13.
Gyakorlás és prédikálás
„Tiszteletteljes hódolatomat ajánlom az Úr Sri Krsnának, aki aranyos ragyogásban jön, és a Krsna Csaitanja nevet viseli. Ebben a formában még nagylelkűbb, mint bármely más avatár, akár maga Krsna, mert Ő ingyen osztja azt, amit azelőtt nem adtak soha – Krsna tiszta szeretetét.” – CC 2.19.53
Ebben a versben Rúpa Goszvámi összefoglalja Csaitanja Maháprabhu hangulatát, hódol az Úr Csaitanja azonosságának, nevének, formájának, tulajdonságainak és kedvteléseinek. Rúpa Maháprabhut magával Krsnával azonosítja a legtökéletesebb formában, amely a vradzsa-gópik szerelmese, és elmagyarázza, hogy Maháprabhut a Krsna Csaitanja néven ismerik. Krsnadásza Kavirádzsa Goszvámi is ezt írta:
„Élete utóbbi részében Sri Krsna Csaitanjának ismerték. Nevének értelme az, hogy az egész világot megáldja a Krsna-tudat (csaitanja) adásával.” – CC 1.3.34
Maháprabhu formáját a gaura-tvise szavakkal írták le, „akinek a teste aranyszínű.”
Szvarúpa Dámodara azt írta az Úrról, olyan a színe, mint a megolvadt arany, mint Srimati Rádháránié. Maháprabhu fő tulajdonságait – részvét és nagylelkűség – tárják fel a mahá-vadanjája szavak, a krsna-prema-pradája szavak pedig a kedvteléseit jelentik, az Istenszeretet osztását. Ezzel a premával még olyan félistenek sem rendelkeztek, mint Brahmá és Siva.
Maháprabhu inkarnációjának célja
Miután a Legfelsőbb Személy, Vradzsendranandana Sri Krsna befejezte édességgel teli, nagylelkű kedvteléseit, elhagyta a földet az örök társaival, a tehenekkel, tehénpásztorokkal és gópikkal együtt. Örök hajlékába, Golokába visszatérve így gondolkodott: „Az egész idő alatt nem ajándékoztam meg a világot magam tiszta szeretetével. A szentírások alapos tanulmányozásával a lelkek megérthetik az igazi azonosságukat, és szolgálhatnak Engem a vidhi-márgán. De ha csak ezt az egy módszert alkalmazzák, soha nem érik el az odaadás legfelsőbb szintjét, amint azt Vradzsa lakóiban találni. A vidhi útján a bhakta állandóan tudatában van az Én fenségemnek, és a szeretete nem éri el az intenzitásnak azt a tetőfokát, ami Vradzsában közönséges. Az isteni fenségem tudatával felhígított odaadás Nekem nem tetszik annyira.
„A világon mindenki a szentírások parancsai szerint imád Engem; de a vaidhi bhakti útján nem érhetik el Vradzsa szerető hangulatait. Az egész világ hódolattal és tisztelettel tekint Rám, de Én nem szeretem a fenségem tudatával felhígított odaadást. Aki hódolattal és tisztelettel, a szentírások parancsai szerint végzi az imádatot, eléri a négyféle felszabadulást, és Vaikunthára megy.” – CC 1.3.15-7
„A vidhi útján járó bhakta kétségkívül eléri a négyféle felszabadulást Vaikunthán: szársti (az Enyémmel azonos gazdagság birtoklása), számípja (lakóhely az Én közelemben), szálókja (ugyanazon a bolygón lakni, mint Én), vagy szárúpja (ugyanolyan formával rendelkezni, mint az Enyém). De a vaisnavák még a vidhi-márgán sem vágyakoznak a szájudzsjá-muktira, mert ez azt jelenti, beleolvadni az Én személytelen arculatomba, és elveszteni azonosságukat, mint az Én szolgáim. Amikor egy bhakta a szájudzsjá-muktiról hall, undort, szégyent és félelmet érez. Inkább a pokolba menne, mintsem hogy eggyé váljon a forma nélküli Brahmannal.” – CC 2.6.268
„Az Én kizárólagos bhaktáim nem kívánnak mást, mint a szolgálatom örömét, és nem gondolják, hogy bármi más boldogságot hoz. Az a kívánságom, hogy az egész világban hirdessék a tiszta szeretet útját, amely a vidhi-márga felett áll. Meg fogom tanítani a Kali-juga alapvető vallási cselekedetét, Szent Neveim éneklését, és elvegyítve a Nevet a szolgaság, barátság, védelmezés és szerelem különféle hangulataival, az egész világot extázisban táncoltatom. Én is bemutatom egy bhakta hangulatát, tapasztalom magam szeretetének extázisát, megtanítom a tiszta szeretet útját a világnak. Aki egy vallási tanítást nem tesz át a gyakorlatba, nem várhatja el, hogy azt hatékonyan prédikálja.
