7.
A guru és avatás
Az előző fejezetekből világos, döntően fontos kapcsolatba kerülni a vaisnavákkal, és különösen egy tiszta bhakta lelki tanítómesterrel, aki taníthat a lelki élet útján.
Azt is láttuk, hogy számos életen át kell gyűjteni a jámbor tetteket, hogy elnyerjük a jó szerencsét, és társuljunk egy tiszta bhaktával. Amikor Vidura meghallgatta Maitréja Muni magyarázatait a Legfelsőbb Úrról, és eloszlottak a kételyei, hálásan így szólt:
„Sose szolgálhatja az Úr Vaikuntha-hajlékába vezető útján járó nagy lelkeket az, aki kevés áldozatot végzett, és kevés érdemet gyűjtött. Az ezen az úton járók állandóan Őt magasztalják, aki az istenek Istene, és minden élőlény irányítója.” – SB 3.7.20
Ilyen érdem nélkül senkinek nem lehet hite a guru megnyilvánulásában, nem is tudja felismerni.
„Király, azok, akiknek kevés az érdemük, soha nem hisznek az Úr mahápraszádájában, magában Góvindában, a Szent Névben, és a vaisnavákban.” – Szkanda Purána
Ezt Dzsíva Goszvámi is megerősíti a Bhakti-szandarbha elején, a Brahma-vaivarta Puránából vett idézettel:
„Sose látjuk meg a szentírásokban közölt igazságot, amíg a szívünket beszennyezi a bűn. Más szavakkal, nem fogunk hinni a szentírások teisztikus következtetéseiben, és nem ismerjük fel a lelki tanítómester isteni tekintélyét. Félrevezetőnek visszük az ajándékainkat, egy olyan gurunak, aki messzire visz minket Goloka Vrndávanától; és egy ilyennek hódolunk meg.”
Meghódolás a gurunak
Krsna mondja a Bhagavad-gítában:
„Tanuld meg az igazságot meghódolással, alázatos érdeklődéssel, és szolgálattal. Meg fog világosítani az önmegvalósult lélek, aki már látta az igazságot.” – Gítá 4.34
Van a Mundaka Upanisádban egy híres vers, amely megmondja, mennyire fontos meghódolni egy lelki tanítómesternek.
„Ha az ember meg akarja ismerni az igazságot, vegyen a kezébe ajándékokat, és közeledjen olyan lelki tanítómesterhez, aki jártas, és megszilárdult a Brahmanban.”
Az itt használt szamidh szó az áldozati tűzhöz szánt rőzsét jelenti, kibővített értelemben azonban magában foglalja a meghódolás 3 elemét, amelyeket a Gítá említ: hódolat felajánlása, alázatos érdeklődés és szolgálat. A tanítvány ezzel a 3 ajándékkal közeledik a lelki tanítómesterhez. A lelki tanítómesternek rendelkeznie kell a szükséges tudással, és szilárdan kell hinnie a Legfelsőbb Igazságban ahhoz, hogy el tudja oszlatni a tanítvány kételyeit. A lelki tanítómester lényeges jellemzője tehát, hogy ismeri a szambandhát, abhidéját és prajódzsanát. Ezért mondja a Csaitanja-csaritámrta: „Aki tudja az igazságot Krsnáról, az méltó arra, hogy guru legyen.”
Úgy kell a lelki tanítómester lábaihoz borulni, ahogyan Szanátana Goszvámi borult az Úr Csaitanja lábaihoz, és feltette azokat a kérdéseket, amelyeket a Gítá 4.34 verse érdeklődésnek nevez:
„Ki vagyok én? Miért okoz nekem szüntelenül szenvedést az anyagi élet háromféle nyomorúsága? Nem tudom a választ ezekre a kérdésekre, és azt sem tudom, hogy végső soron mi jó nekem.” – CC 2.20.102
A tanítványnak úgy kell szolgálnia, hogy a guru elégedett legyen. Amikor egy alázatos és szolgálni akaró bhakta tesz fel kérdéseket a lelki életről, a lelki tanítómester mindent elmond neki, amit maga megvalósított.
