A folyók és a nád
(Mbh., XII.113)
A Mahábhárata nagy csatájának már vége volt. Bhísma, a Kauravák kiváló hadvezére halálos sebet kapott, de nyílágyán fekve is elég erőt érzett magában ahhoz, hogy átadja azt a roppant nagy tudást, amit élete során megszerzett. Mindenféle kérdés elhangzott, és Bhísma sorban megválaszolta valamennyit.
Judhisthíra, többek között, ezt kérdezte: – Mit tehet egy király, ha valahogyan a trónra került, de nincs elegendő katonája és nincs pénze; hogyan védekezhet, amikor az ellensége nagyon nagy hatalmat szerzett?
– Elmondok ezzel kapcsolatosan egy nagyon, nagyon régi történetet, – válaszolta Bhísma, és testi fájdalmaival, halálos sebeivel mit sem törődve, halványan elmosolyodott. – Ebben a történetben az óceán és a folyók beszélgetnek egymással. Az óceán, az összes folyamistennő férje, aki mindig menedéket ad mélyében a félistenek ellenségeinek, egy alkalommal megkérdezte a folyókat: Ti folyók, látom, hogy amikor megáradtok, hatalmas fákat sodortok magatokkal, leszaggatjátok az ágaikat és kitépitek a gyökereiket; de azt még soha nem láttam, hogy akár csak egyetlen nádszál is áldozatul esett volna haragos hullámaitoknak. Ennyire megvetitek az alantas nádat, aki a partjaitokon él, a teste pedig egészen gyenge és vékony? Valami gonoszságot forralt ellenetek? Megkérlek benneteket, oszlassátok el ezt a kétségemet, mondjátok el, hogyan van az, hogy a nád sohasem hagyja el a partjaitokat, és nem jut el az óceánba.
A folyók elcsodálkoztak ezen a kérdésen, nem tudták mire vélni, ezért sokáig hallgattak. Az óceán azonban tovább unszolta őket. – Úgy illik, hogy erre a kérdésre a Gangesz feleljen, – mondták a folyók szerényen, – hiszen ő a lelki világból jött le a földre, egyenesen az Úr Visnu lábujjaitól ered, és néha még mindig rózsaszínű attól a kunkuma portól, amely az Urat ékesíti. Az univerzum úgy feszül ki, akárcsak egy hosszában és széltében szálakból szőtt anyag, és teljes egészében az Úr irányítása alatt áll. Ő jelenik meg Siva formájában is, hogy felfogja a fején a Gangesz hullámait. A Gangesz vize tökéletesen tiszta és megtisztító, képes megsemmisíteni azok bűnös tetteinek a visszahatásait, akik megfürdenek benne. Még Szagara Mahárádzsa fiait is megszabadította, akik pedig megsértettek egy kiváló személyiséget, és ezért valamennyien porrá égtek. Csupán attól, hogy a Gangesz vize rájuk hullott, mindannyian méltóvá váltak arra, hogy a mennyei bolygókra menjenek. Mit mondhatnánk hát azokról, akik arra használják Gangesz anya vizét, hogy őt magát imádják vele? Mit mondhatnánk egy olyan bhaktáról, aki eltökélt fogadalmat téve, odaadóan imádja Gangesz anyát? El sem tudjuk képzelni azt az áldást, amiben egy ilyen bhaktának van része. Ritka tulajdonság ez, és ezt az istennőt is csak azért díszíti, mert tiszta, odaadó szolgálatot végez a Legfelsőbb Úrnak.
– Régi történet ez már, – mondta szerényen az istennő, – igazán nincs szükség arra, hogy újra meg újra elmondjátok.
– Sohasem tudunk betelni ezzel a csodálatos történettel, – mondták a folyók. – Válaszolj ezért az óceánnak, hiszen egyedül te ismered a pontos választ.
– Úgy legyen, – mondta a Gangesz folyó, és olyan találóan felelt, hogy azonnal meggyőzte az óceánt, valamennyi folyamistennő férjét. – Látod, a fák mind egy helyben állnak, egészen mozdulatlanul, mint akiket megigéztek, nagyon keményen ellenállnak a megáradt folyónak: éppen ezért kényszerülnek arra, hogy a helyüket elveszítsék. A nád azonban egyáltalán nem ilyen. Ha a nád észreveszi, hogy a folyó megáradt, azonnal meghajlik előtte. Nagyon kevés növény vagy bokor képes erre. A nád mindig türelmesen megvárja, amíg levonul az ár, és akkor megint felegyenesedik a maga régi helyén. Tudja, mikor megfelelő az idő és az alkalom, mindig alázatos, nem kevély, nem ellenszegül, nem merev. Így aztán nem is kényszerül arra, hogy elmenjen hozzád. Sohasem szenvednek vereséget azok a növények, fák és bokrok, amelyek a vihar és a víz féktelen ereje alatt meghajolnak, és csak azután egyenesednek föl megint, amikor már elvonult a veszély.
Bhísma még hozzátette: – Aki türelmetlenségében megtámadja a nagyon hatalmas ellenséget, mielőtt eljött volna az ideje annak, hogy széttörje a bilincseit, az elpusztul mindazokkal a megtévedtekkel együtt, akik a nyomában járnak. De az, aki pontosan ismeri a saját és az ellensége erejét és gyenge pontjait, mindkét hadsereget és a hősök bátorságát, aki nagyon alaposan megfontolja, hogy mit tegyen, az sohasem szenved vereséget. Ezért, ha az állam vezetésében jártas és értelmes király tudja, hogy az ellensége túlerőben van, akkor ne a vastag törzsű fák példáját kövesse, hanem a nádét, mert ez a bölcsesség jele.