12.
Az elme irányítása
A Védánta-szára1 azt írja, hogy a belső én (antahkarana) az elméből, értelemből, egóból és csittából áll. Az értelem (buddhi) a belső énnek az az aspektusa, amely megállapítja a bizonyosságot, míg az elme (manasz) feladata az, hogy elfogadjon és elutasítson.
A csitta szó a csit igető múlt idejű melléknévi igenév-alakja, csit azt jelenti, tudni, tudatában lenni. Csitta tehát a belső érzék azon aspektusa, amely által az ember tudatos lesz, fejlődik a tudat. Vagyis ugyanaz, mint az elme, amint azt Szájana mondja a Rgvéda kommentárjában (1.163.11): „Csittád olyan, mint az elsuhanó szél.”
A szanszkrit nyelvben számos rokon értelmű szót használnak az elmére (manasz), például csitta, csetasz, hrt, hrdaja (szív), szvánta (belső én), anangaka (végtagok nélküli) és néha anga (végtag).
A manasz szó meghatározása a következő: „Az elme az, ami által a dolgokat észlelik vagy felismerik.” Egyike a finomtest, a linga-sarira elemeinek. A finomtestnek 17 különböző eleme van: az 5 tudásszerző érzék, az 5 cselekvő érzék, az 5 levegő, elme és értelem.
A Védánta-szára így is meghatározza a manaszt:
„Az elme a belső énnek a döntéssel (szankalpa) és határozatlansággal (vikalpa) foglalkozó feladata. A tudásszerző érzékekkel (gjánéndrija) együtt alkotja az elme burkolatát (mano-maja-kósa). – Védánta-szára 62, 68
Az elmét a cselekvő és a tudásszerző érzékek egyikének tekintik. Mivel a szemektől és más tudásszerző érzékektől (látás, hallás, tapintás, ízlelés és szaglás) függ, azok egyikének tekintik. Másrészt, mivel ez a többi cselekvő érzék (beszéd, kezek, lábak, nemi szervek és ürítő szervek) irányítója, ezek közé is lehet sorolni.
A tudásszerző érzékek (például a látás) felveszik a külső tárgyak általános benyomásait, és az elme szállítja a részleteket. Ezért szankalpátmakának nevezik, ami a választás vagy döntés aktusát jelenti. Más szavakkal, az elme állandóan rendezi az adatokat, amelyeket az érzékektől kapott, elfogadja vagy elutasítja azokat.
A jóság kötőerejének (szattva-guna) egyik átalakulása az elme. A természet első átalakulása vagy megnyilvánulása a Mahat-tattva. A Szánkhja-kárikában azt mondják, hogy az elme a Mahat-tattvából keletkezik (1.71).
Az elme az Úr Kapiladéva szerint
A Srimad Bhágavatam 3. énekében az Úr Kapiladéva oktatja az anyját, Dévahútit a teista Szánkhja filozófiában. Az elméről közölt tanításai sok tekintetben hasonlóak a Szánkhja-káriká leírásához. Kapila azt tanítja, hogy az elme a belső én, antahkarana 4 funkciójának egyike. Ez a 4 a csitta (szennyezett tudat), ahankára (ego), buddhi (értelem) és manasz (elme). Az Úr Kapila szerint a Mahat-tattva nyilvánul meg úgy a testben, mint a négyféle belső szerv, először mint szennyezett tudat, aztán ego, értelem és végül elme (SB 3.26.14).
Hogy megtisztítsa ezeket az elemeket, a Csaturvjúha 4 istensége vállalja az irányításukat. Vászudéva irányítja a csittát, Szankarsana az ahankárát, Pradjumna a buddhit, és Aniruddha a manaszt. Anyagi szinten a következő istenségek uralkodnak ugyanazon finom elemek felett: Visnu, Rudra, Brahmá és Csandra. (Lásd még SB 3.26.1, Visvanátha Csakravarti Thákura kommentárja)
A Szánkhja rendszer szerint 5 nagy elem van: levegő, föld, víz, tűz és éter, ezek fejlődnek az érzékek 5 tárgyává: szag, íz, látás, tapintás és hang. Ezeket követik a nekik megfelelő tudásszerző érzékek, vagyis szaglás, ízlelés, látás, érzés és hallás, és az 5 cselekvő érzék: beszéd, kezek, lábak, nemi szervek és ürítő szervek.
A belső én 4 finom érzéke (ego, elme, értelem és tudat) összesen 24 elem, tattva. Néha hozzáteszik még az időt (kála), akkor összesen 25 tattva van. Egy másik számítás idesorolja az egyéni élőlényt (dzsíva), magát a természetet (prakrti) és a Felsőlelket (purusa), mint további elemeket, így lesz összesen 28.
A 25. elem, az idő jelzi a Legfelsőbb Személy cselekedetét, ami a (még differenciálatlan) anyagi természetet mozgásba hozza. A kála szó a kal igetőből származik, ami azt jelenti, késztet vagy ösztönöz. Azt mondják, hogy az idő Isten hatalma. A Legfelsőbb Úrnak ugyanaz az arculata, amely a saját energiájából Felsőlélekként cselekszik, és minden élőlény szívében lakozik, kívül is teljes mértékben jelen van, az idő formájában uralkodik az anyagi teremtés 24 elemén.
A végtelenül csekély tudatú egyéni lelkek nem észlelik, de a Legfelsőbb Úr hozza mozgásba az anyagi természet 3 kötőerejét, az idő formájában. Ebben a pillanatban helyezi bele az egyéni lelkeket az anyagi természetbe. Ezt maga az Úr magyarázza el a Bhagavad-gítában, ahol ezt mondja:
„Áthatom az egész anyagi természetet, amelyet Brahmanként is ismernek, az élőlényekkel együtt; így teszem lehetővé testet öltött létezésüket.” – Gítá 14.3
Miután az Úr áthatotta, az anyagi energia létrehozza a Mahat-tattvét egy tündöklő, arany formában. Ezután a Mahat-tattva számtalan átalakuláson megy keresztül a természet 3 kötőereje, a tisztaság (szattva), szenvedély (radzsasz) és sötétség (tamasz) hatására, és az átalakulások eredményeképpen létrejön 3, cselekvő képességgel ellátott ego. Az elme a jóság kötőerejében levő ego mellékterméke, a tíz érzék a szenvedély kötőerejében levő ego melléktermékei, az 5 érzéktárgy és az 5 durva elem a sötétség kötőerejében levő ego melléktermékei. A tudósok szerint a 2. Purusa, az Anantadévaként is ismert Szankarsana az elme, az érzékek és az 5 alapelem oka. (Lásd még SB 3.26.23-25)
Az elme a jóság kötőerejében levő ego Mahat-tattvára gyakorolt hatásának a mellékterméke. Az elme feladata elfogadni és elutasítani. Feladatának gyakorlása eredményezi a vágyat. Az értelem (buddhi) a rádzsaszika ego mellékterméke, elemi formájában az értelem a dolgok felismerése, és mint ilyen, az érzékeket segíti.