A szentírásokban sok példa van a meghódolásra, alázatos érdeklődésre és szolgálatra. Egyszer Vidéha királya, Nimi véletlenül találkozott a jóga királyainak nevezett 9 nagy bhaktával, akik az ő áldozati arénájában gyűltek össze. Nagyon örült, amikor meglátta őket, felajánlotta a helyzetüknek megfelelő imádatot, és szólt,
„A lélek nagyon ritkán éri el, hogy emberi testben szülessen meg, én azonban úgy tartom, hogy még a rövidéletű emberi testnél is ritkább szerencse olyan bhaktát látni, aki kedves Vaikuntha Urának. Ebben a világban az emberi élet legnagyobb kincse akár csak egyetlen pillanatra társulni olyan szentekkel, mint ti vagytok. Ezért felhasználom az alkalmat, ti bűntelen lelkek, hogy megkérdezzem, mi a legnagyobb jó?” – SB 11.2.29-30
Csak az olyan bűntelen, magasan önmegvalósított lelkek képesek választ adni Nimi király alázatos érdeklődésére, mint a jóga 9 királya. Ők mélyen behatoltak a szentírásokba, kivették a lényeges tanításokat; nagy hittel alkalmazták azokat a tanításokat a saját életükben, amelyet most mások tanítására szenteltek. Ezek a hiteles ácsárja tulajdonságai, a Váju Puránában adott meghatározás szerint:
„Az ácsárját azért nevezik így, mert tanulmányozta és megértette a szentírások jelentését, megalapozza ezt a jelentést mások viselkedésében, és maga is gyakorolja, amit prédikál.” – Manu Szamhitá
Ahogyan Krsnadásza mondja Maháprabhuról: Úgy tanította a világot, hogy példás bhaktaként viselkedett.
Hogyan kell felajánlani a tiszteletet a gurunak
A Hari-bhakti-vilásza leírja a tiszteletfelajánlás módját:
„A dandavatot a test következő 8 részével végzik: karok, lábak, térdek, mellkas és fej, valamint szemek, elme és beszéd. Az ötrészes hódolatfelajánlásnál a térdeket, karokat, fejet, szavakat és értelmet kell használni. Ezt a kétféle hódolatfelajánlást végzik a púdzsa során.” – Hari-bhakti-vilásza 8.162-163
Szanátana Goszvámi elmagyarázza ezeket a verseket a kommentárjában: „A hódolatfelajánlásnál a szemek félig csukva vannak, a kezek megérintik az Úr lábait, fej lehajtva, az elme a hódolat felajánlásán meditál. Ilyen szavakkal kell imádkozni: Uram, légy velem elégedett. Amikor felajánljuk a hódolatunkat a gurunak, a vaisnaváknak és a Legfelsőbb Úrnak, ezt mondjuk: Meghódolok nektek a testemmel.”
Ha valaki a hódolat felajánlása közben nem imádkozik azért, hogy a testét, elméjét és lelkét méltóképpen odaadhassa a lelki tanítómesternek, akkor az nem több, mint egy fizikai gyakorlat, mint a fekvőtámasz. Biztosan nem ez a gurunak végzett dandavat igazi célja.
Az avatás szükségessége
Kétféle lelki tanítómester van: az oktató vagy siksá-guru, és az avató. Mindenkinek szüksége van az avatásra, ha odaadó szolgálatot – különösen múrti-imádatot – akar végezni.
