Gálava makacssága
(Mbh., Udjoga Parva, Bhagavat-Jána 106-)
A bölcs Visvámitrának volt egy Gálava nevű tanítványa, aki nagyon alázatos és lemondott életet élt, de egy kicsit makacs volt, ha egyszer a fejébe vett valamit, azt nem igen lehetett kiverni onnan. Amikor befejezte a tanulmányait, Visvámitra elbocsátotta őt, mondván: – Gyermekem, megadom neked az engedélyt, most már hazatérhetsz, vagy elutazhatsz oda, ahova neked tetszik. – Milyen adományt kívánsz az oktatásért? – kérdezte Gálava.
Mivel hogy ez volt a szokás, a tanítvány valami szép ajándékot kínált fel a gurujának, amikor a tanulási idő befejeződött. Sőt úgy tartották, hogy még a vallásos cselekmények vagy áldozatok is csak akkor válnak sikeresekké, ha azokat adományozás kíséri; és az adományozó biztosan eléri a felszabadulást.
Visvámitra azonban tudta, hogy a tanítványának nincs semmije, hiszen születése óta teljes lemondásban él. Nincsenek szülei sem, akik ezt a kötelezettséget magukra vállalhatták volna. Ezért így szólt Gálavához: – Gyermekem, nem kérek tőled semmit. Itt maradhatsz, vagy el is mehetsz, ahogy neked tetszik. Mindent megtanultál tőlem, amire meg tudtalak tanítani.
Gálava azonban, mintha nem is hallotta volna a mestere szavait, újra meg újra megkérdezte: – Milyen adományt hozzak neked? – Visvámitra végül nagyon bosszús lett, amiért a tanítványa ilyen makacs, és odavetette: – Jól van, akkor adj nekem 800 lovat, de mindegyik olyan fehér legyen, mint a hold, csak az egyik fülük legyen fekete.
Gálava kétségbeesett, amikor ezeket a szavakat meghallotta. A mester utasítása szent, és minden körülmények között azt kell tenni, amit mond; de honnan vegyen ő ilyen különleges paripákat, méghozzá 800-at? Nagyon elkeseredett, nem tudott sem ülni, sem aludni, egy falat étel nem ment le a torkán. Éjjel-nappal azon gondolkodott, hogyan teljesítse ezt az utasítást. A teste már olyan volt, mint a csontváz, a bőre sápadt, aggodalom kínozta, mint az emésztő tűz. Állandóan azon tűnődött, – Hogyan szerezhetnék ilyen tehetős barátokat? Honnan tehetnék szert vagyonra? Hol találok 800 holdfehér lovat? És ha nem teljesítem a mesterem kívánságát, akkor mi értelme van az életemnek? Mit ér ez az egész, ha a mesterem jóságát nem tudom viszonozni? Egyetlen vallásos érdemem sem hoz gyümölcsöt, ha megszegem az ígéretemet. Még a halál is jobb a megfizethetetlen adósságnál.
Miközben így panaszkodott, kétségbeesetten és nagyon hangosan, egyszer csak szárnysuhogást hallott, és hatalmas árnyék vetődött a földre. Egy hatalmas sasmadár szállt le Gálava közelében. – Garuda vagyok, Vinatá fia, és a te barátod, – mondta a sas. – Ülj fel a hátamra, járjuk be a földet, keressük meg a 800 holdfehér lovat. – Hová menjünk? – kérdezte zavartan Gálava. – Mindenhová elviszlek, – ígérte a sas, akár a föld legtávolabbi zugába is. Nekem egyáltalán nem gond, ha a valakit a hátamon kell vinnem, akkor pedig különösen nem, ha már csontig lesoványodott.
Meghányták-vetették a dolgot, végül Gálava azt kérte, hogy induljanak el kelet felé. Garudának valóban nem okozott problémát az utazás, hiszen olyan erős volt, mint a félistenek együttvéve. Néha olyan magasan repült, ahogy a kedve tartotta, máskor lejjebb ereszkedett, és a szárnycsattogástól keltett szél gyökerestől kiforgatta a fákat. A hatalmas szélben még a tenger vize is kicsapott a medréből, és partra vetette a halakat, kígyókat, krokodilokat, a Timiknek és Timingiliknek nevezett tengeri szörnyetegekkel együtt. Gálava egészen megsüketült a szélzúgástól és a tengermorajlástól, se nem látott, se nem hallott, úgy érezte, hogy már meg is feledkezett az utazás céljáról. Könyörögni kezdett Garudához:
– Kérlek szépen, repülj egy kicsit lassabban. Már semmit sem látok, még a napot és a kardinális pontokat sem. Nagy homályosság van körülöttem, nem látom sem a te testedet, sem a magamét, inkább csak sejtem, hogy előttem, valahol a nagy messzeségben az a két ragyogó gyémánt a te két szemed. A gyors repüléstől egészen felforrósodtam, úgy érzem magam, mint akit minden oldalról tűz vesz körül. Oltsd ki ezt a nagy tüzet, Vinatá fia, csökkentsd egy kicsit ezt a szédületes sebességet. Már nincs is kedvem az egész utazáshoz, térjünk inkább vissza.
Garuda nem értette, hogy a barátja miért panaszkodik: – Tarts ki, Gálava. Hamarosan megszerezzük a 800 lovat, mindegyik hófehér lesz, és az egyik füle fekete, pontosan úgy, ahogyan a tanítómestered kérte. – Soha nem tudom teljesíteni ezt a kívánságot, – felelt Gálava kétségbeesetten. – Nekem nincs semmim, nincsenek gazdag barátaim, de ilyen különleges kívánságot talán még gazdag emberek sem tudnak teljesíteni. Nem látok semmi más kiutat, csak ezt az egyet: eldobom magamtól az életet. Amilyen szerencsétlen vagyok, legalább másokat sem teszek szerencsétlenné.
– Azt hiszem, te nem is vagy olyan nagy bölcs, – mondta nevetve Garuda, és még sebesebben csapkodott a szárnyaival. – Senki nem halhat meg a saját kívánságából, hiszen a halál maga Isten. Ahhoz megy el, akihez Ő akar, és nem tűri, hogy mások menjenek eléje. Csak a saját makacsságodnak köszönheted, hogy ebbe a helyzetbe kerültél. De lehet, hogy szerencséd van, és nem is kell elmennünk a világ végére azért, hogy megszerezzük ezeket a paripákat. A célokat többféle módon is el lehet érni.
– Legalább szálljunk le valahol, és pihenjünk meg, – kérte Gálava.
Garuda beleegyezett. – Itt van a Risava nevű hegy, itt fogunk megpihenni. Biztos vagyok benne, hogy rögtön támad valami jó gondolatom, ha már ettem.
És ez így is történt. Garuda elvezette Gálavát egy Jajáti nevű királyhoz, Jajáti átengedte neki a lányát, a lány pedig hozzásegítette ahhoz, hogy a szíve vágya teljesüljön.