„Személyesen vezetem be a kor vallását, a náma-szankirtanát, a Szent Név közös éneklését. Extatikus Istenszeretetet adok a világnak, és megtáncoltatom. Eljátszom egy bhakta szerepét, és mindenkinek úgy tanítom az odaadó szolgálatot, hogy Én magam gyakorlom. Senki sem taníthat másoknak vallási cselekvéseket, ha nem valósítja meg a gyakorlatban. A Gítá és a Bhágavatam egyaránt megerősítik ezt az igazságot. – CC 1.3.19-21
„Minden korszak számára teljes részeimen keresztül állapítom meg a vallási elveket. A Vradzsában található szerető szolgálatot azonban csak Én magam adhatom meg. – CC 1.3.26
„Egy korszak vallási elveit határtalan kiterjedéseim, részleges vagy teljes részeim bármelyike hirdetheti. A vradzsa-prema legnagyobb ajándékát azonban senki más nem adhatja meg, mint Én, Vradzsendranandana. Ezért alá fogok szállni a földre a legközelebbi társaimmal, különféle élvezetes kedvteléseket végzek velük, a Szent Nevek éneklését és a vradzsa-premát fogom osztani.” – Anubhásja 1.3.13-28
Miután a teljes, hatalmas Úr így döntött, fölvette szeretett Rádhájának, teljes energiájának arany színét és szellemét, és megjelent Navadvip-Májápurában, mint Dzsagannátha Misra és Sacsi Dévi fia- Ez az esemény a Kali-juga hajnalán történt.
A Kali-korszak hajnalát vagy első részét (kali-kále prathama szandhjája) így magyarázza el Srila Prabhupáda az Anubhásjában: „A szandhjá szó a korszak egyhatodára vonatkozik, a kezdetén és a végén. Prathama-szandhjá tehát a korszak kezdete, és teljes időszakának 1/12-e. A sesa-szandhjá ugyanilyen hosszú idő a kor végén. Mivel a Kali-juga 432,000 napévig tart, a prathama-szandhjá 36,000 évet tesz ki. Az Úr Csaitanja akkor jelent meg Navadvip-Májápurában, amikor 4,586 napév telt el a Kali-jugából.”
Maháprabhu az élete első részében a Visvambhara nevet viselte, „aki fenntartja a világot.” Nevének megfelelően élt, osztotta az Istenszeretetet. Élete utóbbi részében Krsna Csaitanja, „Krsna-tudat” néven ismerték. A világ népét Krsna-tudatossá tette, és mindenkinek jó szerencsét hozott.
„Korai kedvteléseiben az Úr Csaitanját a Visvambhara néven ismerték, mert elárasztotta (bhara) a világot (visva) az odaadás nektárjával, és így minden élőlényt megmentett. A dubhrn igető (amely a bhara szó töve) táplálást és fenntartást jelent. Ez a név tehát azt jelenti, hogy Maháprabhu táplálja és tartja fenn a 3 világot azzal, hogy Istenszeretetet oszt. Későbbi kedvteléseiben Sri Krsna Csaitanjának ismerték. Az Úr Krsnáról szóló tanításával megáldotta az egész világot.” – CC 1.3.32-34
Sri Csaitanja Maháprabhu elfogadta egy bhakta hangulatát, hogy a Krsna iránti emelkedett és ragyogó szeretet nagy kincsét hirdesse gyönyörködésének saját tettein keresztül. Ezt a nagy példát kell követnünk.
