Garuda találkozik a Válakhiljákkal
(Mbh. Adi Parva, Szauparna 29-30. fejezet)
Garuda, a mérhetetlenül erős és hatalmas sasmadár akkor született, amikor az anyja, Vinatá éppen a rabszolgák keserű kenyerét ette. Rabszolgatartója pedig nem volt más, mint a saját nővére, Kadrú. Garuda sehogyan sem értette, hogyan lehetséges ez, miért kényszerül arra, hogy Kadrút és a fiait szolgálja, akik mind egy szálig kígyók voltak. Vinatá elmondta, hogy a kígyók milyen gonoszul viselkedtek vele, csalással szerezték meg a hatalmukat. Még ez sem volt elég, az álnok kígyók kijelentették, hogy csak akkor adják vissza Vinatá szabadságát, ha hozzájuthatnak a halhatatlanság italához. Garuda az apjához, a bölcs Kasjapa Rsihez fordult, hogy tanácsot kérjen.
A Rsi először is megkérdezte: – Elég erős vagy, fiam? Kapsz elegendő ételt-italt? – Garuda bevallotta, hogy eddig még soha sem sikerült lecsillapítania az éhségét. – Van itt a közelben egy tó, – mondta erre a Rsi. Egy hatalmas elefánt és egy még hatalmasabb teknős élnek ebben a tóban. Testvérek, mégis állandóan harcolnak egymással. Hajdanában ők is nagy Rsik voltak, de már akkor is folyton viszálykodtak, és végül megátkozták egymást. Fald fel ezt az elefántot és a teknőst. Ezzel megszabadítod őket az állati létformáktól, lecsillapul az éhséged, és olyan erős leszel, hogy megszerzed a halhatatlanság italát a mennyből.
Garuda könnyű szerrel zsákmányul ejtette a nagytestű állatokat, aztán körülnézett, hova ülhetne le, hogy kényelmesen elfogyassza a vacsoráját. Megpillantott egy égigérő fát, amelyen arany és ezüst gyümölcsök termettek, és azt gondolta, hogy ennek az ága éppen jó lesz. Alig szállt le azonban erre az ágra, karmaiban az elefánttal és a teknőssel, a fa megreccsent a nagy súly alatt, és az ág letört. Garuda éppen hogy el tudta kapni a csőrével.
Nagyon is jól tette, mert ezer meg ezer válakhilja Rsi élt ezen a faágon, éppen itt végezték aszkétikus gyakorlataikat. Valamennyien csak a lábaikkal kapaszkodtak, és úgy lógtak fejjel lefelé. Ezek a bölcsek nem nagyobbak, mint az ember hüvelykujja, a sasmadár azonban észrevette őket, és rögtön arra gondolt, – Nagyon kell vigyáznom, nehogy valami baj történjen ezekkel a kiváló bölcsekkel. Ha ezt az ágat kiejteném a csőrömből, azonnal meghalnának. – Így aztán még szorosabban fogta csőrében a faágat, karmaiban pedig a kapálózó zsákmányt, és felrepült a magas levegőégbe.
A válakhilják egészen elámultak, amikor látták, hogy ez a sasmadár milyen rendkívül erős. – Kiváló madár ez, mondták, erősebb, mint a félistenek. Egyáltalán nem csodálkoznánk, ha magát Indrát is legyőzné a csatában. Súlyos teherrel szárnyal az égen, nem talál egyetlen fát sem, amelyen megpihenhetne. Egyáltalán nem csodálkoznánk, ha könnyű szerrel megszerezné a halhatatlanság italát, amiért elindult. Nemcsak ezt az elefántot és a teknőst fogja elfogyasztani, hanem könyörtelenül kiirtja a gonosz kígyók nemzetségét is. Egyáltalán nem csodálkoznánk, ha ez a Vainateja legyőzné a félisteneket, ha a Szádhják és a Gandharvák keletre, a Vaszuk és a Rudrák délre, az Áditják nyugatra, az Asvinok pedig északra menekülnének előle. Szárnyaival, csőrével és karmaival harcolva, éppen úgy végez ellenségeivel, ahogyan a haragvó Siva pusztítja el az élőlényeket a korszak végén.
