Jajáti ég és föld között
(Mbh., Adi Parva, Sámbhava, 88-93. fejezet)
Jajáti nagyon nagy király volt ezen a földön, és érdemeinél fogva fölemelkedett Indra mennyországába. Ott azonban nem maradhatott meg sokáig. Túl büszke volt ahhoz, hogy a mennyei örömöket élvezhesse, túl sikeres ahhoz, hogy itt ragadjon a földön – Jajáti lezuhant onnan föntről, ide le nem jutott el, hanem ott maradt lebegve, ég és föld között.
Egy Asztaka nevű királyi bölcs megkérdezte: – Ki vagy te, ég és föld között lebegő, aki ragyogásoddal elűzöd a sötét fellegeket?
A király válaszolt: – Jajáti vagyok, Nahusa fia és Puru apja. Lezuhantam a félistenek, a sziddhák és a risik világából, mert megfogyatkoztak az érdemeim. Nem juthatok le a földre, mert ahhoz még mindig túl sok érdemem van.
Asztaka már sokat hallott Jajátiról, aki anyai ágról a nagyapja volt. Tudta, hogy aszkézisének erejével milyen nagy tudást szerzett, ezért alázatos tisztelettel érdeklődött, hogyan lehetséges az, hogy érdemei megfogyatkoztak. Jajáti őszintén válaszolt: – Minden érdemet elpusztít a bűn. Én magam is bűnt követtem el, hiúságba és büszkeségbe estem. Sohasem fogom tudni visszanyerni az elvesztett érdemeimet, a mennyben pedig csak az maradhat, aki bármilyen nagy vagyont szerzett, bármennyire ismeri a Védákat és gyakorolta az aszkézist, még mindig alázatos szívű. Kedves Asztaka, ne félj és ne bánkódj, mert senkivel sem történik más, mint amit a Legfelsőbb Úr akar.
Asztaka felhasználta a jó alkalmat, hogy mindenfélét megtudjon Jajátitól: milyen a mennyország, mivel foglalkoznak az ott élők, és hogyan veszíthetik el az érdemeiket. Azt is elmondatta Jajátival, hova kerülnek azok, akik nem teljesítik a kötelességeiket: a Bhauma nevű pokolba jutnak, ahol keselyűk, kutyák és sakálok falják fel őket. Másokat élesfogú, emberevő óriások támadnak meg. Mindenféle szörnyűség történik velük, a valóságban mégsem pusztulnak el, hanem visszakerülnek valamilyen magba, csírába, tojásba vagy anyaméhbe – mindegyik aszerint, hogy mit rendelt el számára a sors. Még sokáig beszélgetett Asztaka Jajátival, amikor egyszer csak hirtelen megkérdezte: – Te mindent tudsz, válaszolj ezért a kérdésemre. Van-e olyan hely a mennyországban, ahova én magam is eljuthatok?
– Sok ilyen hely van, – felelte Jajáti, – pontosan annyi, ahány ló és tehén van a földön, ahány állat él az erdőségekben és a hegyekben.
– Lehet, hogy a Lokapálák már sürgetnek, de neked mégsem kell még mélyebbre esned, – válaszolta Asztaka. – Neked adom mindazokat a helyeket, ahova én magam eljutnék.
Jajáti azonban elhárította a nagylelkű ajánlatot: – Ajándékot egyedül a Védaismerő bráhmanák fogadhatnak el. Én azonban király vagyok, és nekem kellene ajándékot adnom, ahogyan hajdan magam is tettem a földön.
Ekkor megszólalt egy másik király, aki végighallgatta ezt a beszélgetést: – Kedves királyom, az én nevem Pratárdana. Te mindent tudsz, mondd meg kérlek, van-e olyan hely a mennyországban, ahova én magam is eljuthatok?
– Számtalan ilyen hely vár téged, – válaszolta Jajáti, – és mindegyik olyan ragyogó, mint maga a napkorong. Ha csak hét napot élsz is mindegyik helyen, akkor sem fogynak el soha.
