Rohini Prijá déví


Történetek a Mahábharatából

A sakál, mint politikus

(Mbh. Adi Parva, Sámbhava, 142. fejezet)

Dhrtarástra király ravasz minisztere, Kanika mindenképpen azt szerette volna, ha megszabadulhatna a Pándaváktól, akiket a birodalom ellenségeinek tekintett. mindenféle módszert javasolt a királynak, hogyan pusztíthatná el ezeket az állítólagos ellenségeket, végül elmondta neki a következő példázatot:

Élt egyszer az erdőségben egy sakál, aki kiválóan ismerte a politika tudományát. Okos volt és előrelátó, nagyon jól értett ahhoz, hogy megvédje a saját érdekeit. Együtt lakott négy barátjával, egy tigrissel, egy farkassal, egy egérrel és egy menyéttel.

Egy alkalommal megpillantottak az erdőben egy pompás szarvast. Egész csordát vezetett, és éppen úgy ragyogott, mint a tűz. Természetüknél fogva a tigris és a farkas azonnal üldözőbe vették, de a szarvas olyan erős és gyors volt, hogy sehogyan sem tudták elkapni.

– Én inkább búzát eszem, – mondta az egér.

A menyét csak fintorgott: Nem igazán szeretem a szarvashúst. Ha lehet, inkább kobrára vadászom.

– Keressünk valami könnyebb zsákmányt, – javasolta a lusta farkas.

– Nem, nem, – mondta a tigris. – Ne adjuk fel ilyen könnyen. Először is beszéljük meg ezt a dolgot. Kinek van egy jó ötlete?

A sakál azonnal jelentkezett. – Figyeljetek ide, – mondta nagy komolyan. – A tigris és a farkas már többször megpróbálták, hogy elkapják ezt a szarvast, de nem sikerült nekik. Ez a szarvas nagyon fiatal, gyors és értelmes. Azt javaslom, várjuk meg, amíg leszáll az éjszaka, és a szarvas elalszik. Akkor az egér odalopakodhat, és addig rághatja a patáját, amíg a szarvas lesántul. Ha egyszer lesántult, a tigrisnek már könnyű dolga lesz vele. Hazahozza, mi pedig vidám szívvel, együtt lakomázunk.

Így is történt. Az egér rágcsált, a szarvas lesántult, a tigris pedig szépen hazahozta a zsákmányt.

– Menj csak, – mondta neki a sakál. – Fürödj meg a folyóban. Mire visszaérsz, éppen szétdarabolom ezt a szarvast.

A tigris nagyon örült, hogy megfürödhet, és el is ment. A sakálnak azonban esze ágában sem volt megosztani a pecsenyét a barátaival. A tigris már vissza is jött a folyóról, és mit látott? A sakál csak üldögélt a pecsenye mellett, és látszólag nagyon mélyen gondolkozott.

– Min töprengsz annyira? – kérdezte a tigris meglepetten. – Miért nem látunk neki a lakomának?

– Tudod-e, hogy mit mondott az egér? – kérdezte a sakál. – Azt mondta: „Szégyelje magát a tigris. Azt hiszi, hogy ő az állatok királya, pedig ezt a szarvast tulajdonképpen én öltem meg. A tigris csak nekem köszönheti, ha ma jóllakik.” – És a sakál még hozzátette: – Így dicsekedett az egér. Ami engem illet, én hozzám nem nyúlok ehhez az ételhez.

– Igaza van ennek az egérnek, – jegyezte meg a tigris. – Mától fogva én sem eszem meg annak az állatnak a húsát, amelyet másnak a segítségével öltem meg.

Azzal hátat fordított, és visszament az erdőbe.

Ekkor érkezett meg az egér.

– Jó, hogy jössz, – fogadta őt a ravasz sakál. – Hallgasd csak meg, hogy mit mondott ez a menyét. Azt mondta, „Az a mocskos tigris a puszta érintésével megmérgezte a szarvast. Én ugyan nem eszem belőle. De ha megengeded, akkor megeszem az egeret.”

Az egér nagyon megijedt, és gyorsan elbújt az egérlyukban.

Most a farkas következett. Alighogy meglátta őt a sakál, azonnal rákezdte a mondókáját: – Ne is maradj itt egyetlen pillanatra sem. Nincs biztonságban az életed. Én csak annyit tudok, hogy a tigris nagyon megharagudott rád. Hamarosan itt lesz a feleségével együtt. Persze nem akarom ezzel azt mondani, hogy menekülj el; cselekedj a legbölcsebb belátásod szerint.

– Semmi kedvem egyszerre két tigrissel harcolni, – mondta a farkas, és olyan kicsire húzta össze magát, amilyenre csak tudta. – Nincs az a szarvaspecsenye, amiért hagynám, hogy cafatokra tépjék a bundámat. Mondd meg nekik, hogy én már itt sem vagyok: elköltöztem egy másik erdőségbe.

A sakál most már a farkastól is megszabadult, és csak a menyét volt hátra. Jött is a menyét peckes léptekkel, és már messziről kiabálta: – Nagyon éhes vagyok! Hol van az ebédem?

Most már nagyon felbátorodott a sakál, és egyszerűen az útját állta. – A többieket már mind elzavartam, legyőztem őket vitézségemmel és a karjaim erejével. Először küzdj meg velem, aztán majd meglátjuk, hogy ki mélyeszti bele a fogát ebbe a finom pecsenyébe.

A menyét így szólt:

– Ha már legyőzted az állatok dicsőséges királyát (a tigrist), a vérszomjas farkast és a nagyon értelmes egeret, akkor biztosan nagyobb hős vagy, mint ők hárman együttvéve. Nekem bizony semmi kedvem, hogy veled harcoljak.

Megfordult a menyét, és korgó gyomorral eltávozott.

– Lám csak, – mondta a sakál elégedetten, – mégiscsak okos dolog volt megtanulni a politika tudományát. Ha nem tudod legyőzni az ellenségedet fegyverekkel vagy a karod erejével, győzd le fortélyos szavakkal, vagy kelts viszályt a táborában. Nyerd meg a bizalmát, hordozd a válladon; de ha eljött az ideje, hajítsd le a földre, taposd szét, ahogyan az agyagedény is porrá zúzódik a kövön.

Most aztán a sakál kényelmesen elhelyezkedett, és fel sem állt addig, ameddig a pecsenyéből tartott.

< A napisten ajándéka | Történetek a Mahábharatából | A sólyom és a galamb >

Page last modified on March 03, 2008, at 08:39 PM