Maháprabhu, a kertész a szeretet gyümölcsösében
Krsna vradzsai kedvtelése nagylelkűség (audárja), amelyben eluralkodik az édesség (mádhurja). Navadvipi kedvtelése, mint Gaura, csupa édesség, amelyben a nagylelkűség uralkodik. A nagylelkűség szerepében a részvétteljes Úr Gauránga a kertész szerepét játszotta, aki elültette a szeretet gyümölcsfáinak a kertjét Navadvipban. Maháprabhut néha a Krsna iránti extatikus szeretet fájának mondják, de egy isteni csavarral az is Ő, aki a fa gyümölcseit élvezi és szétosztja. Az Úr élvezte e gyümölcsök ízét, de el is ajándékozta olyan lelkesedéssel, hogy mindkét kezét használta. Közben így szólt,
„Mivel Én vagyok az egyetlen kertész, hány különféle helyre mehetek el? És mivel teljesen egyedül vagyok, hány gyümölcsöt szedhetek le, hányat ajándékozhatok el? Nagyon fárasztó egyedül összeszedni az összes gyümölcsöt és elajándékozni; zavar, hogy tudom, egyesek megkapják a gyümölcsömet, és mások nem. Ezért mindenkinek megparancsolom, hogy mindenki ossza a szeretet gyümölcseit mindenkinek, akit csak meglát, ahova megy.” – CC 1.9.34-6
Így kérte Maháprabhu azokat, akik a kegyében részesültek, hogy segítsenek Neki. Ilyen módon szolgálhatják Őt.
„Állandóan öntözöm a fát a személyes vágyam nektárjával. Ennek eredményeképpen a szeretet számtalan gyümölcse van rajta. Ezért mindenkit arra kérek, ossza e gyümölcsöket mindenkinek, hogy megehessék, és megszabaduljanak az öregségtől és a haláltól.” – CC 1.9.38-9
Továbbá Maháprabhu előírja, hogy ez a szolgálat különösen azoknak a kötelessége, akik Indiában születtek:
„Aki emberként született meg Bhárata földjén, tegye sikeressé az életét, és végezzen emberbaráti munkát másokért.” – CC 1.9.41
Csaitanja Maháprabhu nagyon részvétteljesen osztotta az Istenszeretet gyümölcseit, hogy szerencséssé tegye a világot. De mi olyan nyomorultak vagyunk, hogy nem törődünk ezzel a páratlan ajándékkal, nem fogadjuk el – arról nem is beszélve, hogy részt vegyünk a prédikálás szolgálatában.
Maháprabhu utasításai Kúrmának és Vászudévának
Amikor Sri Csaitanja Maháprabhu zarándoklatra ment Dél-Indiába, Krsna nevét és Krsna premáját osztotta a lakosoknak, és vaisnavákká tette őket. Az egyik szent hely, amelyet Dél-Indiában felkeresett, Kúrma, az Úr teknős-inkarnációja hajléka volt.
Élt abban a városban egy védikus bráhmana, Kúrma Vipra. Amikor Kúrma látta Maháprabhut, teljesen lelki ragyogásának befolyása alá került, és meghívta magához az Urat ebédre. Ő és az egész családja odaadással szolgálták az Urat, elbűvölték alázatukkal és hitükkel. Kúrmát annyira elbűvölte az Úr, hogy amikor itt volt az ideje, hogy távozzon, úgy érezte, nem tudja elviselni az elválást. Leborult az Úr előtt, és könyörgött, hadd kísérje el, bárhova megy. Az Urat rendkívül elégedetté tette Kúrma viselkedése, mégis a következő szavakkal válaszolt neki:
„Sose tégy még egyszer ilyen javaslatot. Inkább maradj otthon, és állandóan énekeld Krsna szent nevét. Mindenkit oktass Krsna vallásában, akit csak látsz. Parancsomra légy lelki tanítómester, és szabadíts meg mindenkit ebben az országban. Tedd ezt, és többé soha nem merülsz el a materialista élet hullámaiban. Egy napon ismét találkozunk, ugyanezen a helyen.” – CC 2.7.127-9
Így terjesztette az Úr a Krsna-tudatot, amikor Puriból Szétubandhába utazott, az alkontinens déli csúcsára, és az egész utat megtisztította lábai érintésével. Kegyesen megállt olyan bráhmanák házában, mint Kúrma, elárasztotta őket a kegyével, azt az utasítást adta nekik, hogy énekeljék a Szent Neveket, és tanítsanak meg másokat is énekelni.
