Dambhódbhava története
(Mbh., Udjoga Parva, 96. fejezet)
Valamikor régen, egy korábbi világkorszakban élt egy Dambhódbhava nevű király, aki az egész világot meghódította, és boldogan élvezte végtelennek tartott hatalma gyümölcseit. Ennek a nagy királynak és szekérharcosnak az volt a szokása, hogy minden este megkérdezte az asztalához meghívott bráhmanákat és ksatrijákat:
– Van-e olyan, aki kiválóbb nálam a csatában, legyen akár súdra, vaisja, ksatrija vagy bráhmana?
Mit lehet válaszolni egy ilyen kérdésre? A vendégek lehajtották a fejüket, és elkerülték a király pillantását. Dambhódbhava azonban egyre kevélyebb és hiúbb lett, végül már senki másra nem gondolt, csak saját magára.
Néhány nemeslelkű, Védaismerő bráhmana megpróbált a lelkére beszélni; könnyen megtehették, hiszen nincs semmi félni valója annak, aki ismeri a Védákat, és igazán nemes lélek. Megtiltották neki a kérkedést, de ez a gonosz király nem törődött velük, hanem azontúl is mindig ugyanazt a kérdést tette fel a kétszer születetteknek. Végül az egyik bráhmana így szólt hozzá:
– Lehet, hogy nagyon kiváló harcos vagy, de én mégis ismerek két személyt, akik nálad is sokkal kiválóbbak; te pedig meg sem közelítheted őket.
– Hol van az a két hős? – kérdezte a király izgatottan. – Hol születtek? Kiket győztek le, és most hol élnek?
– Nara és Nárájana, akik már jó ideje megszülettek az emberek világában, – felelte neki a bráhmana. – Ha igazán olyan nagy hős vagy, akkor győzd le őket. Úgy hallottam, hogy most éppen komoly lemondásokat végeznek a Gandhamádana hegyen.
A király azonnal nagy hadsereget gyűjtött, és megindult északra, a Gandhamádana hegy felé. Sokáig kereste Narát és Nárájanát, és nagyon elcsodálkozott, amikor csak két éhségtől és szomjúságtól alaposan lesoványodott, hidegtől, széltől, heves napsütéstől meggyötört jógival találkozott, akik egy sziklabarlangban találtak menedéket. Odament hozzájuk, megérintette a lábukat, és a hogylétük felől érdeklődött. A jógik ülőhelyet és vizet ajánlottak fel neki, megkínálták gyümölcsökkel és gyökerekkel, aztán megkérdezték: – Mit tehetünk érted? – Dambhódbhava elmondta, hogy már az egész földet meghódította, és megölte minden ellenségét. Most azért jött, hogy őket is legyőzze.
Nara és Nárájana így szóltak: – Ezen a helyen nincs sem harag, sem fösvénység, így aztán nincs háború sem. Honnan szereznénk fegyvereket? Harcolj másutt; éppen elég sok ksatrija él a föld színén.
Dambhódbhava azonban nem hallgatott a jó szóra, és állandóan azt ismételgette, hogy harcolni akar. Ekkor Nara leszakított egy fűszálat, és így szólt: – Ha már annyira harcolni akarsz, te ksatrija, akkor gyere és harcolj. Szedd össze a fegyvereidet, sorakoztasd fel a hadseregedet.
– Úgy legyen, – mondta a király, – harcolj te ezzel a fűszállal, győzz le engem és a katonáimat.
Föl is kapta az íját, és nyílzáport zúdított Narára. Nara azonban azzal az egyetlen fűszállal megállította a levegőben a nyílvesszőket. A katonák csak a király parancsát várták, hogy megkezdjék a támadást, de erre a támadásra már sohasem került sor, mert Nara ugyanazzal a fűszállal kiszúrta az összes katona szemét, levágta a fülüket és az orrukat.
A király rémülten leborult Nara lábai előtt, és védelemért könyörgött.
– Megkapod a védelmet, – felelte Nara, – de ezentúl ne dicsekedj, és kövesd a bráhmanák utasításait. Semmi okod a dicsekvésre vagy a hiúságra, még akkor sem, ha a föld összes városát bevetted. Az igazi győztes az, aki sajátmagát győzi le. Ne sérts meg senkit, sem az alattad, sem a feletted állót, tanulmányozd a bölcsességet, uralkodj az érzékeiden, fékezd meg a vágyaidat. Békésen, megbocsátóan és alázattal uralkodj, arra pedig különösen vigyázz, hogy ne sérts meg olyan valakit, akiről egyáltalán nem tudod, hogy milyen erős, vagy milyen gyenge.
Dambhódbhava visszatért a királyságába, és attól fogva nagyon igyekezett, hogy igazságosan uralkodjon.