A torkos tanítvány
(Mbh., Adi Parva, Pausja, III. fejezet, 36-77. vers)
Élt egyszer Taksasíla országában egy Ajuda-Dhaumja nevű bölcs, akinek volt három tanítványa. Egy napon ez a bölcs azt mondta az egyiküknek, Upanmanjunak: „Fiam, vigyázz a tehenekre.”
– Úgy legyen, – mondta Upamanju, és kihajtotta a teheneket. Egész nap távol volt, a legelőn vagy máshol, este pedig visszajött, és tiszteletteljesen üdvözölte a tanítóját.
A tanító látta, hogy majd kicsattan az egészségtől, és megkérdezte: – Mit ettél egész nap?
– Élelmet koldultam és azt ettem, – felelte Upamanju.
– Nem helyes, ha olyan ételt eszel, amit nem ajánlottál fel nekem, – jegyezte meg Ajuda-Dhaumja.
Upamanju másnap is koldult, és hazahozta az ételt. A tanító pedig elvette tőle az egészet, és nem adott neki semmit.
– Úgy, – mondta magában a tanítvány. – Most koldultam utoljára.
A tanító megint megkérdezte: – Fiam, ma nem koldultál ételt. Mit ettél egész nap?
– A tehenek tejét ittam, – felelte Upamanju.
Ajuda-Dhaumja megdorgálta: – Nem helyes, hogy megittad a tejet anélkül, hogy engedélyt kértél volna tőlem.
– Jól van, – gondolta sértődötten Upamanju, – holnap tejet sem iszom.
– Tejet sem ittál, mégsem vagy éhes, – mondta a tanító. – Mit ettél egész nap?
– Azt a habot ettem, amely a borjak száján maradt, amikor már jóllaktak a tejjel, – felelte a tanítvány.
– A borjak csak azért hagyták meg a habot, mert nagyon kegyesek hozzád, – világosította fel Upamanjut a tanító. – Nem helyes, hogy beletorkoskodsz az ételükbe.
– Jó, jó, – gondolta a tanítvány. – Hát akkor nem eszem meg a habot sem.
Nem evett alamizsnát, nem ivott tejet, nem nyalakodott bele a habba – előbb-utóbb nagyon éhes lett. Körülnézett az erdőben, hátha találna valami gyümölcsöt vagy más ennivalót; de nem volt szerencséje. Nagy éhségében végre az arka-fa leveleit rágcsálta. A falevelek szúrós, keserű nedve azonban a szemébe csöppent, és egészen megvakult. Vakon tapogatózott, és egyszer csak beleesett egy mély kútba.
Este lett, a nap lebukott a nyugati hegyek mögött, a tehenek haza is érkeztek, de Upamanju nem volt velük. – Upamanju elégedetlen velem, – mondta a tanító, – pedig én csak a javát akartam. Most aztán haragszik, nem akar hazajönni. Menjünk el, és keressük meg.
A tanító és a másik két tanítványa, Áruni és Véda körülnéztek a réten, bejárták az erdőt, és kiáltoztak: – Hol vagy, Upamanju, hol vagy?
– Beleestem a kútba, – felelt Upamanju.
– Hogyan estél bele?
– Az arka-fa levelének nedve csöppent a szemembe; megvakultam, ezért estem bele a kútba.
Persze, hogy rögtön kihúzták, de a tanító megjegyezte: – Fél napot sem bírsz ki étel nélkül, most aztán nagyon nagy bajba kerültél. Csak a két Asvín, a félistenek orvosai adhatják vissza a látásodat.
Upamanju jól ismerte a Védákat, így aztán elmondta a következő verset:
Ti Asvínok, ti már a teremtés előtt is léteztetek. Ti vagytok a lét elsőszülöttjei, benne vagytok mind az öt elemben. Végtelenek vagytok, ti vagytok a természet útja és a mindent átható lélek. Bár elnyerném tőletek a hallásból és a meditációból származó tudást.
Gyönyörű madarak vagytok, megpihentek a test fáján. Nincsenek közönséges tulajdonságaitok, és senki sem hasonlítható hozzátok. Áthatjátok az egész univerzumot, minden teremtett dologban benne vagytok
Ti vagytok az arany sasok. Bennetek tűnik el minden a végső pusztuláskor. Nem tévedtek, nem ismertek romlást. Csőrötök ép és gyönyörű, nem sebez méltatlanul, és minden csatában győzedelmes. Fehér szálakból a nappalt, fekete szálakból az éjszakát szőttétek. Ti jelöltétek ki a két utat: az ősökét és a félistenekét. Az idő könyörtelenül fogva tartja az élet madarát, de ti megszabadítjátok, hogy nagy boldogságban éljen.
Háromszázhatvan tehén szül egyetlen borjat, ez a borjú az év. Ezek a tehenek teremtenek és pusztítanak el mindent. Az ő tejüket isszák az igazság keresői, a tudás tejét.
Hétszázhúsz küllője van az év kerekének: a nappalok és az éjszakák. Kerülete a tizenkét hónap, kerékagya a hat évszak, tizenkét arany küllője az Állatöv tizenkét jegye. Ez a kerék az illúzióban forog, minden teremtményt megérint, akár ebben a világban él, akár a túlvilágon. Engem is erre a kerékre kötöztek. Ó Asvínok, szabadítsatok meg, emeljetek az öt elem fölé. Adjátok vissza a látásomat, védelmezzétek meg az életemet.
Az Asvínok kegyesen megjelentek, és azt mondták, – Elégedettek vagyunk az imádatoddal. Itt van ez a lepény, edd meg, és visszanyered a látásodat.
– Kedves Asvínok – mondta Upamanju kötelességtudóan, – semmit sem ehetek meg anélkül, hogy fel ne ajánlanám a tanítómnak.
Az Asvínok nevettek és kioktatták, – Egyszer a te tanítód is megidézett minket, ugyanezzel a verssel. Adtunk neki egy lepényt, ő pedig nem ajánlotta fel a tanítójának, hanem azonnal megette. Tedd azt, amit ő tett.
– Bocsássatok meg, – kérlelte Upamanju az Asvínokat, – de tényleg fel kell ajánlanom a tanítómnak, és csak akkor ehetem meg, ha engedélyt ad.
– Rendben van, – mondták az Asvínok. – Kiálltad a próbatételt. A tanítód fogai fekete vasból vannak, de a te fogaid aranyból lesznek. Visszanyered a látásodat, és nagyon szerencsés leszel. Valamennyi Véda benned fog ragyogni, és ugyanúgy a Dharma Sásztra is.
Minden úgy történt, ahogy megjósolták a félistenek orvosai, az Asvínok.