Dadhicsi elajándékozza a csontjait
(Mbh., Vana Parva, Tírthajátrá, 100. fejezet)
Hajdanán, egy másik világkorszakban nagyon nagy háború tört ki a félistenek és a démonok között. A démonokat a kiváló Vrtra vezette. Mindenféle fegyverük volt, és el is kergették a félisteneket a mennyből, a királyukkal, Indrával együtt.
A félistenek egyenesen Brahmához, a világ teremtőjéhez mentek. Meg sem kellett szólalniuk, Brahmá azonnal tudta, hogy mit kívánnak.
– Megmondom nektek, hogyan ölhetitek meg Vrtrát, – bíztatta őket Brahmá. – Az igaz, hogy ehhez egészen különleges fegyverre lesz szükségetek. Menjetek el ahhoz a nagy bölcshöz, akit Dadhicsinek neveznek, és kérjetek tőle egy kegyet. Nagylelkű és jóságos ez a bölcs, teljesíteni fogja minden kívánságotokat. Ha már beleegyezett, akkor kérjétek el tőle a csontjait.
– Hogyan adhatná nekünk a csontokat? – kérdezte Indra kétkedve. – Hiszen akkor eltávozik a testéből az életlevegő.
– Dadhicsi nagy bölcs, aki semmihez nem ragaszkodik, ami múlandó, – jegyezte meg Brahmá. – Ti csak kérjétek el a csontjait, és készítsetek belőlük egy nagyon félelmetes és erős fegyvert, a vadzsrát. Hat oldala legyen, és amikor elhajítjátok, olyan legyen a hangja, mint az égzengés. A Dadhicsi csontjaiból készült fegyver minden ellenséget megsemmisít, nem is beszélve egy olyan jelentéktelen démonról, amilyen ez a Vrtra. Most már mindent megmondtam nektek. Induljatok késedelem nélkül.
A félistenek még azt sem tudták, hol lakik Dadhicsi. Szerencsére éppen arra járt Nárada, aki kegyesen felvilágosította őket: – A Szaraszvatí tulsó partján él, egy nagyon egyszerű kunyhóban, amely alig látszik ki a rengeteg fa és kúszónövény közül. Kertjében olyan hangosan zengenek a méhek, mintha a Száma-Véda himnuszait énekelnék. Mindenféle vadállat békében él ott egymással. A bivalyok és az őzek nagy bátorsággal sétálnak, és egyáltalán nem rettegnek a medvéktől és a tigrisektől. Mámoros hímelefántok keresik párjukat a magas fűben, a barlangok előtt pedig dússörényű oroszlánok heverésznek, ragyogó bundájuk, bojtos farkuk és hangos ordításuk szépségessé teszi az erdőt.
Nárada igazán költői lendülettel beszélt, de aztán belátta, hogy jobb lesz, ha egy időre félreteszi csodálatos hangszerét, a vínát, és inkább odavezeti a félisteneket személyesen.
Dadhicsi a földön ült, egy csomó száraz füvön, és látszatra semmiben sem különbözött a többi aszkétától, aki a Szaraszvatí partján gyakorolta a jógát. A félistenek azonban már megtanulták, hogy Brahmá igazi jóakarójuk, ezért egyenesen odamentek a szerény bölcs elé, és a földre borultak. Dadhicsi nagyon csodálkozott, hogy Indra, Rudra, Agni, Varuna meg az összes többi hatalmas félisten éppen hozzá jöttek látogatóba. Egy pillanatra lehunyta a szemét és alaposan végiggondolta a dolgot. Most már pontosan tudta, mi a célja ennek a szokatlan látogatásnak, és rögtön felajánlotta:
– Megteszek mindent, ami a javatokra válik. Ha kívánjátok, nektek adom még a testemet is.
– Megelégszünk a csontjaiddal is, – mondta Indra, mintha csak egy szál kusafüvet kért volna.
Az emelkedett lelkű, önfegyelmezett bölcs azonnal visszavonta az életlevegőt testének különböző részeiből. Fölemelte ezt az életlevegőt, egészen a fejtetőig, ahol az eltávozott egy láthatatlan nyíláson. A többi nem volt fontos annak a lénynek, aki földi útja egy rövid szakaszán a Dadhicsi nevet viselte. Visszatért eredeti lakóhelyére, és nem valószínű, hogy egyhamar visszatér a földre.
A félistenek gondosan összeszedegették a csontokat, és vidáman siettek Visvakarmához. – Itt van a fegyver, amivel le fogjuk győzni Vrtrát és a démonokat, itt van a mi jó szerencsénk, szabadulásunk eszköze, – mondták egymás szavába vágva. – A fegyvert azonban neked kell elkészítened; ki más értene hozzá rajtad kívül?
Visvakarmá még aznap elkészítette a fegyvert, és átadta Indrának: – Ezer erejű király, ezzel a fegyverrel biztosan hamuvá fogod égetni Vrtrát és az egész hadseregét.
Így is történt. Indra megtartotta a különleges fegyvert, és azóta már sokszor jó hasznát vette a démonok elleni háborúkban.