A tarka madarak megmenekülnek az erdőtűzből
(Mbh. Adi Parva, Khándavadaha 131-136 f.)
Élt egyszer egy Mandapála nevő bráhmana, aki jól ismerte a szentírásokat, erényesen élt, és minden fogadalmat betartott. Amikor eljött az ideje annak, hogy elhagyja a testét, úgy döntött, hogy ezentúl abban a világban fog élni, ahol az ősei. Dharmarádzsa szolgái azonban nem engedték be ebbe a birodalomba. Mandapála nagyon csodálkozott, és megkérdezte: Miért van ez a kapu zárva előttem? Miért nem kapom meg a tetteim gyümölcseit?
Ebben a világban mindenki szolgának születik, mondták Dharmarádzsa szolgái. Vannak, akik áldozatokkal róják le az adósságukat, vannak, akik a szentírások tanulmányozásával, vagy másmilyen módon. Te azonban az ősök világába vágyakozol, pedig nincsenek utódaid. Ezt a kaput senki más nem nyithatja ki elútted, csak a fiad.
Mandapála visszatért a Khándava erdőségbe, és elgondolkodott, mit tegyen, hogy a lehető legrövidebb időn belül szülessen egy fia. Úgy ítélte, hogy a madarak a legtermékenyebbek, ezért feleségül vett egy Dzsaritá nevű tarka madarat; és hamarosan négy tojás volt a fészkükben. Úgy gondolta, hogy ezzel teljesítette a kötelességét, és elköltözött egy másik erdőségbe.
Történt, hogy Agni, a tűz félistene úgy döntött, hogy éhségét csak a Khándava erdő csillapíthatja. Miután biztosította magának a világ ura, Krsna és a legkiválóbb királyi hős, Ardzsuna segítségét, elindult, hogy felgyújtsa ezt az erdőt. Mandapálának azonnal eszébe jutott az elhagyott családja, ezért megállította Agnit, édes szavakkal magasztalta, és könyörgött, hogy kímélje meg a fiait. Úgy legyen, mondta a dicső félisten, és a hét szájából hét lángnyelv tört elő.
A kis madárcsalád nagyon megrémült, amikor az erdő kigyulladt. Ó jaj, mondta Dzsaritá, nagyon kicsi vagyok és gyenge, egyedül is csak nehezen menekülhetnék el a tűz elől. Melyik gyermekemet hagyjam hátra, melyiket vigyem magammal? Talán Dzsaritarit, aki a legidősebb? Szárisrikkát, akinek az a dolga, hogy utódokat neveljen a madarak nemzetségében? Sztambhamitrát, akiből egyszer még nagy aszkéta lesz, vagy Drónát, aki már most is kiváló Védaismerő?
Hagyj minket a sorsunkra, mondták a kismadarak. Mi még olyan kicsik vagyunk, hogy nem tudunk repülni. Egyáltalán nem kár értünk.
Hogy mondhattok ilyet? kérdezte Dzsaritá. Bújjatok be inkább ebbe az egérlyukba, ott majd biztonságban lesztek a tűztől.
Ha elbújunk, biztos, hogy az egér prédái leszünk, mondta a négy kis tarka madár. Ha pedig el nem bújunk, a tűz emészt el. Úgy gondoljuk, inkább egy nemes félisten pusztítson el bennünket, mint ez a semmirekellő egér.
Dzsaritá gyorsan rávágta, Magam láttam, amikor egy sólyom lecsapott az égből, és elvitte ezt az egeret a karmai között. Ez az aranyszárnyú sólyom megszabadított minket az ellenségtől. Rejtőzzetek el, és ne féljetek semmitől.
A kismadarak azonban már egészen beleélték magukat abba a gondolatba, hogy a lángoló tűz egyenesen a félistenek világába viszi őket, és nem mozdultak. Dzsaritá nehéz szívvel hagyta ott őket, és biztonságos helyet keresett magának.
Agni lángjai már ott csapkodtak a kismadarak közelében. A bátor Dzsaritari így szólt: A bölcs ember tudja, hogy a halál elkerülhetetlen. Minden félelemtől megszabadul az, aki uralkodik az elméjén. Ragyogó istenség vagy te, a vizekből születtél, és tőled születnek a vizek.
