Atharvan megtalálja a tüzet
(Mbh., Vana Parva, Márkandeja Szamaszja 221. fejezet)
Valamikor régen Agni, a tűz félistene Saha néven élt az emberek között. Számos felesége volt, de Mudetát szerette a legjobban, aki a vízben élt. Jó házasság volt, sok gyermekük született, akik mind különféle tüzek voltak: annyiféle tűz, ahányféle áldozatról a Védák beszélnek.
Saha és Mudetá egyik fia Nijata, akinek tulajdonképpen az a dolga, hogy a halott testeket elhamvassza. Ez a nagyon hatalmas tűz azonban nem elégszik meg azzal, ami neki jár, és néha egy kicsit elébe megy a felajánlásnak: elevenen megégeti azokat a vigyázatlanokat, akik túl közel merészkednek a tűzhöz. Mudetá nem félt a fiától, hiszen ő mindig biztonságban volt a víz mélyén, Saha azonban mindig megrémült, amikor Nijata odament hozzá. Egyszer aztán nem is bírta tovább, hanem elment Mudetá után, elrejtőzött a vízben.
A félistenek hamar észrevették, hogy Saha nincs a helyén, hiszen nem kapták meg az áldozati adományokat. A világ minden részét bejárták, minden szögletet felkutattak, de nem találták meg a tüzet. Saha maga is érezte, hogy ez nem lesz így jó, odahívta magához Atharvant, és megkérte: – Kedves Atharvan, tégy meg nekem egy szívességet. Vidd fel az áldozati adományokat a félisteneknek. Én magam nem tudom megtenni, te is látod, hogy milyen gyenge és beteg vagyok. Változz vörös szemű, vörös lángú tűzzé, tedd meg nekem ezt a szívességet.
Mi sem volt könnyebb a bölcs Atharvannak, aki hosszú-hosszú éveken át gyakorolta a jógát, és már minden varázserőt megszerzett. Egykettőre vörös szemű, vörös lángú tűzzé változott, és ugyanolyan szépen felvitte az áldozati adományokat a mennybe, mint annak idején Saha. A félistenek meg is nyugodtak, Sahának azonban nem volt szerencséje. Hol a tengerben bújt el, hol a szent folyókban, de a halak mindig elárulták a rejtekhelyét. Azonnal megátkozta őket: – Ezentúl az összes teremtmény ételei lesztek.
A félistenek azonban örültek, hogy Saha előkerült, és könyörögni kezdtek: – Azt szeretnénk, ha megint te hoznád fel az áldozati adományokat a mennybe. Nem helyes, hogy Atharvanra bíztad, aki ugyan nagyon nagy bölcs, de nem közülünk való.
– Sajnálom, – mondta Saha. – Van egy fiam, Nijata nevű, aki mindig éhes. Akármennyi ételt tesznek elé, soha sem lakik jól. Most pedig a fejébe vette, hogy elpusztít engem.
– Miért félsz annyira Nijatától? Hiszen csak a testedet égetheti hamuvá.
Saha azonban rosszul értette a félisteneket, azt hitte, azt mondják, mindenképpen hamuvá fog égni a teste. – Jól van, – gondolta Saha, – de azt mégsem tűrhetem, hogy a saját fiam égessen el. Ha már így kell történnie, elhagyom én ezt a testet a saját akaratomból.
Saha kilépett a testéből, aztán egy kicsit megbánta. – Végül is még egészen jó volt, alig használtam, – gondolta. – Lássuk csak, mi mindent teremthetnék ebből a testből.
Rögtön nekilátott, és meg is teremtett mindenféle érdekes dolgot: váladékaiból különféle illatszereket, csontjaiból a cédrusfát, nyálából füvet, epéjéből smaragdékszert, májából fekete vasat, körmeiből felhőket, ereiből korallokat. A többi testrészéből mindenféle fémet teremtett, majd leült, hogy meditáljon.
Nagy odaadással meditált, hiszen most már nem kellett félnie Nijatától. Annyira elmélyedt a meditációjában, hogy teljesen megfelejtkezett a külvilágról. A föld azonban nem felejtkezett meg Saháról, és hamarosan megmozdult alatta. Először csak megremegett, aztán megrendült, végül olyan hevesen rázkódott ide és oda, hogy teljesen megzavarta Saha elmélyedését. A tűzisten föleszmélt, és álmélkodva nézte az elemek háborgását. – Mi történt már megint? – kérdezte magában. – Ki az, aki megzavarta a meditációmat? Ki nem tudja, hogy az én átkom mindig beteljesül?
Alaposan körülnézett, és észrevett két nagy bölcset: Bhrgut és Angiraszát. Egyáltalán nem állt szándékukban, hogy a tűzistent kizökkentsék a meditációjából. Éppen ellenkezőleg, ők maguk is aszkézist gyakoroltak. Persze hogy Saha nagyon megörült nekik, és örömében tízszer olyan fényesen ragyogott, mint annak előtte. Sajnos ezt a nagy fényességet Nijata is meglátta. – Ahol ilyen nagy a világosság, ott biztosan az én számomra is akad valami étel, – gondolta magában.
Nijata gyorsan járt, de Saha még gyorsabb volt: megint elrejtőzött az óceánban. – Úgy látszik, meg kell elégednünk Atharvannal, – mondták a félistenek. – Igaz, hogy nem közülünk való, de végül is nagyon szépen elhozza nekünk az áldozati adományokat. Ezentúl neki fogjuk felajánlani a tiszteletünket. Lehet, hogy még a szómából is adunk neki egy-egy kortyot. – Atharvan szívesen ivott volna a szómából, de azt is tudta, hogy mi a világ rendje. – Akárhogy is van, – mondta ez a nagy bölcs, – mindent meg kell tennem, hogy Saha ismét teljesítse a kötelességét.
Amikor Atharvan azt mondja, hogy mindent meg kell tennie, akkor komolyan is gondolja. Most például olyan alaposan átvizsgálta az óceánt, hogy megtalálta Sahát, és kihozta a vízből. Mondják azt is, hogy életre keltette, hiszen új testet adott neki. Nijata most már nem ismeri fel őt, és azóta gond nélkül fel tudja vinni az áldozati adományokat a félisteneknek.