A túlbuzgó tanítvány
(Mbh., Adi Parva, Sámbhava, 134. fejezet, 30-59. vers)
A Mahábhárata hőseinek, a Pándaváknak kiváló katonai tanítójuk volt, az égi és földi fegyverek tudományában egyformán jártas Dróna. Olyan híres volt, hogy ezer meg ezer király és herceg akart tanulni tőle.
Egy alkalommal eljött hozzá Ekalavja is, Hiranjadhanusz nisáda király fia. A nisádákról azonban úgy tudják, hogy tisztátalan szokásaik vannak, például vadásznak, halásznak, húst és halat esznek, ezért aztán Dróna nem is fogadta el Ekalavját a tanítványának. – Ezek a királyok és hercegek mind visszatérnek a saját országaikba, ha megtudják, hogy együtt kell tanulniuk egy nisádával, – gondolta Dróna.
Ekalavja nem szólt egyetlen szót sem. Leborult a földre Dróna előtt, megérintette a lábait a fejével, azután elment az erdőbe, és elkészítette a nagy katonai tanító agyagszobrát. Ennek az agyagszobornak ajánlotta fel a tiszteletét, mintha az maga Drona lenne, és az agyagszobor előtt gyakorolta magát a fegyverforgatásban, rendszeresen és nagyon nagy kitartással. Hamarosan olyan könnyű lett a keze, hogy egyforma ügyességgel vonta fel az íjat, célzott és lőtt a nyilakkal.
Történt egyszer, hogy a Pándavák és a Kuru hercegek vadászkirándulásra indultak az erdőségbe. A szükséges holmit a szolgák vitték, és a sors rendeléséből hozzájuk csatlakozott egy kutya is. Míg a hercegek zsákmány után jártak, a kutya szabadon csatangolt az erdőben, és egyszer csak rábukkant a nisáda hercegre. Ekalavja teste egészen sötét színű és szennyes volt, fekete őzbőrt viselt, a haja csomókban összetapadt. A kutya hangosan felugatott, a nisáda herceg pedig egyetlen mozdulattal hét nyilat lőtt a szájába és egészen kiékelte, csak hogy végre elhallgasson.
A megrémült kutya visszafutott a vadásztársasághoz. A Pándavák kihúzták a nyilakat, és mindenki álmélkodott azon, hogy az ismeretlen nyilazó milyen hihetetlen pontossággal célzott. Kutatni kezdtek, és hamarosan rá is találtak a komor arcú Ekalávjára, aki egymás után lőtte ki a nyílvesszőket.
– Ki vagy te? Kinek a fia vagy? – kérdezték a Pándavák.
– Hiranjadhanusz, a nisáda király fia vagyok, – válaszolta az idegen. – Ez itt a tanítómesterem, Dróna, tőle tanulom a fegyverforgatás tudományát.
Amikor a Pándavák kielégítették a kíváncsiságukat, visszatértek Hasztinápurba, és mindent elmondtak Drónának erről a kiváló harcosról.
A kiváló bráhmana arcáról semmit sem lehetett leolvasni, de ő magában ezt gondolta: – Úgy. Szóval ez a nisáda elfogadott engem, pedig én őt nem fogadtam el. Miféle tanítvány az ilyen?
Ardzsunának azonban volt még egy bizalmas kérdése, és ezt csak akkor tette fel Drónának, amikor kettesben maradtak: – Emlékszel, egyszer magadhoz öleltél és azt ígérted, hogy egyetlen tanítványod sem ér majd fel velem, egyik sem lesz jobb nálam. Miért van az, hogy ez a tanítványod, a nisáda herceg pedig máris felér velem, ha ugyan nem sokkal jobb?
Dróna elgondolkodott egy kicsit, aztán magához vette Ardzsunát, és maga is elment az erdőbe, hogy lássa Ekalávját.
A nisáda herceg most is ott állt ugyanazon a helyen, szennyes testtel, csapzott hajjal és rongyokban; kezében az íj, fáradhatatlanul célzott és lőtt nyílvesszőivel, az egyikkel a másik után. Amikor észrevette, hogy Dróna közeledik, maga is megindult feléje, majd leborult előtte, és nagy tisztelettel port vett a lábairól. Ezután felállt, és összetett kezekkel várta a parancsait.
– Azt mondod, hogy az én tanítványom vagy? – kérdezte Dróna.
– Igen, – felelte Ekalávja nagy elszántsággal.
– Nos, ha valóban a tanítványom vagy, fizesd meg nekem a díjat, ami jár a tanításért.
Ekalávja ezt nagy örömmel hallotta, és azonnal rávágta: – Mindent megadok neked, amit parancsolsz. Ó kiváló bráhmana, nem ismerek olyat, amit oda ne adnék a tanítómnak.
Dróna pedig ezt kérte: – Add nekem a hüvelykujjadat.
A nisáda herceg elcsodálkozott, de mindenképpen meg akarta tartani az ígéretét, így aztán vidám arccal és nyugodt szívvel azonnal levágta a hüvelykujját, és odaadta Drónának. Persze amikor később megint nyilazni próbált, belátta, hogy a hüvelykujja nélkül nagyon sokat vesztett keze könnyyűségéből és ügyességéből. Később részt vett a nagy ütközetben a Kuruksetrán. Durjodhana oldalán harcolt nagy odaadással, de nem igazán tüntette ki magát.
Ardzsuna viszont nagyon örült, és minden féltékenysége elszállt. Most már igazán valóra váltak Dróna szavai: – Senki sem fog felérni Ardzsunával, senki nem lesz jobb nála.