahogyan az emberek a szúnyogokat csapkodják agyon. A lélek azonnal elszállt a démon testéből, amely akkora lármával zuhant a földre, mint a mennydörgés. A föld megremegett, és meg is süllyedt egy kicsit a súlya alatt. Ez a nagy fehérség, amit magatok előtt láttok, nem más, mint Naraka csontjai. Ki tudja, hány ezer év kell ahhoz, hogy teljesen elporladjanak.