Ezt az éjszakát az Úr Kúrma házában követte, és másnap reggel, fürdés után, tovább indult. Kúrma Vipra követte egy darabon, amíg azt Úr azt nem mondta neki, hogy menjen haza. Közben egy Vászudéva nevű leprás is úton volt Kúrma házába. Hallotta, hogy ott van Maháprabhu, és remélte, hogy megpillanthatja az Urat. Amikor megtudta Kúrmától, hogy az Úr már elment, annyira csalódott, hogy lezuhant a földre, elájult, panaszolta a szerencsétlenségét.
A mindentudó Úr, aki benne él minden lényben, teljes mértékben tudatában volt Vászudéva bánatának. Bár már nagy távolságra elment Kúrma házától, visszatért, hogy a leprás megláthassa Őt. Nemcsak azt engedte meg Vászudévának, hogy lássa, hanem szeretettel meg is ölelte. Maháprabhu a szenvedők barátja, és a csodálatos érintés azonnal kigyógyította Vászudévát a leprából, egészséges, jóképű fiatalemberré változtatta.
Vászudéva Vipra ámulattal látta a Legfelsőbb Úr határtalan kegyét, és könnyes szemekkel dicsőítette az Urat egy verssel, amelyet Szudámá Vipra mondott el a Bhágavatamban:
„Látod a különbséget a nyomorult bűnös, amilyen én vagyok, és a szerencse istennőjének hajléka, Sri Krsna között! Bár én nagyon érdemtelen bráhmana vagyok, Ő kegyesen a karjaiba ölelt engem.” – SB 10.89.16
Amikor Vászudéva Maháprabhu csodálatos érintésétől jóképű fiatalemberré változott, belátta, hogy Sri Csaitanja nem más, mint valamennyi erény óceánja, a legelesettebbek ura, maga a Legfelsőbb Személy Hari. Így szólt, „A társadalomnak még a legalantasabb osztályai is undorral nézték leprás testem nyílt fekélyeit. Senki más nem érinthetett meg engem kegyesen, mint a Legfelsőbb, független Úr, akinek az egyetlen bánata mások bánatát látni. Legkegyesebb Uram! Mégis azt gondolom, jobb volt nekem, mint érinthetetlen leprásnak. Most, hogy széppé tettél, kétségkívül meg fog mámorítani a hiúság, és nem fogok Rád emlékezni többé.”
Maháprabhu nagyon érdemesnek tartotta Vászudéva Viprát, aki ennyire alázatos volt, és elfulladó hangon, extatikusan utasította őt, hogy legyen ácsárja, ahogyan megparancsolta már Kúrmának is:
„Soha nem leszel hiú, ha állandóan énekled Krsna nevét. Szabadítsd meg az elesett lelkeket azzal, hogy Krsnáról oktatod őket, és Krsna nagyon gyorsan ki fog szabadítani téged az anyagi világból.” – CC 2.7.147-8
Miután biztosította efelől Vászudévát, a rendkívül kegyes Maháprabhu eltávozott Kúrmaksetra zarándokvárosából. Kúrma Vipra és Vászudéva megölelték egymást, és Maháprabhu dicsőségét zengték; távozásakor szemeik megteltek a szomorúság könnyeivel. Krsnadásza Kavirádzsa Goszvámi úgy írta le ezt a történetet, mint „Vászudéva felszabadítását,” és Maháprabhut Vászudévámrtápradának nevezte, „aki nektárt ad Vászudévának.”
A prédikáláshoz nem kell lemondani az otthonunkról
Bhaktisziddhánta Szaraszvati Thákura a következő szavakkal kommentálta Maháprabhu Kúrma Viprának adott utasításait: „Azoknak, akik elszánták magukat arra, hogy mindent elhagynak, kizárólag Nála vesznek menedéket és Őt szolgálják, Maháprabhu itt azt az utasítást adja, hogy maradjanak otthon, vagyis ne büszkélkedjenek azzal, hogy ők hősiesen végzik a bhadzsanát. Énekeljék rendszeresen Krsna szent nevét, és a családos életszakaszban maradókra jellemző alázattal oktassanak másokat a Szent Nevek éneklésében. Aki így vállalja a lelki tanítómester kötelességét, nem fog elmerülni „a materialista élet hullámaiban,” az öndicséret vágyának formájában.