Pratárdana így szólt: – Mindegyiket neked adom. Legyen a tied az összes hely, ahova én eljuthatnék, szűnjön meg a bánatod.
– Kedves király, – mondta Jajáti, – egyetlen király sem fogadhat el olyan ajándékot, amelyet az aszkézis és a jóga gyakorlásával szereztek. Egyetlen király sem viselkedhet ilyen kifogásolható módon, még akkor sem, ha nagy bajban van.
Ekkor megszólalt egy kereskedő, aki szintén végighallgatta ezt a beszélgetést. – Kedves királyom, én Vaszumana vagyok, Odadaszva fia. Te mindent tudsz, kérlek mondd meg, van-e olyan hely a mennyországban, ahol erényes tetteim gyümölcseit élvezhetem?
– Óriási birodalmak várnak rád, – válaszolta Jajáti, – mindegyik ország a tied lesz, amelyet csak megvilágít a nap.
Vaszumana így szólt: – Mindegyiket neked adom. Ha úgy tartod, nem fogadhatod el ajándékba, akkor vásárold meg egy szalmaszálon.
– Kedves Vaszumana, – mondta a király, – nem emlékszem, hogy valaha is vásároltam volna, valaha is eladtam volna. Sohasem tesznek ilyet a királyok.
Ekkor megszólalt Sivi, Usinara fia, aki valaha maga is nagyon hatalmas király volt, de most már mindenről lemondott, nem volt semmije, és semmire nem vágyakozott. Ő is megkérdezte: – Van-e olyan hely a mennyországban, ahol élvezhetném a lemondásom gyümölcseit?
– Te gondolatban, szóban és tettben mindig nagy tisztelettel voltál a bölcsek, a becsületes és az erényes emberek iránt, akik hozzád fordultak, – felelte Jajáti. – Ezért végtelenül sok birodalom várakozik rád a mennyországban, és mindegyik olyan ragyogó, mint a villám.
– Ezek a helyek nem az enyémek, – felelte Sivi. – Én magam nem vágyakozom arra, hogy élvezzem a lemondásom gyümölcseit. Tőlem nyugodtan elfogadhatod az ajándékot, ami nem ajándék.
– Sajnálom, – mondta Jajáti, – nem fogadhatom el még ezt sem.
– Mit tegyünk? – kérdezte Asztaka. – Nem fogadtad el egyikünk javaslatát sem. Mégsem vonjuk vissza az ajánlatainkat, hátha később meggondolod magad. Most pedig visszatérünk a földre.
Ebben a pillanatban nagyon nagy fényesség lett, és kerekek zörgése hallatszott. Asztaka körültekintett, és meglepetve kérdezte: – Honnan jöttek ezek a pompás kocsik? Kiket visznek az örök boldogság honába?
Jajáti válaszolt: – Ezek a tűzként ragyogó arany kocsik értetek jöttek. Titeket visznek el oda, ahol örök dicsőség honol.
– Kedves királyom, – kérte Asztaka, – te magad szállj fel az egyik kocsira. Mi még várhatunk.
Pratárdana, Vaszumana és Sivi is csatlakoztak a kéréséhez. Jajáti végül nem makacskodott tovább, hanem felkiáltott: – Menjünk együtt! Ti mindannyian méltóak vagytok arra, hogy Indra egében éljetek, a ti kegyetekből én is visszanyertem ezt a méltóságot. Nézzétek, máris látszik az aranyszínű út, amely egyenesen fölvezet bennünket!
Most mind az öten felszálltak az égi járművekre, és a pompás fehér lovak egy-kettőre odaröpítették őket a félistenek tündöklő országába. Így jutott vissza Jajáti, aki attól fogva nagyon vigyázott, nehogy a hiúság és a büszkeség még egyszer utat találjon a szívébe.