Dzsaratkáru története
Élt egyszer egy Dzsaratkáru nevű nagy aszkéta, aki állandóan aszkétikus gyakorlatokat végzett, és tökéletesen uralkodott az érzékein. Állandóan a világot járta, levegővel táplálkozott, és ott aludt, ahol ráesteledett. Egyszer azt látta, hogy a földben nagyon nagy verem tátong. A verem fölé faágak hajlottak, az ágakra köteleket hurkoltak, és különös emberi lények lógtak ezeken a köteleken, fejjel lefelé.
Dzsaratkáru megkérdezte: Kik vagytok ti, akik fejjel lefelé függtök a verem fölött, virana-rost kötélen, melyet már szinte teljesen elrágott egy patkány?
– Mi a Dzsajavara Rsik vagyunk, – felelték a kérdezettek. – Itt kell élnünk étlen-szomjan. Már egészen lesoványodtunk, és úgy látjuk, hiába vágyakozunk a felszabadulásra. Azért kerültünk ebbe a szörnyű helyzetbe, mert nincsenek utódaink. Az egész nemzetségünkben már csak egyetlen fiú él, akinek a neve Dzsaratkáru. Sajnos ez a fiú aszkéta lett, még csak nem is gondol arra, hogy megházasodjon és utódokat neveljen. Ha a patkány teljesen elrágja a köteleket, belezuhanunk ebbe a verembe, és többé senki sem segíthet rajtunk. – Miért van ez? – kérdezte a bráhmana. – Ez a patkány nem más, mint a könyörtelen idő, – felelték az ősök. – Lassanként elpusztít bennünket, de nem fogja megkímélni a mi egyetlen maradékunkat sem, ezt a Dzsaratkárut, aki aszkéta lett, még mielőtt teljesítette volna a kötelességét velünk szemben.
– Én vagyok ez a Dzsaratkáru, és ti az én őseim vagytok, – mondta a bráhmana szomorúan. – Nektek adom aszkézissel szerzett érdemeim egynegyedét, nektek adom a harmadát; sőt valamennyi érdememet nektek adom, csakhogy megmeneküljetek. – Aszkézised gyümölcseivel nem menthetsz meg minket, – felelték az ősök. Rajtunk senki más nem segíthet, csak a te fiad, aki elvégzi értünk a sraddhá nevű áldozatot. Ő annak a virana-rost kötélnek az egyetlen szála, amely még úgy-ahogy megtart bennünket. – Dzsaratkáru annyira megszánta őket, hogy könnyek szöktek a szemébe. – Megteszem, amit kívántok, de ki adja feleségül a lányát egy olyan szegény emberhez, amilyen én vagyok? Csak azt a leányt vehetem feleségül, akinek a neve ugyanaz, mint az enyém, és ajándékba adják.
A sors rendeléséből ezt a beszélgetést meghallotta Vászuki is, a kígyók királya, aki szintén nagy gondban volt. Nagy szerencsétlenség fenyegette az egész nemzetségét, és azt a jóslatot kapta, hogy a kígyókat senki más nem mentheti meg, mint éppen ennek a Dzsaratkárunak a fia. Rögtön megszólította: Ó bráhmana, az én húgomat ugyanúgy hívják, mint téged. Ajándékba adom neked, vedd el feleségül. – Kedves Vászuki, – mondta Dzsaratkáru. – Én nagyon szegény ember vagyok. Hogyan tarthatnék el egy családot? – Ezt a dolgot egészen rám bízhatod, – mondta a kígyókirály. Dzsaratkáru azonban még mindig habozott. – Jól van, feleségül veszem a húgodat, és vele maradok, amíg fel nem bosszant. De ha felbosszant, azonnal el kell hagynom.
Vászuki és a húga meg akarták menteni a kígyókat, ezért beleegyeztek minden feltételbe. Pedig Dzsaratkáru minden nap fenyegetőzött: – Azonnal itt hagylak, ha csak egyetlen egyszer is felbosszantasz.
A kígyókirály leánya nagyon óvatos volt, és nagyon gondosan szolgálta a férjét. Olyan éber volt, mint a kutya, olyan félénk, mint az őz, az előjeleket pedig éppen olyan aggályosan vizsgálta, mint a varjú. Nagyon vigyázott, nehogy valami olyat tegyen, amivel esetleg felbosszanthatná a férjét. Egy alkalommal azonban Dzsaratkáru nagyon elfáradt. Fejét a felesége ölébe hajtotta, és elaludt. A lenyugvó nap elérte a nyugati hegyek csúcsát, eljött az esti szertartás ideje. A kígyóleány gondolkodóba esett. – Most mit tegyek? Ha felébresztem, biztosan megharagszik. De ha nem ébresztem fel, nem végezheti el a szertartásokat. Melyiket válasszam a két rossz közül?
Hosszas habozás után úgy döntött, hogy mégis csak felébreszti a férjét. Nagyon halkan szólalt meg, inkább csak suttogott: – Uram, éppen most nyugszik le a nap. Gyönyörű ez a pillanat, de ugyanakkor nagyon félelmetes. Az éjszaka hamarosan beteríti az eget sötét palástjával. Érintsd meg a vizet, gyújtsd meg a tüzet, mondd el a szandhjá-imákat.
Dzsaratkárunak már különben is elege volt a családi életből. Semmi másra nem vágyott jobban, minthogy visszatérjen az erdőbe, és az aszkéták világi kötöttségektől mentes életét élje. Ezért úgy tett, mint aki nagyon felháborodik: – Kígyó, megsértettél engem! Egy pillanatig sem élek veled többé. Visszamegyek oda, ahonnan jöttem. Nem tudod, hogy a nap nem nyugodhat le, ameddig én alszom? Nincs az a férfi, aki megmaradna azon a helyen, ahol megsértették. Mennyivel kevésbé maradhatnék én, aki nagyon kiváló aszkéta vagyok?
Az asszony mindent megpróbált, hogy kiengesztelje haragvó férjét, de hiába. Nincs az a kötél, amivel meg lehet kötözni azt, aki mindenképpen el akar menni. Dzsaratkáru hajthatatlan volt: – Így állapodtam meg a fivéreddel. Te is tudtál erről az egyezségről. – Csak még egy szót, – kérlelte a kígyóleány reszkető hangon. – Ugye tudod, miért házasodtunk össze? Mindketten azt akartuk, hogy fiunk szülessen, aki a te őseidet is, az én nemzetségemet is megmenti a balsorstól. Hogyan hagyhatnál el engem, amikor még nem teljesült be az a cél, amiért neked ajándékoztak?
– Te nagyon szerencsés vagy, – mondta Dzsaratkáru, – mert ez a fiú már ott van a méhedben, – Nagyon bölcs, kötelességtudó, erényes, már most kiválóan ismeri a Védákat és a többi szent könyvet, és olyan ragyogó, mint a tűz. Ez a fiú meg fogja menteni az én őseimet, a Dzsajavarákat. Egy Dzsanamedzsaja nevű király elhatározza majd, hogy kiirtja a kígyók egész nemzetségét, de ez a fiú, Asztika, nem fogja engedni, hogy mindannyian ott vesszenek a tűzben.
Ezekkel a szavakkal Dzsaratkáru végleg búcsút vett a feleségétől, visszavonult egy magányos helyre, az erdő mélyébe, és senki sem hallott róla többé.