Amikor a sötétség kötőerejében levő anyagi ego arculatát hozza mozgásba az Úr energiája az idő formájában, létrejön az 5 érzéktárgy (szag, íz, látás, tapintás és hang). Ezekből fejlődik ki az 5 nagy elem. Az univerzum, teljes mikro- és makrokozmikus megnyilvánulásaiban az elemek kölcsönhatásainak eredménye. Ha azonban a Legfelsőbb Lélek nincs jelen mindenben a teremtéskor, nem lenne teremtés és fenntartás.
Az anyagi testet nevezik mezőnek is, és a testben lakó élőlény a mező ismerője. A Legfelsőbb Úr azonban mindentudó és mindenható, minden mezőt ismer a végtelen számú univerzumok mindegyikében. Ezért semmi öntisztítás nem történhet, ha nem létesítenek Vele kapcsolatot.
Az elme, az én és a Legfelsőbb Én
Az elmét nem szabad összetéveszteni az énnel. A lelki lényt, a lelket nem szabad tévesen azonosítani az elmével. A lélek a tudatos lelki energia egy szikrája, az elme csak tükrözi ezt a tudatot. A léleknek jelen kell lennie, hogy az elme működhessen; nincs független létezése. Mondhatjuk, „az elmém,” de sose halljuk, hogy valaki azt mondja, „én az elme vagyok.” Az én a megfigyelő, és az elme a megfigyelt. Ezért meg kell érteni, hogy az én kategorikusan különbözik az elmétől.
A lélek tudatból áll, az elme nem tudatos anyag. A tudat önragyogó, az anyagnak nincs világító ereje. A logika tudósai azt mondják, „A lélek kapcsolatba kerül az elmével, az elme az érzékekkel, az érzékek az érzéktárggyal. Így lehet tudást szerezni.” (Njája-darsana)
A tudat, mint támasz nélkül az érzékek egy érzéktárgyat sem ismerhetnek meg. Ezért a lélek irányítóként cselekszik, először kapcsolatba kerül az elmével, amely az érzékeken keresztül lép kapcsolatba az érzéktárgyakkal. Az elmén keresztül az én nemcsak tudást szerez, de anyagi boldogságot és szenvedést is tapasztal. Elme nélkül az énben nem tudatosulna az érzéki boldogság vagy szenvedés. Ezért mondja a Njája-vrtti: „Az elme az az érzék, amely képes felfogni a boldogságot és a szenvedést.”
Ezzel szemben Krsna azt mondja a Bhagavad-gítában (2.24), hogy a lélek örök, minden fajban vándorolhaat, szilárd, mozdulatlan és kezdet nélküli. A lélek születetlen, örökké változatlan, nem hanyatlik, mentes az anyag 6-féle átalakulásától; nem ölik meg, amikor megölik a testet. (Gítá 2.20)
Az egyéni én vagy lélek tehát örökké kapcsolatban van a Legfelsőbb Lélekkel, a Paramátmával. A Bhagavad-gítá sok verse megkülönbözteti az egyéni lelket örök urától, a Legfelsőbb Úrtól. Az Úr mondja: „Én vagyok valamennyi mennyei lény és nagy bölcs eredete.” (10.2) „Aki Engem születés nélkülinek, minden eredetének és minden lény Legfelsőbb Urának ismer…” (10.3) „Én vagyok mindennek az alapja, és minden Tőlem származik.” (10.8) „Egyedül Én vagyok az egész világ létrejöttének és a pusztulásának is az oka,” (7.6), „Én vagyok ennek az univerzumnak az apja, anyja, minden tett gyümölcseinek adományozója, az ősatya, és minden tudás tárgya” (9.17).
„Ardzsuna, semmi sem magasabb Nálam. Az egész teremtés Tőlem függ, mint a fonalra fűzött drágakövek.” – Gítá 7.7
„És bizonyosan Én vagyok mindenkinek a célja, a fenntartó, az irányító, a tanú, menedék, őr és feltételek nélküli jóakaró. Én vagyok a teremtés, felbomlás és fenntartás. Én vagyok a tárház és a mag, az örök Legfelsőbb Személy.” – Gítá 9.18
Ardzsuna a válaszában megerősíti az Úr kijelentéseit:
„Uram, Te vagy a Legfelsőbb Abszolút Igazság, a legnagyobb menedék és megváltó. A kiváló bölcsek, mint Dévarsi Nárada, Aszita, Dévala és Vjásza önragyogó, önmagától megnyilvánult, örök Legfelsőbb Személynek nevezte, a mindenható fenség alapjának, az eredetnek, amelynek isteni játékából minden kiárad – és ezt most Te magad mondod nekem.” – Gítá 10.12-13
„Legfelsőbb Személy, univerzális atya, minden lény Ura, félistenek Ura, univerzum Ura! Csak Te ismerheted igazán magadat a saját isteni megismerő energiád révén.” – Gítá 10.15
Az Upanisádok következtetéseit követve, a Bhagavad-gítá kijelenti:
„Egy Legfelsőbb, Örök Lény van az összes örök lény között; egy legfelsőbb tudatos lény az összes tudatos lény között. Ő az egy, aki a sokak vágyait teljesíti. Az örök békét azok a bölcsek érik el, akik mindig úgy meditálnak Rajta, ahogyan a trónján ül; mások nem.” – Katha 2.2.13 és Svet. 6.13
A Legfelsőbb és az egyéni lelkek közötti különbséget tovább tisztázza következő 2 vers a Mundaka (3.1.1-2) és Svetásvatara Upanisádokból (4.6-7):
„Két széptollú barát ül ugyanazon a fán. Az egyik a fa édes bogyóit eszik, a másik csak figyel. Ugyanígy ül a test fáján az egyéni lélek, zavartan, és állandóan tehetetlenül bánkódva. Ha bölcsen odafordul a barátja felé (akit mindig szolgálnak a bhakták), és úgy néz rá, mint Urára, megszűnik a szenvedése, és érvényesíti dicső születésjogát.”