„Sok ostoba ember azt gondolja, akadály a lelki életben, ha könyvek írásán keresztül prédikál, mint Rúpa Goszvámi, Szanátana Goszvámi, Dzsíva Goszvámi vagy Raghunátha dásza Goszvámi; illetve ha sok tanítványt fogad el, mint Madhvácsárja, Rámánudzsácsárja vagy Naróttama dásza Thákura. Sőt ezek a kevésbé értelmes emberek még azt is állítják, hogy ez anyagilag megkötöz. Téves elgondolásaikhoz ragaszkodva megsértik azt a sok tiszta bhaktát, akinek semmi köze az anyagi világhoz, és mégis prédikál. Nekik szól az, amire az Úr Kúrmát és Vászudévát tanította. Ha gondosan megvizsgálják ezeket a tanításokat, nem büszkélkednek többé hamis alázatukban, és elősegítik a hiteles bhadzsana ügyét, amennyiben inkább prédikálnak, mintsem megvetik azokat, akikben nincs odaadás az Úr iránt.” (Anubhásja 2.7.130)
Srila Prabhupáda folytatja: „Sri Krsna Csaitanja tudattal ajándékozta meg a nem tudatos élőlényeket. Ezután azoknak, akiket tudatra ébresztett, és akik vonzódtak az Úr szolgálatához, azt parancsolta, hogy vállalják a tanító vagy ácsárja szerepét, és tegyék meg másokért azt, amit Ő tett értük. Ezzel a kedvteléssel – a szentírások útjának hirdetése, és több lélek elhozatala az Úr lelki családjába – Gauraszundara teljes mértékben feltárta inkarnációja dicsőségét.” (Anubhásja 2.7.152)
Egyesek nehezen fogják fel, mint jelent az Úrnak az a parancsa, hogy gyakorolják a Szent Nevek zengését, és ugyanakkor prédikálják is. Ha az ilyen emberek gurunak öltöznek, kialakulnak bennük az olyan démonikus tulajdonságok, mint a büszkeség, önzés és arrogancia, aztán átmennek a pokol kapuin. Ezért a bhakta fogadja meg, hogy maga is végzi az odaadó szolgálat cselekedeteit, főleg az éneklést, és az alázatos szolgálat szellemében prédikál az Úr szolgáinak. Ha így tesz, nem kell aggódnia a démonikus tulajdonságok befolyásától. Maháprabhu azt tanította, hogy az egyén valódi azonossága nem kapcsolatos a testi életfelfogással; „én a gópik ura szolgája szolgájának a szolgája vagyok.” Nem kell félnie a büszkeségtől vagy a bukástól annak, aki a maga és mások javára törekedve ezt a tudatot tartja életben. Különben lehet, hogy enged a büszkeség kísértésének.
Bhaktivinoda Thákura énekelt arról, milyen veszélyekkel jár a büszkeség annak, aki máskülönben prédikálást végez:
„Ha azt gondolom, hogy vaisnava lettem, akkor sose szabadulok meg a büszkeségtől. Szívemre leszáll a presztízs vágya, beszennyezi, és a pokolra jutok. Jobbnak gondolom magam másoknál, meghagyom nekik az ételem maradékait, és ez eltölt engem gőggel. Ezért, Vaisnava Thákura, megígérem, hogy mindig a tanítványod maradok, és nem fogadok el imádatot senkitől.” – Kaljána-kalpa-taru
Ha figyelmen kívül hagyjuk a nagy tekintély, Bhaktivinoda Thákura utasítását, akkor sértő viselkedésünk befolyása alá kerülünk. Az ember könnyen megtévesztheti az ártatlanokat az odaadó szolgálat tanításainak hirdetésével, miközben azt gondolja magában, „lelki tanítómester vagyok,” vagy „vaisnava vagyok.” De senki sem teheti bolonddá az Urat, aki ott él a szívben, és minden gondolatot ismer. Hogyan csaphatnánk be Őt? Ha nem törődünk Vele, sértéseket követünk el, alantasabb létformákba és pokoli szenvedésbe zuhanunk.
