Bhíma megöli Kirmirát
(Mbh., Vana Parva, Kirmira Vadha, 11. fejezet)
A száműzött Pándavák három nap, három éjjel utaztak, és éppen éjfélkor érkeztek meg a Kámjaka erdőbe. Félelmetes óra ez, ilyenkor indulnak útnak az emberevő ráksaszák és a gonosz szellemek, hogy lecsapjanak gyanútlan áldozataikra. A Pándavák azonban nem ismertek félelmet, hiszen velük volt Bhíma, aki már nem egy veszélyes ellenséggel végzett.
Alig léptek be az erdőbe, máris ott termett egy öles termetű, égő szemű ráksasza. Lángoló kardot tartott a kezében, és elállta az útjukat. Kiálló fogai, vörös szemei, égnek meredő haja nem tették vonzóbbá, hangja pedig olyan volt, mint a mennydörgés – még a madarak is holtan estek össze, amikor meghallották rekedt ordítását.
– Nézd csak, – mordult fel az emberevő, – fekete őzbőrt viselnek, de mégsem lehetnek vezeklők, hiszen egy szépséges hölgyet fognak közre. Mindenesetre elállom az útjukat, mint a Maináka hegy, aztán majd meglátom, hogyan esnek össze rémületükben, ha megismerik varázslatomat.
Nem számolt azonban Dhaumjával, a Pándavák papjával, aki azonnal elmondta a ráksaszák elleni mantrákat. A varázslat egyszerre szertefoszlott, a ráksasza pedig még dühösebb lett, mint azelőtt volt.
Judhisthíra azonban nem ijedt meg tőle, és szép nyugodtan megkérdezte: – Ki vagy? Miért állod el az utunkat?
– Kirmira a nevem, – felelte a ráksasza. – Kényelmesen és boldogan élek ebben az erdőségben. És ti kik vagytok? Csak azért kérdezem, hogy tudjam, mi lesz az ételem ma éjjel. Akár harcoltok, akár nem, fel foglak benneteket falni.
– Pándu fiai vagyunk, – felelte a király, – Judhisthíra vagyok, ezek pedig a fivéreim, Bhíma, Ardzsuna, Nakula és Szahadeva. Talán már hallottál rólunk. Ebben az erdőben kívánjuk eltölteni a száműzetésünket.
A ráksasza felnevetett, és a nevetése olyan volt, mint a lovak nyerítése. – Milyen szerencsés vagyok, – kiáltotta. – Régi vágyam teljesült ma. Hosszú ideje vágyom arra, hogy bosszút álljak Bhímán a fivérem, Vaka, és a barátom, Hidimba haláláért. Mindenütt kerestem, de nem találtam meg sehol. Most pedig itt áll előttem ez a nyomorult gazember. Még ma éjjel agyonverem, felajánlom teste vérét Vakának és Hidimbának. Még ma éjjel megszabadulok az adósságtól, amellyel fivéremnek és barátomnak tartozom. Felfalom és azonnal meg is emésztem, ahogyan hajdanán Agasztja elbánt Vátápival.
Judhisthíra nem kedvelte a bosszúállásnak még a gondolatát sem, Bhíma azonban rögtön kicsavart egy tíz vjama magas fát, és azzal rontott a ráksaszára. Akkora ütést mért a fejére, hogy Jama, a halál félistene sem üthetett volna nagyobbat a maga buzogányával. A ráksasza feléje hajította a kardját, amely éppen úgy ragyogott, mint a villám, Bhíma azonban bal lába egyetlen mozdulatával elhárította. Most a ráksasza is kicsavart egy fát, és hamarosan egész tisztás keletkezett körülöttük, a széttört fatörzsek pedig úgy hevertek mindenfelé, mint a lótusz-szárak, melyeken egy egész elefántcsorda gázolt keresztül. Közben persze mindenféle gorombaságot vágtak egymás fejéhez, mint az a párviadalban szokás: Ostoba fickó vagy te, nincs elég erő a karjaidban! Annyit sem értesz a buzogányharchoz, mint egy asszony! Puha vagy, Bhíma! Most aztán ott maradsz a földön, te dögevő!
Bhíma mindig is büszke volt a karjai erejére, most azonban még külön lelkesítette, hogy Draupadí látja ezt a párviadalt. Akkora erővel rontott Kirmirára, mint egy elefánt. A ráksasza sem volt rest, ő is derékon ragadta ellenfelét, és mindenképpen földhöz akarta vágni. Sokáig kerülgették egymást, és egy darabig úgy látszott, hogy nem bírnak egymással.
A párviadal azonban nem tartott sokáig. A Pándavák annyira nem kételkedtek Bhíma győzelmében, hogy Ardzsuna félretette az íját és a nyilakat. – Bhímának nincs szüksége segítségre, – jegyezte meg. – A ráksasza már elfáradt; mindjárt kiadja a lelkét.
Bhíma is észrevette, hogy Kirmira csapásai erőtlenebbek, karjainak szorítása gyengült. Gyorsan átfogta két karjával, mintha csak egy állatra vetett volna pányvát, néhányszor megforgatta a levegőben, majd ledobta a földre, a mellére térdelt, és addig szorongatta a torkát, amíg csak volt benne élet.
– Kirmira, gonosz emberevő te, – mondta Bhíma most már valamivel nyugodtabb hangon, – nem kell többé a Vakáért és Hidimbáért ontott könnyeidet törölgetned, te is ott vagy már velük Jama országában.
Judhisthíra megdicsérte öccsét, és kijelentette,
– Megszabadultunk ettől a felhőszínű ráksaszától. Most már békésen élhetünk ebben a szép erdőségben, ha már így rendelte a sors.