A Legfelsőbb Lélek és az egyéni lélek közötti szerető kapcsolat is örök. Krsna, a Véda legfelsőbb ismerője, a védikus tudás legvégső tárgya, és a Védánta eredeti szerzője ezért mondta el szeretettel legbizalmasabb tanításait, és minden vallás lényegét kedves barátjának, Ardzsunának:
„Gondolj mindig Rám, imádj Engem a hallás és éneklés odaadó szolgálataival, szolgálj Engem múrti-formámban, ajánld fel magad Nekem, és biztosan el fogsz érni Engem. Ezt őszintén megígérem neked, mert a kedves barátom vagy.” – Gítá 18.65
„Hagyj fel minden, a varnásrama rendszerrel kapcsolatos vallásgyakorlatot, a vallási cselekményekkel kapcsolatos félistenek imádatát, és kizárólag Nekem hódolj meg. Nem kell félned a káros hatásoktól, amiért nem végzed el a védikus irodalomban ajánlott állandó és időszakos kötelességeket, bár végső soron ezeket is Én diktáltam. Én meg foglak szabadítani minden, e mulasztásból származó bűntől vagy akadálytól; ne ess kétségbe. Ezennel megígérem, hogy aki meghódol Nekem, az megszabadul a bűntől, kiszabadul az ismételt születés és halál körforgásából, és megkap mindent, ami ahhoz szükséges, hogy elérjen Engem.” – Gítá 18.66
Krsna a Gítában másutt is tesz hasonló ígéretet:
„Személyesen vállalok minden felelősséget azért, hogy megszerzem és megvédem mindazt, amire a teljesen Tőlem függő bhaktáimnak szüksége van. Ők mindig csak Rám gondolnak, és kizárólag Engem imádnak; semmit sem akarnak, csak azt, hogy örökké együtt legyenek Velem.” – Gítá 9.22
Az Úr úgy szereti kizárólagos bhaktáit, hogy önként vállalja a felelősséget a testük fenntartásáért, és gondját viseli a családjuknak is. Megvédi a bhakta bhadzsanáját, és elhárít minden akadályt a gyakorlás elől. Aztán megadja a bhaktának a bhadzsana tökéletességét (ami az Ő szeretetének a kincse), és megvédi azt a szeretetet. Ez mind benne van az Úr kijelentésében.
Az elme mint az én barátja és ellensége
A fenti utasítás első részében ezt mondja az Úr, merítsd el Bennem az elmédet. A kincs elnyerése során az elme azonban nemcsak barátként, hanem ellenségként is cselekszik. A Bhágavata világosan megmondja, a tökéletesség lehetetlen, ha valaki nem uralkodik az elméjén.
„Minden vallási cselekedetnek – adományozás, kötelességek végzése, szabályok és előírások megtartása, szentírások tanulmányozása, áldozatok és lemondások – célja az elme feletti uralom, mert az elme koncentrálása a jóga legnagyobb célja.” – SB 11.23.45
Az elme legyőzését azzal kell kezdeni, amit Krsna „elme-lemondásnak” nevez. A Bhagavad-gítában (17.16) így magyarázza el:
„Az elme lemondása a derültség, egyszerűség, mértékletes beszéd, önfegyelem az érzéktárgyaktól való visszavonulással, és a lét tisztasága, lemondva a csaló magatartásról.”
Ezek közül nagyjelentőségű az önfegyelem, az érzéktárgyaktól való visszavonulással. Krsna azt mondja, senki nem lesz jógi, ha nem mond le az érzékkielégítés vágyáról (Gítá 6.2). Nem lehet jóginak tekinteni azt, aki nem irtotta ki a durva és a finom vágyakat, és ha nem mondott le az érzéki élvezet vágyáról, a mennyei örömökről, a felszabadulásról és a misztikus erőkről.
„Csak arról lehet elmondani, hogy fölemelkedett a jógához, aki felhagyott minden vággyal,” (Gítá 6.4). Más szavakkal, amikor egy tiszta szívű lélek már nem vágyik az érzéki élvezetekre, és nem borzad tőlük, csak Krsnát akarja szolgálni, és csak az Ő érzékeit akarja elégedetté tenni, akkor felmehet a jóga-létra legmagasabb fokára.
Ezért mondja az Úr,
„A törekvő jógi azáltal emelkedjen ki az anyagi élet vak kútjából, hogy megszabadítja az elmét az érzéktárgyakhoz való ragaszkodástól. Ne alázza le azzal, hogy az anyagi világhoz ragaszkodik. Az elme vagy az én barátja, vagy az ellensége, a különféle körülményektől függően. Az elmét az a lélek tekintheti a barátjának, aki legyőzte. De az elme az ellensége annak, aki nem győzte le.” – Gítá 6.5-6
Az Úr Kapiladéva a következő szavakkal oktatja az anyját, Dévahútit:
„Kedves anyám, a lélek felszabadulásának és megkötöttségének egyedül az elme az oka. Amikor az elme az érzékekhez és az érzékek tárgyaihoz ragaszkodik, az élőlény meg van kötözve. Amikor ugyanaz az elme a Legfelsőbb Személyhez ragaszkodik, akkor felszabadul.” – SB 3.25.15
Krsna ezt még közvetlenebbül magyarázza el Uddhavának:
„Az érzékek tárgyain időző elme az érzékek tárgyaihoz ragaszkodik. Az állandóan Rám gondoló elme Bennem merül el.” – SB 11.14.27
Nyilvánvaló tehát, hogy amint az elme az Úr iránti odaadásban merül el, igazán szent és tiszta lesz, a lélek igaz barátja.
Az elme feletti uralom öt szakasza a Jóga-szútra szerint
A nagy bölcs Patandzsali, a Jóga-szútra szerzője azt írta, a jóga értelme megállítani az elme tevékenységét (1.2). Lehetetlen elérni a jógát, ha valaki előbb nem irányítja az elme tevékenységét. A jóga-pszichológia 5 alapvető elmeállapotot ír le: zavart, megtévedt, szórakozott, koncentrált és fegyelmezett.
(1) Amikor az elme állandótlan és ingatag, zavartnak mondják. Ha valaki más dolgokra vágyik, nem Krsnára, akkor az elme képtelen kizárólag Rá koncentrálni. Az egyik tárgyról a másikra ugrik, előbb az egyik, aztán a másik érzéktárgyat akarja. Így aztán állandótlan marad.
(2) Lehet, hogy az elme megtévedt, nem tudja, mit tegyen, mit ne tegyen, és ennek eredményeképpen az embert legyőzi a vágy, harag, vagy a szenvedély kötőerejének egyéb megnyilvánulásai; vagy az alvás, álmosság, lustaság, vagy a tudatlanság kötőerejének egyéb megnyilvánulásai. Ezt nevezik az elme megtévedt állapotának.
(3) A fenti elmeállapotok és a szórakozottság sok tekintetben hasonlóak. Időről időre azonban van különbség, a szórakozott állapotban vannak nyugalmi és állandó szakaszok, még akkor is, ha az elme általában képtelen koncentrálni.
(4) Koncentráltságnak azt nevezik, amikor az elme valami külső és belső tárgyra koncentrál, és olyan állandó lesz, mint a láng egy szélcsendes szobában; amikor legyőzte a tudatlanság és a szenvedély kötőerőit, és a jóságban van, kifejleszti a teljes koncentráció képességét.
(5) A koncentráció állapotában az elme még mindig függ valami külső dologtól, de a teljesen fegyelmezett állapotban többé nincs függőség. Az elme visszanyeri kauzális természetét, nem cselekszik, mint aki már elérte a célját, és nincs szüksége további cselekvésre. Mint a megégett fonal, még felmutatja előző tulajdonságai vonásait, de azok már nem befolyásolják negatívan. Ebben a fegyelmezett állapotban az én az igazi természetében honol. Máskor az én azonosul az elme tevékenységeivel, és így különböző azonosságokat ölt fel.