Szanátana dicséri Haridásza Thákurát
Maháprabhu legjobban szeretett társa, Szanátana Goszvámi dicsérte Haridásza Thákurát, a Szent Név nagy tanítóját, mint aki ideálisan harmonizálta a Szent Név éneklésének gyakorlatát azzal, hogy az embereket az éneklésre oktatta.
„Szanátana Goszvámi kérdezte, Haridásza Thákura, van olyan, aki felér veled? Sri Csaitanja Maháprabhu legáldottabb társa vagy. Az Úr inkarnációjának az a célja, hogy terjessze szent zenei éneklését, de ezt a munkát rajtad keresztül végzi. Te naponta elénekelsz 300,000 Szent Nevet, és mindenkinek a mantrázás dicsőségéről beszélsz. Néhányan teljesítik a lelki élet parancsait, de semmit sem tesznek azért, hogy terjesszék is ezeket a tanításokat, míg mások prédikálnak, de maguk nem követik ezeket az elveket. Te azonban mindkettőt megteszed, és ezért te vagy mindenkinek a lelki tanítómestere, igazán vallásos ember ebben a világban.” – CC 3.4.99-103
Srila Prabhupáda így kommentálta ezeket a verseket az Anubhásjában: „Haridásza Thákura az egész univerzum lelki tanítómestere, és a tisztelet tárgya mindenki számára. Bráhmana lett az avatás által, a tiszta Nevet énekelte, ezért méltó arra, hogy ácsárja legyen; bemutatja az ideális gyakorlást. Továbbá a nevek és dicsőségük hangos éneklésével a világ minden élőlényét beavatta a Szent Név áldozatába. Ez igazán érdemes prédikátorrá tette. Haridásza elvégezte a gyakorlatot, és terjesztette a tanítást.” (Anubhásja 3.4.103)
A tekintély megszerzése a prédikáláshoz
Láttuk, hogy Maháprabhu maga is megjegyezte, Haridásza ehhez a szinthez tartotta magát a Szent Nevek prédikálásában. A tanítási tekintély fontosságát tovább magyarázza Krsna az Ardzsunának adott utasításaiban, a Bhagavad-gítában:
„A közönséges emberek a felsőbbrendű emberek viselkedését utánozzák; amit ők fogadnak el hitelesnek, azt követi a társadalom többi része.” – Gítá 3.21
E szavak, „felsőbbrendű emberek” (strestha) azokat jelentik, akik hiteles tekintélyek, mahádzsanák a legmagasabb erkölcsi szinten. Az ő útjukat kell követnünk, ahogyan Judhisthíra is megmondta válaszul Jamarádzsa kérdéseire: „A mahádzsanák útja az, amelyet mindenkinek követnie kell.”
A mahádzsanákban vagy nagy tekintélyekben nincs meg a 4 hiba: (1) bhrama (tévedés, az a hajlam, hogy a valódit valótlannak, vagy a valótlant valódinak nézzük, pl. egy kötelet kígyónak, stb., (2) pramáda, a gondatlanságból vagy figyelmetlenségből származó tévedések, (3) karaná-patava, az érzékek korlátozott működése, ami téved észleléseket eredményez, és (4) vipralipsá, a csalási hajlam. Aki csalásra vágyik, bár tudja, hogy a tudása nem kielégítő, mégis úgy tesz, mintha tudna; vagy ha az igazság birtokában van, elrejti azt mások elől. Tekintélynek vagy hitelesnek azt kell tekinteni, aki mentes ettől a 4 hibától. Olyantól kell tanulni, aki jártas a szentírásokban, és akit a szent magatartási előírások fegyelmeznek, aki tapasztalt az odaadó szolgálat gyakorlásában, és nincs benne harag, irigység és gyűlölet. Idézhet valaki száz meg száz verset a szentírásokból, tarthat dicső és ékesszóló beszédeket, de ha nem úgy viselkedik, ahogyan Sri Csaitanja Maháprabhu előírta, egyedül a szónoklatának nem lesz hatása. A prédikálás haszontalan gyakorlás nélkül.
