Aurva felszárítja az óceánt
(Mbh., Adi Parva, Csaitraratha 180. fejezet 11-28, 181. fejezet 1-22, 182. fejezet 1-23)
Élt egyszer egy Kritavírja nevű király, aki mindig nagyon nagy áldozatokat végzett, és gazdagon megajándékozta a Bhrguknak nevezett bráhmanákat. Olyan nagy adományokat adott, hogy amikor eljött az ideje annak, hogy eltávozzon erről a földről, a kincstár teljesen kiürült. Fiai és rokonai tudták, hogy a királyságban sehol máshol nincs felhalmozott gazdagság, csak a Bhrguknál, és elhatározták: elmennek hozzájuk koldusnak öltözve, és így szerzik vissza az elosztogatott rizst, teheneket, nem is beszélve a töméntelen sok aranyról és drágakőről.
A Bhrguk azonban megtudták, mi készül. Sokan elásták a kincseiket, mások elajándékozták, és csak annyit adtak vissza a király utódainak, amennyit nem tudtak elrejteni. Az egyik házban a ksatriják gyanút fogtak, ásni kezdtek, és meg is találták a földbe rejtett ládákat. – Ravasz csalók ezek, nem szentéletű papok, – mondták – Öljük meg őket, hogy az irmagjuk se maradjon meg.
Nem kellett kétszer mondaniuk: bejárták az egész országot, és lenyilazták a Bhrgukat, az egyiket a másik után. Nem kegyelmeztek még az asszonyoknak és a gyermekeknek sem.
Csak néhány Bhrgu asszonynak sikerült elmenekülni, akik a Himálaja megközelíthetetlen hegyei között találtak menedéket. Egyikük annyira fenn kívánta tartani a férje nemzetségét, hogy eltitkolta a terhességét, és a még meg sem született gyermeket elrejtette a saját combjában. A gyermek ezen a szokatlan helyen is szépen fejlődött, egyszer azonban egy idegen asszony rájött a titokra, és elment árulkodni Kritavírja utódaihoz.
Néhány harcos azonnal útrakelt a hegyek közé, hogy ezt a gyermeket is megöljék. A gyermek azonban nem várta be a végzetét, hanem felhasította anyja combját, és előjött. Olyan földöntúli ragyogás vette körül, hogy a harcosok azonnal megvakultak.
Most már nagyon megbánták gyilkos szándékukat, és könyörögni kezdtek a Bhrgu asszonynak: – Légy olyan kegyes, és add vissza a látásunkat. Megfogadjuk, hogy soha többé nem fogunk fegyvert.
– Gyermekeim, – mondta a Bhrgu asszony, – én ugyan nem vettem el a látásotokat, és nem is haragszom. Nem kétséges, hogy ez az emelkedett lelkű gyermek vakított el benneteket földöntúli ragyogásával. Nem kétséges, hogy benne támadt fel a jogos harag, hiszen kiirtottátok az egész nemzetségét. Száz évig rejtegettem őt a combomban, hogy visszaállítsa a Bhrgu-nemzetség régi dicsőségét. Imádkozzatok hozzá, boruljatok le előtte, engeszteljétek ki; talán olyan kegyes lesz, hogy megsegít benneteket.
A gyermek pedig megszánta a bűnbánó harcosokat, és azonnal visszaadta a látásukat.
Mivel úgy jött a világra, hogy felhasította anyja combját, Aurvának nevezték el, ami annyit jelent, „combból született”.
Megengedte a ksatrijáknak, hogy hazatérjenek a saját országukba, de később, amikor újra meg újra végiggondolta a történteket, úgy döntött, hogy mégis csak tennie kell valamit meggyilkolt őseiért, bosszút kell állnia a Bhrguk gyilkosain, még annak az árán is, ha el kell pusztítania az összes élőlényt. Hogy elegendő erőt szerezzen, nagyon komoly aszkétikus gyakorlatokba kezdett. Napról napra több erőt szerzett, és egyre nagyobb aggodalmat okozott az embereknek, a démonoknak, de még a félisteneknek is. Rettegni kezdtek, hogy egy napon valóra váltja a fenyegetését, ezért elküldték hozzá az ősatyákat, a Pitriket.
