A gátszakadás
(Mbh. , Adi Parva, Pausja, 3. fejezet, 23-36. vers)
Élt egyszer Taksasíla országában egy Ajuda-Dhaumja nevű bölcs, akinek volt három tanítványa. Egy napon ez a bölcs észrevette, hogy átszakadt a gát, és egy szép hajnalon megkérte az egyik tanítványát, a Panycsála-országbeli Árunit, hogy menjen el, próbálja kijavítani a gátat.
Áruni bráhmana ifjú volt, aki nem igazán értett az ilyenfajta munkákhoz, de egyáltalán nem vitatkozott. Tanítója utasítására azonnal kiment a folyóhoz, próbálkozott és próbálkozott, a legjobb tehetsége szerint, de a gátat sehogyan sem tudta kijavítani.
A kiömlő víz már nagy darabon elárasztotta a legelőket, olyan volt az egész vidék, mint egy hatalmas, sekélyvizű tó, de Árunit még ennél is jobban aggasztotta, hogy nem tud eleget tenni a tanítója kívánságának. Nem talált sem alkalmas köveket, sem fagallyakat, egyáltalán semmit, amivel megállíthatta volna a víz szabad folyását. Végül eszébe jutott valami, felderült az arca, és azt mondta, – Rendben van! Nincs más módja, ezt fogom tenni.
Máris leereszkedett a gáton, egészen addig a helyig, ahol az átszakadt, és befeküdt a résbe. Saját testével tartotta fel a vizet, amely most már nem ömlött szabadon a rétekre, legfeljebb csak egészen gyengén szivárgott. A víz nagyon hideg volt, és Áruni meg sem mozdulhatott abban a szűk résben, de egyáltalán nem esett kétségbe. – Világos, hogy ezt kell tennem, – gondolta. – Másként hogyan állíthatnám meg a kizúduló vizet?
Teltek-múltak az órák, és egy idő után Ajuda-Dhaumjának feltűnt, hogy Áruni nem érkezett vissza. – Hol van Áruni? – kérdezte a másik két tanítványától.
Upamanja és Véda egymásra néztek, aztán válaszoltak: – Uram, te magad küldted el, hogy javítsa ki a gátat a legelőn.
– Áruni már hajnalban elment, – jegyezte meg a tanító. – Ennyi idő alatt már régen vissza kellett volna érkeznie.
– Biztosan valami baj érte, – jegyezte meg Upamanja.
– Most azonnal induljunk el, nézzük meg, hogy mi történt, – döntött a tanítómester, Ajuda-Dhaumja.
Ők hárman fel- és alá kóboroltak a folyóparton, megnéztek minden lehetséges helyet, de mivel nem tudták egészen pontosan, hol szakadt át a gát, egy ideig nem is találták meg Árunit. Upamanja és Véda össze-vissza kiabáltak: – Áruni, hol vagy? – Áruni azonban nem hallotta. Végül a tanító is hangosan felkiáltott: – Panycsálai Áruni, gyermekem, hol vagy? Gyere ide!
Áruni meghallotta a tanítója hangját. Lázasan gondolkodni kezdett: – Mit csináljak? Ha megmozdulok, azonnal megindul a víz is. Végig fog rohanni ezen a legelőn, mint a megvadult csikó. Mégsem maradhatok tovább ebben a résben, hiszen a tanítóm szólít.
A tagjai már egészen elgémberedtek, kékre-vörösre fagytak. Üggyel-bajjal kikászálódott a résből, és elindult arra felé, ahonnan a tanítója hangját meghallotta. – Uram, – mondta Áruni, amikor meglátta, hogy a tanítója ott áll Upamanjával és Védával, – ott voltam a résben, ahol átszakadt a gát. Mivel sehogyan sem tudtam kijavítani, a saját testemmel tartottam fel a vizet. Csak most jöttem ki, hogy meghallottam a hangodat, ezért rohan megint a víz a legelőn, mint a megvadult csikó. Itt vagyok, mondd meg, mit csináljak.
Ajuda-Dhaumja örült is, hogy a tanítványa ennyire a szívén viselte az ő utasítását, haragudott is: – Megfagysz és megbetegszel, akkor aztán mit kezdünk veled? Vedd csak föl ezeket a száraz ruhákat. Most rögtön forró, gyömbéres és sáfrányos tejet kellene innod! – De a tanító hamarosan megenyhült, és nagyon kedvesen szólt Árunihoz: – Kijöttél a résből és utat nyitottál a vizeknek, ezért ezentúl Uddálaka, Vízfakasztó Áruni lesz a neved. Mivel teljesítetted a parancsomat, nagyon szerencsés leszel. Valamennyi Véda benned fog ragyogni a tudás minden ágával együtt, és ugyanúgy a Dharma Sásztra is.
Áruni alázatosan leborult a tanítója előtt, úgy köszönte meg az áldást. Később hazatért Panycsálába, és maga is nagy tanító lett. Még sokat olvashatunk róla a Cshándogja Upanisadban.