A Bhágavatam elmondja, hogy Pariksit király2 hogyan találkozott a Kali-juga megszemélyesített formájával, aki a Kali-korszak kezdetén dúlt a földön. Pariksit teljesen száműzni akarta Kalit a földről, de Kali könyörgött, hogy kapjon magának egy helyet. Pariksit öt helyet adott neki, ahol élhet, és ezeket úgy ismerik, mint a vallástalanság hajlékait. Ezek: (1) a szerencsejáték-barlang, vagy ahol fogadásokat tesznek, (2) a mámor helyei – kocsmák, ópiumbarlangok vagy ahol drogokat fogyasztanak, ideértve a dohányt is, (3) ahol törvényellenes szex folyik, vagyis házasságon kívüli szexuális kapcsolatok, vagy akár túlzott ragaszkodás a törvényes házastárshoz, (4) ahol erőszakot gyakorolnak az állatokkal szemben, vagyis vágóhidak, és mindazok a helyek, ahol az emberek húst esznek, és (5) ahol nagymennyiségű aranyat halmoznak fel. Ha a pénzt nem az Úr szolgálatában költik el, akkor visszaélnek vele, és nemkívánatos megkötöttséget eredményez. Bhaktisziddhánta Szaraszvati kijelenti, hogy a szerencsejáték megsemmisíti az igazmondást; a mámor a lemondást; a törvényellenes szex a külső és belső tisztaságot; és a húsevés a könyörületet. E bűnök elkerülése a vallásosság oszlopa, eltűrésük megalapozza a vallástalanságot. Nagy vagyon birtoklása utat mutat a bűnös élethez. Ezért ahol nagy vagyont halmoztak fel, megtalálni a hazugságot, arroganciát, kéjvágyat és erőszakot is.
„Aki jót akar magának, tartózkodjon a fenti bűnös cselekedetektől. Különösen a jámborok, királyok, vezetők és tanítók ügyeljenek arra, hogy ezeket elkerüljék.” – SB 1.17.41
Aki Kali öt hajléka egyikében tartózkodik, nem fogja tudni megtartani a magatartási szabályokat, nem várhatja el, hogy a prédikálása gyümölcsöt teremjen. Ezért Maháprabhu ismételten óva intette a bhaktákat az abhaktákkal és az érzékkielégítőkkel való társulástól. A következtetés az, hogy egy nem-vaisnava, tanultsága, értelme vagy szónoki ékesszólása ellenére soha nem várhatja el, hogy hatékony prédikátor legyen, ha züllött életet él, még akkor sem, ha azt állítja, hogy lojális Maháprabhuhoz. Maháprabhu társa, Dzsagadánanda Pandit mondta,
„Nem elég állandóan azt hirdetni, hogy valaki Maháprabhu bhaktája, mondván, Gauráé vagyok, Gauráé vagyok. Azok követik igazán Maháprabhut, akik elkezdik a prédikáló misszióját, és azt gyakorolják, amit Ő tanított.” – Prema-vivarta
Naróttama dásza Thákura is bírálja az abhakták társaságát a Prema-bhakti-csandrikában. Naróttama dásza imáit a Prárthaná és a Prema-bhakti-csandriká könyvekben gyűjtötték össze, míg Bhaktivinoda Thákura imáit a Saranágatiban, Kaljána-kalpa-taruban, Gítávaliban és Gítá-málában találjuk. E két ácsárja dalai valamennyi bhakti-szentírás lényegét tartalmazzák. Ezeket a könyveket azután kell tanulmányoznunk, hogy menedéket vettünk egy hiteles lelki tanítómesternél, és elfogadtuk tőle a vaisnava viselkedés elveit. Amint valaki hiteles, tiszta bhaktává válik, sokat segíthet a feltételekhez kötött lelkeknek, ha e versek mondanivalóját prédikálja.