Eljött Kritavírja király és valamennyi felmenője. Aggódva szólították meg Aurvát, akinek már tüzes lángok csapkodtak ki a homlokából.
– Kedves Aurva, vezekléseiddel már régen elégedetté tettél bennünket. Arra kérünk, hagyj fel a további aszkézissel. Hatalmas erőt gyűjtöttél; kegyelmezz a világnak, fékezd meg a haragodat. Kedves gyermekem, a Bhrguk soha sem azért engedik át a győzelmet a harcosoknak, mintha gyengék lennének. Mi mindannyian nagyon hosszú ideig éltünk a földön, meguntuk ezt a hosszú életet, és arra vágytunk, hogy visszatérjünk az égbe. Csak ezért kívántuk a saját halálunkat. Még a kincset is azért ástuk el, hogy felszítsuk a ksatriják haragját; máskülönben soha nem lőtték volna ki ránk a gyilkos nyílvesszőket.
– Kedves fiam, mit használ a vagyon annak, aki a felsőbb világokba vágyik? Sokkal értékesebb kincsek várják azokat, akik odajutnak. Uralkodj a haragodon, ne pusztítsd el a világot. Ezzel csak beszennyezed földöntúli ragyogásodat.
Aurva haragja lecsillapodott. Nagy önuralommal, nyugodtan szólt az ősatyákhoz:
– Kedves Pitrik, haragomban fogadalmat tettem, hogy az egész világot elpusztítom. Haragom lecsillapult, de kimondott szót nem szívhatom vissza. Ha ezzel a félelmetes tűzzel nem a világot pusztítom el, az biztosan el fog emészteni engem.
– Hogy is gerjedhettél ilyen haragra? – kérdezték az ősatyák.
Aurva válaszolt: – Amikor még megszületetlenül az anyám combjában lappangtam, hallottam, milyen szánnivalóan könyörgött anyám és a többi Bhrgu asszony, hogy kíméljék meg az életüket. Amikor meghallottam tőlük, hogy ezek az elvetemült ksatriják kiirtották a Bhrguk egész nemzetségét, az asszonyokat, a gyermekeket, sőt még a magzatokat sem kímélték meg, végtelen harag ébredt bennem. Jogos harag volt ez, és ha senki sem büntet, ugyan ki fogja megállítani a bűnösöket, ki fogja kiütni a kezükből a fegyvert? Ha megakadályozhatok egy bűnt vagy kimérhetem a büntetést, és nem teszem meg, ugyanaz a bűn engem is beszennyez. Mit tegyek, hogy teljesítsem a kérésetek úgy, hogy a kötelességemet is teljesítsem?
Az ősatyáknak volt egy javaslatuk. Azt mondták:
– Vedd a haragod tüzét, amely az egész világot el akarja emészteni, és hajítsd bele az óceán vizébe. A tűz visszatér saját elemébe, hiszen ebben a világban mindennek az alapja a víz. Nemcsak az italokban és a lédús gyümölcsökben, nemcsak a vérben van víz, hanem az egész univerzum ezzel van tele. Amikor beleveted haragodat az óceánba, az csak a maga helyére kerül vissza, oda, ahonnan származik.
Aurva megjegyezte: – Ezt a tüzet biztosan nem oltja ki a víz. Bizony, az egész óceánt fel fogja szárítani.
– Emiatt ne aggódj, – mondták az ősatyák. – Kiszárad az óceán vagy nem, te beteljesítetted a fogadalmadat, és mégsem kell elpusztítanod a világot. A szent Gangesz folyó a Legfelsőbb Úr lótuszlábának egyik ujjából ered. Ez a forrás biztosan nem fog elapadni soha, és a szent Gangesz előbb vagy utóbb megint fel fogja tölteni vízzel az óceán medrét, még akkor is, ha végtelenül nagy.
Erre Aurva összemarkolta haragjának félelmetes tüzét, és behajította Varuna félisten hajlékába, az óceánba. Aurva haragja a Vadanamukhának nevezett óriási lófejjé változott. Ez a lófej orrán-száján tüzet okádott, és egyszerre felszárította az egész óceánt.