Szárisrikka szólt: Füstzászlós istenség te, az anyánk elhagyott bennünket, apánkat nem ismerjük. Nincs senkink, aki megvédelmezhetne minket. Hozzád könyörgünk, légy te az oltalmazónk.
Te vagy a leghatalmasabb, magasztalta Agnit Sztambhamitra. Te szállítod az áldozati vajat, te magad vagy az áldozati vaj. Az áldozat során világokat teremtesz, és újból elpusztítod őket.
Drona pedig így könyörgött: Félelmetes sugarú istenség, a mi testünk halandó, nem tudjuk elviselni nagy hőségedet. Légy áldott védelmezőnk, ne égess minket porrá. Vörös szemű, vörös testű Agni, kinek útját fekete füst és pernye jelzi, ments meg minket, ahogyan az óceán is megkíméli a partján épült házat.
Agni örömmel hallgatta a tarka madarak beszédét, és az is eszébe jutott, hogy milyen ígéretet tett Mandapálának. Hangosan így szólt: Nem fogom elégetni a fát, amelynek ága tartja a fészketeket. És ha van még egy kívánságotok, azt is teljesítem.
Mit is kívánhatnánk még? tünődött Drona, és mert igazán nagyon kicsi madár volt, csak ez az egy dolog jutott az eszébe: A macskák minden nap zaklatnak bennünket. Ó kiváló tűz, emészd el őket az összes barátaikkal és a rokonaikkal együtt.
Mibe kerül ez Agninak? Elnevette magát, aztán tovább pusztított és gyújtogatott. Végül már semmi sem maradt a Khándava erdőből, csak egyetlen fa és egyetlen fészek, benne a négy kis tarka madárral. Dzsaritá visszatért, és boldogan ölelte magához a gyermekeit.
Ugyanekkor érkezett vissza Mandapála is. Úgy fogadták, mint az idegent, és a kérdéseire nem válaszoltak se jót, se rosszat.
Mandapála már megbánta, hogy annak idején elhagyta a családját, és panaszkodni kezdett: Azt sem tudom, hogy közületek ki az én elsőszülött fiam, és ki az, aki utána született? Ki a harmadik, és ki a legfiatalabb? Nagyon szomorúan szólok most hozzátok, miért nem válaszoltok? Megbántam, hogy elhagytalak benneteket, azóta sem volt a szívemben béke.
Mi dolgod van a fiaiddal? kérdezte Dzsaritá. Mi dolgod van a legidősebbel, vagy azzal, aki utána született? Mit törődsz te azzal, ki a harmadik és ki a legfiatalabb? Biztosan más szépasszonnyal éltél együtt, menj csak vissza hozzá.
Én sohasem ártottam neked, bizonygatta Mandapála, te azonban éppen olyan féltékeny vagy rám, mint Arundhatí a tiszta és nemes gondolkodású Vaszisthára; én pedig éppen olyan kevés okot adtam neked a féltékenységre, mint Vaszistha Arundhatínak. Bizony igaz az a mondás, hogy a férfi sohasem bízhat meg egy nőben, még akkor sem, ha az a hites felesége. Ha egy asszonynak gyermekei születtek, többé nem szolgálja a férjét.
Tőled ezek az ártatlan gyermekek el is pusztulhattak volna a tűzben, jegyezte meg Dzsaritá. Csak azért menekültek meg, mert maga Agni volt a védelmezőjük.
Én kértem meg Agnit, hogy kímélje meg a fiaimat, tiltakozott Mandapála. Ez a dicső istenség meg is ígérte nekem. Ki kételkedhetne annak a szavaiban, akinek még soha sem hagyta el hazugság a száját? Ne hagyjátok, hogy a harag uralkodjon a szívetekben. Agni áldásával éljünk együtt, mint boldog család.
Dzsaritá azonnal megbocsátott, és a madárfiókák nagy tisztelettel szóltak apjukhoz. Mandapála magához vette a feleségét és a gyermekeit, elköltöztek egy másik erdőbe, olyanba, amely hírből sem ismerte a pusztító tűz lobogását. Sok-sok év múlva Mandapála ismét elindult a nagy útra, amely az ősök világába vezet. Ez alkalommal nyitva állt előtte a kapu, és Dharmarádzsa szolgái nagyon szívesen fogadták: Mandapála, ezt a kaput a négy fiad nyitotta ki előtted. Minden adósságodat leróttad. Lépj be, és élvezd a mennyei boldogságot.