A bhakti-szentírások azt mondják nekünk, a lélek (mint Krsna határ-energiája) örök természete az, hogy az Úr szolgája. Mint egyik energiája, egyidejűleg azonos Vele és különbözik Tőle. Amikor az elme a természetes, alkati helyzetében van, nincs más feladata, mint Krsnát keresni. Az élőlény állandóan lefoglalja magát a Krsna-tudat kultúrájában, és ekkor az elme a barátjaként cselekszik.
Az elmeműködés tényleges célja
Maitréjinek adott tanításaiban Jagjavalkja elmond 4 gyakorlatot, ami az elme fegyelmezéséhez vezet: „Az atmant kell látni, hallgatni, azon kell gondolkodni és elmélkedni.” (Brhad-áranjaka Upanisad 4.5.6)
Ebből megértjük, az elme első kötelessége, hogy a Legfelsőbb Ént keresse. Ezért arra kell használni az elmét, hogy megkeressük Vászudévát, az elme védelmező istenségét, és soha nem az érzékek tárgyait. Ahogyan Maitréjit tanították, azokat a dolgokat kell nézni és hallgatni, amelyek Krsnával kapcsolatosak, aztán azokra kell gondolni, azokon és magán Krsnán kell elmélkedni. Ha valaki nem követi ezeket az utasításokat, elméjének működése nem éri el a célját. Ilyen esetben az elme a lélek fő ellensége lesz.
Ha valaki meg akarja tudni a Legfelsőbb Igazságot, feltétlenül menedéket kell vennie egy lelki tanítómesternél, és meg kell őt hallgatnia. A lelki tanítómester nem különbözik a Legfelsőbb Igazságtól; annak az Igazságnak a megnyilvánult kiterjedése. Meg tudja mutatni a meghódolt tanítványának az igazságot – Krsnát. Megmutatja neki, hogyan lehet meglátni az Urat. Ezért először is le kell borulni a guru előtt, aztán alázatosan tudakozódni kell az én természetéről, Isten természetéről, az élet céljáról, valamint hogyan lehet azt elérni, a májá természetéről, és az erőkről, amelyek szemben állnak a lelki megértés elérésével.
A tanítványnak a szolgálat szellemében kell közelednie a lelki tanítómesterhez. Nagyon fontos, hogy alázatosan hallgassa meg az utasításait, aztán gondolkodjon el, és kövesse azt, amit hallott. A manana szó azt jelenti, elgondolkodás, szorgalmas meditáció azon, amit a lelki tanítómestertől hallottunk. Jelent meghatározást is, meghatározni a dolgok természetét. Vigjána Bhiksu írja a Szánkhja filozófiáról írt műveiben, hogy az ént a kinyilatkoztatott szentírások szavainak megfelelően kell hallani, azok bizonyságai és érvelése alapján kell végiggondolni. Így határozzuk meg a szentírások szavai valódi jelentését.
A Gájatri-tantra (1.4) kijelenti,
„A bűntől elgondolkodás által lehet megszabadulni. Az ember az elgondolkodás által élvezi a mennyet. A felszabadulást és az emberi élet célját elgondolkodás által éri el.”
A tiszta bhakta természetesen úgy gondolkodik, hogy az tiszta odaadó szolgálatot eredményez. A Bhágavata meghallgatásával kapcsolatosan különösen fontos elgondolkodni a hallottakon. Láttuk egy előbbi fejezetben, hogy az isteni lények egy csoportja elvitte Dhundhulit a Vaikuntha bolygókra, miután meghallgatta Gokarnát, aki 7 nap alatt elmondta az egész Bhágavatamot. A hallgatóság többi tagja nem kapta meg ezt a jutalmat, mert nem gondolkodtak el mélyen azon, amit hallottak. Dhundhuli, a kísértet a hét minden napján böjtölt, nagy koncentrációval és hittel hallgatta Gokarnát. És ami éppen ilyen fontos, éjszaka gondolkodott azon, amit nappal hallott. El is nyerte a Bhágavatam meghallgatásának teljes eredményét. Ezért mondja a Bhágavatam (1.1.2): „Az Úr abban a pillanatban megjelenik a jámbor bhakták szívében, amint hallani kívánnak Róla.”
Ezért az elme fegyelmezésében az első lépés meghallgatni a Bhágavatamot, a guruba vetett erős hittel, figyelmesen, gondosan, koncentráltan és türelmesen. Ahol figyelmetlenség és gondatlanság van, nem érik el a hallás igazi gyümölcsét.
Abhjásza-jóga
Az elme 4. feladata, amint azt Jagjavalkja elmondta Maitréjinek, a mély és ismételt meditáció. A Bhagavad-gítá 12. fejezetéhez fűzött kommentárjában Visvanátha Csakravarti azt írja, hogy a bhaktit kétféleképpen végzik: 1. a belső érzékeket az Úrnak szentelve, és 2. Neki szentelve a külső érzékeket, ami az odaadó szolgálat számtalan cselekményét jelenti, úgymint hallás, éneklés, ima, dicsőítés, múrti-imádat, a templom megtisztítása, virágok szedése a szolgálathoz, és ez az utolsó mindenki számára elérhető.
A belső érzékekkel végzett bhakti háromféle: emlékezés az Úrra, elgondolkodás, és – azok számára, akik ragaszkodnak az Úrhoz, de képtelenek szakadatlanul Rá emlékezni – az elme feletti uralom gyakorlása (abhjásza). Az odaadás útján e 3 mentális gyakorlása nehezebb a tiszta akarattal nem rendelkezőnek, mint azoknak, akik értelmesek, és nem gondolkodnak sértően. De az odaadó szolgálat külső cselekedeteit végzőknek és törekedniük kell arra, hogy meditáljanak az Úron, mert a külső gyakorlatok csak arra valók, hogy az Úrra emlékeztessenek, és elvezessenek az elmélkedéshez, amit ha egyszer elértek, könnyen végezhetik az állandó meditációt.
A Bhagavad-gítában adott következő utasításokban Krsna hangsúlyozza, milyen fontos az odaadó szolgálat mentális arculata:
„Ajánld az elmédet kizárólag Nekem, Ardzsuna. Koncentráld Rám az értelmedet, és ennek eredményeképpen biztosan Velem fogsz élni a halál után. Efelől nincs kétség.” – Gítá 12.8
E vershez írt Szárártha-darsini kommentárjában mondja Visvanátha: „Amikor Krsna azt mondja, majj eva, a nyomatékosító eva tiltja meg nekünk azt, hogy az Úr személytelen arculatán meditáljunk. Amikor azt mondja, Rajtam (maji), ez az Ő gyönyörű, sárga selyemruhát és erdei virágfüzért viselő, fekete formáját jelenti. E szavak, mana ádhatszva, ajánld fel az elmédet, az utasítás, hogy állandóan Rá gondoljunk. Rá koncentrálni az értelmet azt jelenti, használjuk a megkülönböztetés képességét arra, hogy őt megértsük, más szavakkal, hogy Róla elmélkedjünk. Az elmélkedés azt jelenti, tanulmányozzuk azokat a szentírásokat, amelyek segítenek felébreszti a Rajta való meditációt. Aki ezeket az utasításokat követi, az Úrral fog élni a hajlékában; efelől nincs kétség.”