Menedéket venni az Úrnál: a bhakta élete
Bhaktivinoda Thákura Saranágatijában az első dal a következő:
„Sri Krsna Csaitanja az elesett lelkek iránti részvétéből jelent meg ebben a világban valamennyi örök társával és örök hajlékával együtt. Meg akarta ajándékozni őket a maga iránti legritkábbi szeretettel, ezért megtanította, hogyan kell menedéket venni az Úrnál – ez olyan fontos a bhakták számára. Alázat, meghódolás, Krsna mint védelmező elfogadása, hit, hogy Krsna minden körülmények között meg fog menteni, csak a Krsna iránti szeretet fejlesztéséhez vezető cselekedetek végzése, és minden erre káros elutasítása: ez a menedékvétel 6 eleme. Nanda fia, Krsna, bárkinek az imáját meghallgatja, aki így vett Nála menedéket. Leborulok, és alázatosan megragadom Rúpa és Szanátan lábait. Sírva könyörgök: Én vagyok a legelesettebb. Kérlek, tanítsátok meg nekem, hogyan vegyek menedéket Krsnánál, hogy tökéletessé tegyem az emberi életemet.”
E menedékvétel nélkül az ember nem teheti tökéletessé az életét, és nem szabadulhat meg az anyagi feltételek sötétségétől. De ha így teszünk, megfelelően tudunk majd prédikálni Krsna nevéről, formájáról, tulajdonságairól és kedvteléseiről.
Ahogyan Srila Prabhupáda írta – „Aki él, prédikál.” Ezért már a prédikálás előtt a bhakta első kötelessége, hogy elinduljon a meghódolás útján, ami a bhakta élete. Csak akkor kapja meg Krsna áldását, akkor méltó arra, hogy prédikálja az üzenetet, amelyet maga Maháprabhu adott. Különben nem lesz több, mint egy halott test, és a prédikálása nem ér semmit sem magának, sem másoknak. Nyerséget és hírnevet kaphatunk a világi emberektől ebben a világban, de ennek nincs értéke a transzcendentális szinten. Srila Prabhupáda ezt is írta a versében (Vaisnava ke):
„Egyetlen reményed a harináma-szankirtana, énekeld hát a Szent Neveket olyan hangosan, ahogy csak tudod,”
Világos, hogy Srila Prabhupáda ezekkel a szavakkal arra kér minket, hogy a Szent Neveket hangosan énekeljük. Nem csalódna-e, ha élettelenül éneklünk?
A lelki tökéletességre törekvők számos sértést elkövethetnek. A legsúlyosabb, ha úgy gondolnak a gurura, mint közönséges halandóra. Aki így gondolkodik, soha nem prédikálhatja sikeresen az Úr üzenetét. Elégedetté teheti-e bárki is Maháprabhut, aki csak színleg prédikál, anélkül, hogy a tanítást megvalósítaná a gyakorlatban? Hiszen Maháprabhu maga is azt mondta, „Én magam megvalósítom a vallási elveket a gyakorlatban, és aztán hirdetem azokat.”
Imádkozunk a lelki tanítómesterhez, adjon nekünk erőt és értelmet, hogy igazán megszilárduljunk az odaadó szolgálat gyakorlásában, és aztán mindenütt osszuk Maháprabhu üzenetét. Itasson meg minket a prema nektárjával. Ha egyszer megmámorosodtunk ettől a premától, igazán képesek leszünk arra, hogy a dicsőségét énekeljük.
Ami a rágánugá úton járó bhaktákat illeti, törekedhetnek arra, hogy Krsnát a szolgaság, barátság, védelmezés és házastársi szerelem kapcsolataiban szolgálják, de a törekvésük nem lehet színlelt. Követniük kell a lelki tanítómester utasításait, csak akkor lesz meg az eredménye, az Úr szolgálatának jó szerencséje. Az avatott bhakta ne tegyen úgy, mintha meglenne benne a transzcendentális vágy, tartsa a sértések nélküli éneklést a legfontosabb vagy bizalmas odaadó szolgálatnak. Aztán, a guru kegyéből, felébred benne a transzcendentális vágy. Ez a jámbor bhakta fő tevékenysége, ez a tanítás, amelynek terjesztésére törekedni kell. Ezzel a gyakorlással és prédikálással lehet elérni azt, ami mindenkinek magának, és a világon mindenkinek a legnagyobb jó. Ez abszolút biztos.