Galamb-módra élő bölcs
(Mbh., Vana Parva, Vrihidrounika 259-260 f.)
Élt egyszer a Kuruksetrán egy Mudgala nevű bölcs, aki a hónapnak csak az egyik felében evett rendesen, a másik felében pedig úgy élt, mint a galambok: búzaszemeket keresett a tarlón, és csak azt ette meg, amit véletlenül talált. De akármilyen szegény volt, mindig bőkezűen megvendégelte a látogatóit, mert a feltálalt étel csodálatos módon megszaporodott. Ilyen nagy a jóga és a tisztaság ereje. Még Indra, a félistenek királya is eljött Mudgala áldozataira, és nagy örömmel elfogadta a felajánlásait.
Durvásza, a hirtelen haragjáról ismert, mindig meztelenül járó aszkéta egyszer meghallotta, hogy Mudgala milyen gazdag áldozatokat rendez. Elhatározta, hogy próbára teszi. Elment a Kuruksetrára, és udvariatlanul, majdnem hogy durván közölte, – Ételért jöttem.
Mudgala nagy vendégszeretettel üdvözölte, vizet hozott neki, hogy kiöblíthesse a száját és megmoshassa a lábát, majd elétette a legfinomabb ételeket. Az éhes Durvásza annyit evett, amennyi csak beléje fért, a maradékkal bekente a testét, és eltávozott.
Jónéhányszor felkereste a galamb-módra élő Mudgalát, és mindig ilyen furcsán viselkedett; egyáltalán nem törődött azzal, hogy másoknak mi a véleménye a viselkedéséről. Mudgala még gondolatban sem kifogásolta Durvásza dolgait; amikor elfogyott az étel, megint kiment a tarlóra, és összegyűjtötte a lehullott búzaszemeket. Ilyen módon tette elégedetté vendégeit, a művelt bráhmanákat.
Egy idő után Durvásza belátta, hogy Mudgala valóban nagyon egyszerű és tiszta lélek, és így szólt hozzá: – Nincs még egy olyan ember a földön, aki ilyen tiszta szívvel ellátja a vendégeit, és még azzal sem törődik, hogy maga éhen marad. Az éhség kínjai sok embert letérítenek a tisztesség útjáról, megfosztják őket a türelemtől. A nyelv mindig ínyencfalatokat követel magának, és azokhoz vonzza az embereket. Ebben a világban az adományozás a legnehezebb dolog. Nagyon kevesen adják oda tiszta szívvel azt, amit nagy nehezen megszereztek. Te azonban lemondasz akár a legutolsó búzaszemről is. Önfegyelmezett és becsületes vagy, uralkodsz az érzékeiden, kegyes vagy és lemondott. Még a mennyek lakói is a te nagy adományozásaidról énekelnek. Bizony mondom neked, Mudgala, még ma fölemelkedsz a mennybe, és együtt fogsz lakni a félistenekkel.
Ebben a pillanatban megjelent egy égi hírnök, akinek szivárványszínű kocsiját hattyúk és darvak húzták. A hírnök üdvözölte Mudgalát, és megkérte, – Szállj fel erre a kocsira. Jó tetteid meghozták a gyümölcsüket, ezentúl a mennyek lakója leszel.
Mudgala megkérdezte, – Kik élnek a mennyben? Miben áll a mennyei élet boldogsága? Milyen hátrányai vannak a mennyei létnek?
A hírnök csodálkozott ezeken a kérdéseken, de máris sorolta a válaszokat: – A mennyország kapuja azok előtt nyílik meg, akik erényesen éltek, uralkodtak az érzékeiken, nem ismerik az irigységet és a rosszindulatot, nagylelkűen adományoznak és megtartják a Védák parancsait. A kapuk megnyílnak a hősök előtt is, akik dicsőségesen harcoltak a csatában, és sohasem fordítottak hátat az ellenségnek.
Csodálatosan szép az égi birodalom. A Meru-hegy van a közepén. Ez a hegy tiszta aranyból van, és harmincháromezer mérföld széles. Gyönyörű kertek veszik körül, amelyek minden kívánságot teljesítenek. Nincs ott sem éhség, sem szomjúság, sem hőség, sem nagy hideg. Nincs vesződés, szomorúság, betegség vagy öregség; még a ruhák sem fakulnak ki, még a por sem szennyezi be a mennyek lakóit. Számos emelete van ennek a kiváló birodalomnak, és mindegyik százszor olyan szép, mint az előbbi. A legfelső bolygón él az Úr Brahmá és a Ribhuk, a félistenek urai. Saját fényüktől ragyognak ezek az áldott lények, és minden kívánságot teljesítenek. Még az emberek áldozataira vagy a halhatatlanság italára sincs szükségük ahhoz, hogy nagy boldogságban éljenek, mindenki más számára láthatatlanul. Harminchárman vannak, és csak azokat fogadják, akik tiszta életet éltek, betartottak minden fogadalmat.
Itt hirtelen zavarba jött az égi hírnök, és elhallgatott. – Beszélj tovább, – sürgette Mudgala. – Milyen hátrányai vannak a mennyei létnek?
A mennyei birodalomban mindenki csak azokról a fákról élvezheti a gyümölcsöket, amelyek magvait ő maga vetette el a földi életében. A Meru körüli kertekben nem vethet el újabb magvakat. Ha aztán a gyümölcsök elfogytak, nem maradhat ott a mennyben – vissza kell zuhannia a földre. A földi élet sohasem teljesen boldog, de még nagyobb szenvedésnek látják azok, akik már megismerték a mennyei gyönyörűséget. Az elégedetlenséget és a bánkódást alig tudják elviselni. De most már ne kérdezz tovább, Mudgala. Szállj föl erre a kocsira, és induljunk el, minden további késedelem nélkül.
Mudgala meg sem mozdult, csak megkérdezte: – Kedves égi hírnök, ismersz olyan világot is, amelyben nincs sem hátrány, sem pedig hiba?
A hírnök vonakodva válaszolt, – Igen, hallottam arról, hogy van egy ilyen világ, nagyon messze, még azon a bolygón is túl, ahol az Úr Brahmá lakik. Ez az Úr Visnu birodalma, a Vaikuntha vagy Parabrahman. – El tudsz vinni abba a birodalomba? – kérdezte Mudgala. Az égi hírnök megrázta fejét. – Ez a kocsi, ezek a hattyúk és darvak senkit sem vihetnek el oda. A Parabrahman világa csak azok előtt nyílik meg, akik itt a földön az elmélyedést és a jógát gyakorolták.
– Az elmélyedést és a jógát fogom gyakorolni, – mondta erre Mudgala. És valóban így is tett, amíg el nem érte azt a tökéletes állapotot, amelyben egy darab arany semmivel sem értékesebb, mint egy tégla. Elérte a tökéletes tudást és megértést, azt a legfelsőbb felszabadulást, amely örök.