A következő versben ezt mondja az Úr:
„Dhanandzsaja, ha nem tudod Rám koncentrálni az elmédet szilárd hittel, akkor próbálj meg elérni Engem az ismételt meditáció gyakorlatával (abhjásza-jógena).” – Gítá 12.9
Ami az abhjásza-jógena szavakat illeti, Visvanátha a következő észrevételeket teszi: „Gyakorlásnak azt nevezik, ha valaki újra meg újra visszahozza az elmét onnan, ahova elkalandozott, és az Úr formájára rögzíti; egyedül ez a jóga gyakorlása.”
Krsna a Gítá 6. fejezetében magyarázza el a jóga-meditáció gyakorlását Ardzsunának. Ardzsuna azonban még zavart, és felteszi a következő kérdést: „Uram, azt mondod nekem, hogy uralkodjak az elmémen a megkülönböztetés vagy értelem erejével, de én úgy találom, az elme olyan erős, hogy megzavarja még az értelmem képességeit is. Azt gondolom, könnyebb elfogni a szelet, mint uralkodni az elmét – nekem ez túl nehéz.” Válaszul Krsna biztosította Ardzsunát arról, hogy ismételt gyakorlással (abhjászena) és lemondással (vairágjena) a nyugtalan elmét le lehet győzni.
Visvanátha kommentárja ehhez a vershez: „Az elme ugyan állhatatlan, és rendkívül nehéz irányítani, mégis állandóan le kell foglalni a Legfelsőbb Úr-tudat gyakorlásában; le kell mondani, el kell különülni az érzékek tárgyaitól a lelki tanítómester által adott gyakorlatok útján. Ezt nem kisebb tekintély erősíti meg, mint Patandzsali, aki ezt mondja a Jóga-szútrákban (1.12): „A gyakorlás és elkülönülés az eszköz, amely lecsillapítja az elmét.”
Az elme legyőzése magasabb értelemmel
A Bhagavad-gítá (2.62-63) leírja, hogyan hanyatlik az elme: Az elme először kapcsolatba kerül az érzékek tárgyaival, és intenzíven vágyik arra, hogy élvezze őket. Ezt az élvezetvágyat nevezik kéjvágynak, és ebből keletkezik a harag. A harag zavarhoz vezet; elvész a helyes és helytelen cselekvés közötti megkülönböztetés képessége. A zavar oda vezet, hogy az ember elfelejti, mi igazán jó nekik, ahogyan a szentírás leírja. A feledékenység vezet a határozott értelem megsemmisüléséhez. Végül a lélek beleesik az anyagi létezés vak kútjába.
A Gítában (16.2) Krsna a kéjvágyat, haragot és kapzsiságot a pokol három kapujának nevezi, és azt tanácsolja a lelkeknek, hogy különösen óvakodjanak tőlük. Krsna a Gítá 3. fejezetében oktatja Ardzsunát, hogyan lehet legyőzni a kéjvágyat és a haragot. Ardzsuna megkérdezi Krsnát, „De mi az, ami a bűnös tettekre kényszerít, akkor is, ha valaki nem akarja, mintha erővel elsodorná?”
Az Úr válaszol: „Az elméből született és a szenvedély kötőerejéből fejlődő kéjvágy az, ami ráveszi az élőlényt, hogy bűnösen cselekedjen. A kéjvágy mindennél jobban hajt az érzéki cselekedetekre; rávesz a bűnök elkövetésére, és aztán haraggá válik: amikor az érzékkielégítés vágya nem elégül ki, a kéjvágy felveszi a tudatlanság kötőerejének tulajdonságait, és haraggá változik.
„A kéjvágy és a harag együttesen az élőlény vad és mindent elemésztő ellenségei. Ezért, Ardzsuna, az első kötelességed uralkodni az érzékeiden, hogy legyőzd ezt a bűnös ellenséget, aki elpusztítja a tudást és a megértést. A művelt emberek azt mondják, hogy az érzékek jobbak az érzékek tárgyainál; az elme erősebb, mint az érzékek; az értelem még az elménél is erősebb; a lélek pedig hatalmasabb, mint az értelem. A lélek tehát akkor győzheti le a kéjvágyat, ha uralkodik az érzékeken. A léleknek meg kell értenie, hogy felette áll még az értelemnek is; lelki természetű, felette áll az anyagnak. Ezzel a tudással teszi állandóvá az elmét, és végül elpusztítja a különben legyőzhetetlen ellenségét, a kéjvágyat.” (Gítá 3.37-43)
A Gítá e részében az utolsó vers kibővített fordításában Bhaktivinoda Thákura ezt írja, „Transzcendentális, lelki természeted teljes tudatában ne gondolj többé magadra az anyagi természet kifejezéseivel, sem tulajdonságokkal, sem azok nélkül. Tudd, hogy az Úr tiszta szolgája vagy, és ezért magasabb rendű, csitítsd le a legyőzhetetlen elmét a lelki energia erejével, és fokozatosan nyerd meg magadnak.”
Naróttama dásza úgy tartja, a bhakták társasága nagyon fontos annak, aki le akarja győzni a kéjvágyat, haragot és kapzsiságot. Így énekel, „Mit árthat a kéjvágy és a harag annak, aki a szentek társaságánál vesz menedéket?” Dzsagadánanda Pandit hasonlóan ír a Prema-vivartában, „Nem akarok mást, csak a Szent Nevet énekelni a bhakták társaságában. Semmi másra nincs szükségem ahhoz, hogy legyőzzem az ismételt születések és halálok körforgását.”
Ha már elértük ezt a felbecsülhetetlen emberi létformát, nem szabad a kéjvágy és a harag szolgáivá válnunk, ne hagyjuk, hogy májá seprűkkel és botokkal verjen. Mindent meg kell tennünk, ami csak a hatalmunkban áll, hogy megszabaduljuk a kéjvágytól és a haragtól. El kell hinnünk, hogy az Úr biztosan a segítségünkre siet, ha látja, hogy tényleg jók és szentek akarunk lenni, tántoríthatatlan elhatározással ajánljuk fel szívünk imáit a lelki tanítómesternek, a vaisnaváknak, és az Úrnak. Ha viszont engedjük, hogy az érzéki vágy folyamán sodródjunk, nem törődünk a szentírások parancsaival, a lelki tanítómesterrel és a szentekkel, akkor hogyan várhatjuk el, hogy az életünk valamit is érjen?
A Gítában (2.41) Krsna azt mondja, a határozott értelem egyetlen célra irányul, míg a határozatlan értelműeket a vágyaik és a képzeletük határtalanul sok úton vezetik, különféle irányokba. Az odaadás útján az értelem határozott, és csak egy célja van.
