Agasztja kiszárítja az óceánt
(Mbh., Vana Parva, Tírthajátrá 100-106. fejezet)
Sok-sok ezer évvel ezelőtt, amikor nagyon súlyos konfliktus támadt Indra, a félistenek királya és Vrtra, a démon-nemzetség vezetője között, a Kalakejáknak nevezett démonok Vrtra hadseregéhez csatlakoztak. Vitézül harcoltak, de amikor a vezérük, Vrtra elesett, mit tehettek volna, elmenekültek a csatamezőről és az óceán mélyére költöztek. Halakkal és mindenféle vízi állatokkal éltek együtt, és hosszú ideig csak tervezgették, hogyan vághatnának vissza a félisteneknek a megsemmisítő vereségért. Így gondolkodtak: – A világot a kötelességtudat és a lemondás tartja fenn. Gyerünk, pusztítsuk el mindazokat, akik kötelességtudattal és lemondással élnek; mert ha ők nincsenek többé, a három világ sem maradhat fenn.
Ezentúl a Kalakeják csak napközben rejtőzködtek az óceánban, éjszaka azonban előjöttek, bejárták a szent helyeket, és egymás után megölték a nagy bölcseket és aszkétákat, akik ott éltek. Különös kegyetlenséggel támadtak azokra, akik csak levegőn és vízen éltek, és minden tüzet kioltottak. Reggelre kelve a remetetanyákban mindenfelé halott testek hevertek. A Kalakeják még az áldozati edényeket is összetörték, és a cserepeket szanaszét szórták.
Voltak, akik távoli vidékekre, hegyek közé és barlangokba menekültek, mások állig felfegyverkeztek, és fogadkoztak, hogy ellátják a démonok baját. A Kalakeják azonban nagyon ügyesek voltak, és mindig visszamenekültek az óceánba a támadóik elől. Senki sem látta meg őket.
Indra belátta, hogy itt már csak a Legfelsőbb Úr, Visnu segíthet. Összeszedte a félisteneket, és elment velük a Vaikuntha bolygóra. Felajánlották a tiszteletüket, majd Indra elmondta, hány nagy bölcs és szent vesztette már el az életét, és még azt sem lehet tudni, hogy kik a gyilkosaik.
Visnu így szólt, – Én ismerem ezeket a gyilkosokat, a Kalakejákat. Senki nem látja őket, mert napközben az óceánban rejtőzködnek, és még a cápák is rettegnek tőlük. Hiába fegyverkeznek föl a legvitézebb királyok, hiszen melyikük képes arra, hogy a víz alatt harcoljon? Ezek a démonok csak akkor fognak elpusztulni, ha valaki kiszárítja az óceánt.
Indra szomorúan rázta a fejét, – Sajnos, mi félistenek nem tehetünk semmit a hatalmas óceán ellen.
– Ez igaz, – mondta Visnu, – de él a földön egy nagy aszkéta, aki Varunának, az óceán urának a fia. A neve Agasztja. Ha szépen megkéritek, ki fogja inni az óceánt.
A félistenek már ott sem voltak, úgy siettek Agasztjához, aki pontosan tudta, hogy miről van szó, de azért megkérdezte: – Miért jöttetek? Milyen kegyet kértek tőlem?
– Tisztelt uram, – mondta Indra nagyon alázatosan, – csak annyit kérünk, hogy légy olyan kegyes, és idd ki az óceánt. Akkor meg tudjuk ölni a Kálakejákat, akik a nagy bölcsek és szentek, valamint a félistenek ellenségei.
– Az egész óceánt? – kérdezte Agasztja mosolyogva.
– Igen-igen, – erősítette meg Indra. – Persze, tudjuk, hogy neked ez csekélység.
– Úgy legyen, – mondta Agasztja, – megteszem, mert ez mind a három világnak a javára válik.
Agasztja nem sokat készülődött, hanem elindult a tenger felé. Nemcsak a félistenek követték, hanem nagyon sok brahmana és mindenféle rendű-rangú ember, kígyók és más vadállatok, Gandharvák, Jaksák és Kinnarák, akik mindannyian rendkívül kíváncsiak voltak arra, hogyan váltja be Agasztja az ígéretét.
A nagy bölcs pedig nem sokat gondolkodott, és nem is vesztegette az idejét előkészületekkel. Mindenki szeme láttára kiitta az óceán vizét, mintha az nem lett volna több, mint amennyi elfér egy borjú patanyomában.
Amikor az óceán medre kiszáradt, az égből virágeső hullott, édes zene és énekszó hallatszott. A Kalakejáknak szinte annyi idejük sem volt, hogy magukhoz kapkodják halált osztó fegyvereiket. Arany ékszerekkel és drágakövekkel ékesen harcoltak, de nagyon hamar vereséget szenvedtek. Az a néhány démon, aki túlélte a váratlan támadást, hirtelen felhasította a földet, és ezen a lyukon menekült le az alsó világokba. Mindenki Agasztját dicsőítette, mindenki örült a félistenek győzelmének. Indrának azonban hirtelen eszébe jutott még valami.
– Tisztelt uram, – fordult Agasztjához a félistenek királya, – most már add vissza a vizet, amit megittál. Töltsd fel újra az óceánt.
– Nem tehetem, – válaszolta Agasztja. – A vizet már megemésztettem. Valami más módon kell feltöltenetek az óceánt.
Mit tehettek volna a félistenek? Visszamentek Visnuhoz, és megkérdezték, hogy mit tanácsol. Visnu azonban azt mondta, hogy nyugodtan vissza is mehetnek a mennybe, mert még nagyon hosszú időnek kell eltelnie ahhoz, hogy az óceán medre újból megteljen vízzel. – Mikor lesz ez? – kérdezték a félistenek. – Ha majd az égi Gangesz folyó alászáll a földre, – felelte titokzatosan Visnu.
Így is történt – de ez már egy másik, nagyon hosszú történet.