Garuda közben ide-oda röpködött, és szárnycsapásaival olyan vihart keltett, hogy a hegyek is megreszkettek, de sehol sem talált olyan helyet, ahol leszállhatott volna. Visszatért a Gandhamádana hegyre, hogy megint tanácsot kérjen Kasjapától.
Aszkézisének erejéből Kasjapa már pontosan tudta, hogy mi történt. Rákiáltott a fiára: – Nehogy valami elhamarkodott dolgot cselekedj! A válakhilják nagyon nagy aszkéták, akik semmi mást nem esznek, csupán a nap sugarait. Véged van, ha magadra haragítod őket. Nem tudod, hogy bármikor elpusztíthatnak, hiszen nekik is részük van abban, hogy te megszülettél? – Hogyan volt ez? – kérdezte Garuda. Kasjapa pedig elmesélte: – Egyszer nagy áldozatra készültem, megkértem Indrát és a válakhilja bölcseket is, hogy hozzanak fát a tűzgyújtáshoz. Indra akkora fákat szaggatott ki, mint a hegyek, a válakhilják pedig, amilyen sokan vannak, éppen csak egyetlen szál palása füvet hoztak. Aszkétikus gyakorlataiktól annyira elgyengültek és lesoványodtak, hogy még bele is estek az úton egy gödörbe, ami Indra számára nem volt más, mint egy borjú patanyoma. A félistenek gőgös királya kigúnyolta őket, nem számolt azzal, hogy a válakhilják nagyerejű mantrákat ismernek. Azonnal eldöntötték, hogy megteremtenek egy másik Indrát, aki még sokkal erősebb és hatalmasabb lesz. Én azonban előre láttam, hogy a félistenek viszálya milyen súlyos szerencsétlenség lenne a három világra nézve, ezért megkértem ezeket a bölcseket, hogy álljanak el ettől a szándékuktól. Az az Indra, akit megteremtenek, legyen a szárnyas teremtmények ura, béküljön meg ezzel a gőgös királlyal, legyen nagyon kegyes hozzá. Ők beleegyeztek, és így születtél meg te, az ő kegyükből és az én áldozatom erejéből.
A válakhilják megkérdezték Kasjapát: – Hová repül ez a hatalmas madár, és mi a célja? – Nagy rsik, felelte Kasjapa, ez a madár valamennyi élőlény javára törekszik. Meg kell szereznie a halhatatlanság italát a mennyből, kérlek benneteket, áldjátok meg, hogy sikerrel járjon.
A válakhilják szívesen megáldották a Vainateját, és a saját akaratukból eltávoztak arról a faágról. A napsugarakon utaztak, a gondolatnál is sebesebben, és eltűntek a Himálaja aranyos csúcsai között. Amikor a válakhilják már elmentek, Garuda odafordult Kasjapához. Mivel a faág még mindig ott volt a csőrében, csak nagyon halkan, fojtott hangon tudta megkérdezni: – Hová ejtsem le ezt a faágat? Mutass nekem egy helyet, ahol biztonságosan elengedhetem.
Százezer mérföldet vagy még többet is kellett repülnie, mire megtalálta azt a helyet, amelyről az apja beszélt. Ezen a helyen egyetlen élőlény sem lakott, teljesen elborította a hó, és az emberek még gondolatban sem közelíthették meg. Itt végre elengedhette a hatalmas faágat, amely irtózatos robbajjal zuhant le, és magával rántott néhány kisebb hegycsúcsot is. Most már elfogyaszthatta a vacsoráját, és a válakhilják áldásával elindulhatott a félistenek birodalmába. Megszerezte a halhatatlanság italát, elvitte a kígyóknak, hogy kiszabadítsa magát és az anyját a rabszolgaságból. A kígyók azonban egyetlen cseppet sem ihattak a nektárból. Csak a füvet nyalogathatták, amelyre Garuda a nektárral teli edényt letette. Az éles szélű füvön felsértették a nyelvüket, azóta van a kígyóknak mind a mai napig villás nyelvük.