Visvanátha így írta át ezeket a szavakat, a határozott célú bhaktáról: „Gurum azt az utasítást adta nekem, hogy az Urat Róla való énekléssel imádjam, emlékezzek Rá, és szolgáljam Őt. Ez a lelki gyakorlatom; a cél, amit el kell érnem; és az életem tápláléka. Akár elérem a tökéletességet, akár tökéletlen maradok, ez az egyetlen dolog, amit nem adok fel soha. Ez a kötelességem; erre vágyakozom, mert még az álmaimban sem kívánok semmi mást. Nem bánom, hogy boldogságot hoz vagy szenvedést, romlást hoz-e rám és a családomra.”
Visvanátha úgy idézi az elszánt elhatározás e példáját, mint ami csak akkor lehetséges, ha valaki öncsalás nélkül végez odaadó szolgálatot. Ilyen koncentrált elhatározás nem lehetséges a lelki élet más útjain, csak a bhaktiban; legyenek azok az utak a karma-jóga, gjána-jóga vagy bármi egyéb. Az Úr ezt mondja, amikor tanítja Uddhavát, hogy legyen ilyen erős hite és akaratereje az odaadó szolgálat végzésében: „Legyen hited, és imádj Engem szilárd meggyőződéssel.” (SB 10.20.28)
Isteni kegy és erőfeszítés kombinációja
A Gítában (7.14) az Úr azt mondja nekünk, a meghódoláson kívül nincs más út, hogy legyőzzük a jóság, szenvedély és tudatlanság kötőerőiből álló isteni energiáját. Az elme könnyen eltéríthető és ingatag, de az Úr az elme irányító istensége, és Ő maga minden elmét vonz.
„A krs igető a vonzást jelenti, a na utótag legfelsőbb örömet jelent. A Legfelsőbb Brahman a Krsna nevet kapta, mert e két jelentés kombinációját testesíti meg.”
Hogyan találhatunk helyet az Úr lábainál, ha nem Ő maga vonszol minket oda?
Jasodá anya egyszer megharagudott a bébi Krsnára, elhatározta, hogy odakötözi egy mozsárhoz, és így bünteti meg. Nagy bánatára úgy találta, hogy a kötél mindig 2 hüvelykkel rövidebb. Miután többször is megpróbálta, és nem sikerült, Krsna végül kegyes lett hozzá, és hagyta magát megkötözni. Visvanátha Csakravarti így magyarázza el a kötéllel megkötözött Krsna szimbólumát: „Két dolog szükséges, mielőtt egy bhakta megkötözheti az Urat: 1) a bhaktának nagy erőfeszítést kell fektetnie az imádatába, és 2) arra is szükség van, hogy az Úr kegyes legyen, amikor látja ezeket az erőfeszítéseket. Az Úr kegye az összes energiája közül a legerősebb.” (Szárártha-darsini 10.9.18) A bhakta erőfeszítésének és az Úr kegyének kombinációja nélkül a kötél mindig két hüvelykkel rövidebb lesz.
Az Úr a Gítá 9.14 versében is beszél az erőfeszítésről, ami az Ő eléréséhez szükséges. Visvanátha ezt mondja az erőfeszítés természetéről a Szárártha-darsini kommentárban: „Ahogyan a szegénységtől sújtott családos emberek a gazdagok ajtóihoz mennek, hogy pénzt kapjanak a családjuk ellátására, az Én bhaktáim a meghódolt bhaktákhoz mennek azzal az egyetlen céllal, hogy összeszedjék tőlük az odaadó szolgálat kincseit (például az éneklést). Ha megszerezték a bhakti tudományát, ismételten gyakorolják a bhakti tanításait, ahogyan a diák is ismétléssel tanul.”
Visvanátha tovább magyarázza, milyen természetű a bhakta elhatározása, hogy az odaadó szolgálatot gyakorolja: „Elhatározom, hogy minden nap a szent név adott számú köreit éneklem el a gyöngyeimen, és adott számú dandavatot ajánlok fel az Úrnak és a vaisnaváknak. Elhatározom, hogy rendszeresen elvégzem ezt meg ezt a szolgálatot. Megingathatatlan elhatározással megtartom az Ekádasi böjtöt és más fogadalmakat. Különösen ügyelek az érzékeim fegyelmezésére.”
Az Úr azoknak segít, akik segítenek magukon. Amikor a bhakta egy fogadalmat tesz, az Úr segít neki, hogy megtartsa a fogadalmát. A bhakti-jóginak félre kell tennie a saját akaraterejére való büszkeségét, és meg kell értenie, hogy minden törekvése teljesen a guru, a vaisnavák és az Úr kegyén múlik. Az ilyen ember hamarosan eléri a sikert.
Rúpa Goszvámi Upadésámrtája
Az Upadésámrtában Rúpa Goszvámi elmagyarázza, hogy a gyakorlónak 6 késztetésen kell uralkodnia. Ezek a beszéd, gondolkodás, harag, íz, has és nemi szervek impulzusai. Amikor ezek az impulzusok erősek, a szerencsétlen lélek az anyagi szenvedés óceánjában találja magát.
A has és a nyelv késztetéseivel kapcsolatosan észrevehető, hogy a megevett étel befolyásolja a mentális folyamatainkat. A Szánkhja-káriká (3.15) emlékeztet minket, hogy „a sruti szerint az elmét befolyásolja az étel, amit valaki elfogyaszt,” vagy ahogyan népszerűen mondják, „az vagy, amit megeszel.” Ezért a jógik és mások, akik uralkodni akarnak az elméjükön, külön ügyelnek arra, hogy miféle ételt fogyasztanak.
Bár egy bhakta tiszta szellemnek tudja magát, nem eszik meg mindent válogatás nélkül. Egyetlen jógás sem eszik megkülönböztetés nélkül. És miért nem? Mert ha mindent megkülönböztetés nélkül megeszik, a jóga gyakorlását károsan fogja befolyásolni az elfogyasztott étel. Mindenfajta jógi transzcendentális céllal végzi a gyakorlatait, és ha érzéki, materialista emberek ételét eszik, ezek tendenciái behatolnak az elméjükbe. Ha például valaki egy szexuálisan nagyon aktív ember által felajánlott ételt fogyaszt, ez a fogyatékosság hatással lesz az ő gondolkodására is. Hogy ezt a problémát elkerüljék, a bhakták csak mahápraszádát, először Krsnának felajánlott ételt esznek.
Rúpa Goszvámi hatféle cselekvést sorol fel, amelyek káros hatással vannak az elmére, elrabolják a nyugalmát, és akadályozzák az odaadás tökéletességének elérését:
„A következő cselekedetek semmisítik meg az odaadást: túl sok evés, túlerőltetés, pletyka, túlzott lelkesedés a szabályok iránt vagy azok elhanyagolása, meggondolatlan társulás és kapzsiság.” – Upadésámrta 2
A bhakta bukását okozza, ha túl sokat fogyaszt, más dolgokat akar élvezni, nem Krsnát; ha ragaszkodik a világi témák megtárgyalásához; ha vagy teljesen elutasítja a szentírások szabályait, vagy túlzottan ragaszkodik hozzájuk, céljuk – emlékezni Krsnára – figyelembe vétele nélkül. Bukás származik abból is, ha valaki olyan fogadalmakat tesz, amelyeket nem képes megtartani. Ha egy bhakta csak látványosságot csinál, a serpenyőből a tűzbe ugrik. Nemcsak az odaadó szolgálatra irányuló kísérleteiben vall kudarcot, de még anyagi boldogságot sem ér el.
Rúpa Goszvámi a könyörület óceánja, búsul mások szenvedésén. Upadésámrtájában kegyesen megmutatja, hogyan növelheti a bhakta az odaadás kincsét.
„A gyakorló részéről hatféle dologra van szükség, hogy a bhakti elérje a tökéletességet. Lelkesedjen az odaadás gyakorlásáért, legyen hite abban, hogy eléri Krsnát, legyen türelmes a prema céljának elérésében; olyan odaadó szolgálatokat végezzen, amelyeket az előző tekintélyek adtak, kerülje a rossz társaságot, és fogadja el a szent élet elveit.” – Upadésámrta 2
Ha a lélek elfogadja ezeket a pozitív tulajdonságokat, és elutasítja a bhaktira nézve kedvezőtlen 6 impulzust és 6 elvet, akkor a Krsna-tudat életét fogja élni.
A rossz társaságtól és az érzéktárgyakkal való állandó kapcsolattól beszennyezett elme a bajaink forrása. Ezért mindannyiunknak ügyelnünk kell, hogy fejlett szádhuk társaságában tartózkodjunk, küzdjünk azért, hogy megmaradjunk a Krsna-tudatban. Különben bűnöket fogunk elkövetni, és ez olyan, mint az öngyilkosság.
A magasabb íz
A Bhagavad-gítá szerint aki a lelki öröm magasabb ízét tapasztalta, természetesen el fogja vetni a világ időleges és jelentéktelen örömeit. Ha az elmét lefoglaljuk a Krsna-tudat kultúrájában, az automatikusan közömbös lesz minden egyébbel szemben. Az Úr ezt mondja a Bhágavatamban Uddhavának:
„Az érzéktárgyakon meditáló elme az érzéktárgyakhoz fog ragaszkodni. Az állandóan Rám emlékező elme Bennem merül el.” – SB 11.14.27
Semmi sem tisztít meg annyira, mint a Krsna iránti odaadás. A tiszta odaadás a lelki extázisok magasabb ízét biztosítva eltöröl minden anyagi vágyat a szívből. Ez az öntisztulás és az elme feletti uralom titka.
Az Úr azért ad emberi testeket a feltételekhez kötött lelkeknek, hogy átkelhessenek az anyagi létezés óceánján. Aztán személyesen eljön a guru formájában, és a hajó kapitánya lesz, amely átvisz az anyagi szenvedés óceánján. Krsna kegyének szelei bőségesen fújnak. Ha azonban a lelkek nem tesznek elegendő erőfeszítést, hogy átkeljenek a májá vizein, akkor minden kedvező feltétel ellenére nagyon szerencsétlen és kevésbé értelmes embereknek kell tartaniuk magukat a világban. Ezért mondja Sukadéva Pariksit királynak a Srimad Bhágavatamban:
„Király! A világban különféle fájdalmakat szenvedő és az anyagi létezés határtalan óceánján átkelni vágyó embernek nincs más alternatívája, hajóra kell szállnia a Krsna kedvteléseinek meghallásában való gyönyörködés formájában.” SB 12.4.40
Vjásza a következő verssel kezdi a Bhágavatamot:
„Bhakták! Ti, akik ismeritek az Istenszeretet transzcendentális örömeit! Ti, akik elértétek az Úrral való saját kapcsolatokon való meditálásból származó bölcsességet! Bár máris teljesen felszabadultatok, újra meg újra isszátok a Bhágavatát, a Védák kívánságokat teljesítő fájának megérett gyümölcsét; egyetlen részét sem utasítjátok el, mint a mangó héjét vagy a magját. Ennek leve tiszta transzcendentális boldogság; Sukadévától kaptuk meg, aki először mondta el a jelenlegi formájában. Aztán a tanítványai és a tanítványok tanítványai ismételték el, a tanítványi láncban. A nagy felszabadult lelkek elutasítják a menny örömeit, de nem utasítják el a Bhágavata gyümölcsének élvezetét, állandóan gyönyörködnek az ízében.” – SB 1.1.3
Egyszer a félistenek eljöttek Dvárakába, látták az Urat, felajánlották Neki terjedelmes imáikat és dicséretüket. Ezek az imák megerősítik, hogy az odaadás kivételes erővel tisztítja meg a szívet.
„Imádott Egy! Legfelsőbb Személy! A dicsőségedet tiszta és megérett hittel hallgató bhakták gyorsabban megtisztulnak, mint azok, akiknek személyes vágyaik vannak még akkor is, mialatt imádatot végeznek, hallják a védikus tudás magyarázatait, tanulmányozzák a szentírásokat, lemondásokat vagy a tisztulás egyéb szertartásait végzik.” – SB 11.6.9
Bhaktisziddhánta Szaraszvati Thákura a következő szavakkal hangsúlyozza a bhakti-írások száraz megtanulása és hitteli tanulmányozása közötti kontrasztot: „Az Úr dicsőségének hallása egyre nagyobb hittel tölti el a bhaktákat. Ez a hit hitelesen megtisztítja a szívet. Az anyagi tudás és tanultság csak büszkeséggel tölti el.”
Ha azonban a bhaktának sikerül állandóan Krsnára gondolnia, ez az öntisztulás elérésének igazi titka.
„A Legfelsőbb Úr az áldás legnagyobb forrása. Ha sosem felejtik el, minden kedvezőtlen megsemmisül, és végre nyugalom szállja meg az elmét. A létezés valóban megtisztult, az Úr iránti odaadás felébredt, és a bhakta elnyeri a megvalósítással és lemondással összekapcsolt tudást.” – SB 12.12.552
A következő versben Krsna magyarázza el kedves bhaktájának, Uddhavának a tisztulás fontos lépéseit:
„Az igazmondás és más elvek által uralt vallási élet, és az önfegyelemmel kísért műveltséf nem tisztíthatják meg teljesen azt, akinek szívében nincs odaadás az Úr Hari iránt.” – SB 11.14.22
„Hogyan tisztulhat meg egy ember szíve az extatikus odaadás nélkül, amelytől égnek áll a haja, az elméje megolvad a szeretettől, és a szemeiből könnyek folynak?” – SB 11.14.23
„Ahogyan a felhevített arany megszabadul a tisztátalanságoktól, és visszanyeri természetes ragyogását, a bhakti jóga is megtisztítja a szívet a felhalmozott karmikus visszahatásoktól. Amikor valaki így megtisztult és visszanyeri természetes azonosságát, Engem imád.” – SB 11.14.25
„Amikor a szellemi lélek a szent kedvteléseim hallása által megtisztul minden bűntől, világosan látja a legfinomabb igazságokat; ahogyan a collyriummal kezelt szem is jobban látja a fizikai tárgyakat.” – SB 11.14.26
Sok száz ilyen kijelentés van a bhakti szentírásaiban, amelyek megmutatják, hogy az igazi tisztulás az odaadó szolgálat végzése által következik be.
Az elme irányító és imádandó istensége az Úr Vászudéva. Mivel az elme alapvető feladata a keresés, és minden keresés tárgya az önvaló, az elme addig marad tiszta, amíg a Legfelsőbb Önvalót, Vászudévát keresi. Másrészt, ha egyéb gyümölcsök vágya vezérli, Vászudévától áttér a figyelem valamely más tárgyára. Ilyenkor az elmét szennyezettnek tekintik. Más szavakkal, az elmét nem lehet tisztának tekinteni, ha felszabadulást, érzékkielégítést, misztikus tökéletességet vagy anyagi nyereséget kerget.
Az elme gyorsan megtisztul a tiszta bhakti hatására. Ha valaki a Krsna-tudat kultúráját gyakorolja, kitöröl minden más célkitűzést, kivéve magát az odaadást, és nem keveri olyan felesleges utakkal, mint a gjána és a karma, akkor tapasztalja ezt a megtisztulást.
A feltételekhez kötött, rendkívül ostoba lelkek iránti kegyéből oktatta az Úr Ardzsunát és Uddhavát a Bhágavata vallásban. Szavaira és tanításaira mindig, mindenkinek emlékeznie kell:
„Gondolj mindig Rám, és légy a bhaktám.” – Gítá 18.65
„Csak Nálam végy menedéket.” – Gítá 18.66
„Koncentráld az elmédet kizárólag Rám.” – Gítá 12.8
„Használd az értelmedet arra, hogy megérts Engem.” – Gítá 12.8
„Engem az odaadás által lehet megismerni.” – Gítá 18.55
„Engem csak az odaadás által lehet elérni.” – SB 11.14.21
Fel kell ismerni a lelki tanítómestert, mint az egyetlen igaz barátot és jóakarót; az Úr leginkább imádatra méltó megnyilvánulását az életben. Hogy megtanuljuk a Bhágavata-dharmát, a folyamatot, hogyan tehetjük elégedetté az Úr Harit, meg kell hódolni a lelki tanítómesternek, alázatosan meg kell kérdezni tőle, mi a kötelességünk, és szolgálnunk kell őt.
Néhány tanítás, amit a lelki tanítómestertől kell hallani: az odaadás jellemzői (SB 11.11.34-41), az odaadás fő gyakorlatai (11.19.20-24) és annak a természete, aki alkalmas az odaadás gyakorlására (SB 11.20.27-34). Ezeket a tanításokat az Úr mind elmondta Uddhavának.
Naróttama dásza a bhakták kegyéért imádkozik, hogy átkelhessen az illuzórikus energia óceánján.
„Hogyan szolgálhatja az Urat egy olyan gonosz lélek, mint én? Én nem vonzódom a lelki tanítómester és a vaisnavák szolgálatához. Az elmém továbbra is elmerül az illúzió határtalan világában, nincs benne egy csepp ragaszkodás sem a vaisnavák társaságához. Elfelejtkeztem magamról az érzékkielégítésben, és megvakultam; közben Májá boszorkánya követ, lesi az alkalmat, hogy hurkot vessen a nyakamba. Úgy látszik, nem tudok megszabadulni tőle. A szentek kegyén kívül nincs más segítség, hogy legyőzzem a máját. Uram, Te senkiben nem látsz hibát, még a legelesettebbeket is megszabadítod. Kérlek, Uram, most itt az ideje annak, hogy megmentsd Naróttama dászát.
Amikor Maháprabhu Puriban élt, azzal mutatott példát, hogy elment Gadádhára Pandithoz, hogy meghallja Dhruva és Prahláda történeteit a Bhágavatamból. Maháprabhu példáját követve nekünk is meg kell hallgatnunk az ideális bhakták történeteit a szentek és a lelki tanítómesterek szájából.
„Három dolog ad erőt a lelki gyakorlatoknak: a bhakták lába pora, a víz, amely lemosta a lábukat, és az ételük maradékai. Minden szentírás hangosan hirdeti, hogy ebből a három dologból jön a Krsna iránti szeretet.” – CC 3.16.60-61
Ha valaki követi a nagy tekintélyek utasításait, és az érzékeit a lelki tanítómester és a vaisnavák szolgálatában foglalja le, a kifelé tekintő, felszínes világi meglátás eltűnik, és megjelenik a dolgok befelé tekintő, introspektív látása.
Raghunátha dásza Goszvámi, Bhaktivinoda Thákura és más nagy tekintélyek példát mutattak Az elme tanítása (Manah-siksá) megírásában. Ezeket a műveket rendszeresen tanulmányozni és követni kell. Ezeken keresztül lehetségessé válik az elme feletti uralom, és az illető gyorsan halad lelkileg. A többi lelki gyakorlat – karma, gjána vagy jóga – a bhaktitól függ. Függetlenül semmilyen gyümölcsöt nem adhatnak a gyakorlónak. A bhakti viszont teljesen független. Az odaadás útján mellékesen el lehet érni a karma, gjána és jóga részleges és nem kielégítő eredményeit. De a bhakta mindent értéktelennek tekint, kivéve az Úr tiszta odaadó szolgálatát. Még ha az Úr adja is az érzékkielégítést, a felszabadulást vagy a jóga erőit, a bhakta azokat visszautasítja, azt gondolja, ezek csak akadályok az odaadó szolgálatban. Az emberi élet összes célja – vallásosság, anyagi siker, érzéki élvezetek, sőt maga a felszabadulás – összeteszik a kezeiket, és imádkoznak az Úr bhaktája szolgálatáért.
Maháprabhu egyértelműen kijelenti, hogy az odaadó szolgálat összes cselekedete közül a Szent Nevek éneklése a legjobb. A Siksástakában az Úr a Nevek éneklésének 7 különböző eredményét írja le. A Szent Nevek éneklésének egyik másodlagos következménye az elme és a szív megtisztulása. A Szent Név kegyének visszatükrözött megnyilvánulása hozza magával az uralmat az elme felett. Ha az Úr neveit, formáját, tulajdonságait és cselekedeteit a bhaktákat szolgáló attitűddel hallgatják és azokról így beszélnek, a Szent Név kegye úgy nyilvánul meg, mint a fölkelő nap, és megsemmisíti a tudatlanság sötétségét. A tudatlanság kötőereje hátrál, és az elme feletti uralmat könnyen el lehet érni. Az elme felett a lelki fejlődés semelyik más útján nem lehet teljesen uralkodni, csak a bhaktival.