Késava Ácsárja sokat írt a díksáról a Krama-dípikában. A vaisnava hagyomány, a Hari-bhakti-vilásza az avatást ezeknek a leírásoknak megfelelően magyarázza. Azt mondja, „Avatás nélkül senkinek nincs joga a múrti-imádathoz.” – Hari-bhakti-vilásza 2.2
A különböző Ágamák, a Páncsarára hagyomány szentírásai ezért mondják, hogy az avatás az odaadó szolgálat szükséges eleme:
„Ahogyan a bráhmana családban születettnek sincs joga védikus szertartásokat végezni, vagy a védikus irodalmat tanulmányozni, amíg nem kapta meg a szent zsinórt, úgy az sem mantrázhat, nem imádhatja az Úr múrti-formáját, aki nem kapott vaisnava avatást. Ezért avatást kell kapni, akkor még az Úr Siva is őt fogja dicsérni.” – Hari-bhakti-vilásza 2.3-4, Bhakti-szandarbha 283
A Szkanda Purána, Kárttika-máhátmja leírja Nárada és Brahmá beszélgetését, ebben van a következő vers:
„Állatokhoz hasonlók azok az emberek, akiket nem avattak be az Úr Hari szolgálatába, és soha nem imádták Őt. Mit ér az életük?” – Hari-bhakti-vilásza 2.5
A következő vers – ezt szintén a Szkanda Puránában, Rukmángada és Móhini beszélgetésében találjuk, valamint a Visnu-Jámalában – megerősíti az avatás szükségességét:
„Amit az avatatlan tesz, az nem ér semmit. Aki nem részesült megfelelő avatásban, állatként fog újraszületni.” – Hari-bhakti-vilásza 2.6
Szanátana Goszvámi a következőket írja a Hari-bhakti-vilásza e verseihez adott kommentárjában: „A Siva dicséri szavak az avatásra vonatkoznak, azt mutatják, hogy aki avatást kapott, vaisnava lesz, és a legjobb vaisnava, Siva maga is dicséri. Ez azért van, mert Visnu imádata még Siváénál is magasabb rendű. Ezt mondja egy vers: „Aki úgy eszik, hogy előbb nem ajánlotta fel az ételét a Sálagráma-sílának, korszakról korszakra féregként fog megszületni kasztonkívüliek és más alantas emberek ürülékében.” Az ilyen versek jelzik, hogy a múrti imádata abszolút szükséges, és mivel a múrtit nem lehet avatás nélkül imádni, az avatás is abszolút szükséges. Az Úrnak végzett különféle szolgálatok közül a Sálagráma-sílá imádata áll az első helyen, ezért ide értik az összes többit. Más szavakkal, az avatás azért szükséges, hogy mindenféle odaadó szolgálatot el lehessen végezni. Brahmá kijelentése is alátámasztja az avatás szükségességét: „Állatokhoz hasonlók azok az emberek, akiket nem avattak be az Úr Hari szolgálatába, és soha nem imádták Őt.” Ez a vers jelzi, csak az végezhet múrti-imádatot, aki előbb avatásban részesült.”1
Valaki megkérdezheti, ha a szentírások azt mondják, hogy az olyan múrtiknak, mint a Sálagráma-sílá, még a hanyag imádatuk is nagyon előnyös, akkor mi szükség van menedéket venni a lelki tanítómesternél, és avatást kapni tőle? De tény, hogy senki nem nyeri el a púdzsa teljes hasznát, ha figyelmen kívül hagyja az etikettet, ha nem imádja a gurut a múrti imádata előtt.
„Ezért mindenki hódoljon meg egy hiteles lelki tanítómester előtt, ajánlja fel neki mindenét – testét, elméjét, vagyonát – és fogadja el tőle a Visnu-mantrát az avatás megfelelő szabályai szerint.” – Hari-bhakti-vilásza 2.10
Az avatás megváltoztatja a tanítványt
Krsnadásza Kavirádzsa Goszvámi elmagyarázta az avatás átalakító hatásait a Csaitanja-csaritámrtában:
„Az avatás idején, amikor a bhakta meghódol a lelki tanítómesternek, Krsna őt magával egyenlővé teszi. Lelkivé alakítja a bhakta testét; ezután a bhakta lelkivé tett testben imádja az Urat.” – CC 3.4.192-3
Amikor az odaadó szolgálat útjára lépett élőlény először hódol meg a lelki tanítómester előtt, Krsna elfogadja őt a magáénak. Megszabadítja a testi azonosulás kötelékétől, megadja neki örök lelki természete tapasztalatát. Ezzel az isteni tudással a bhakta az Úr transzcendentális szolgálatához alkalmas lelki testet ölt. Ez az avatás belső misztériuma.
Az ember abban a mértékben valósítja meg világosan a lelki igazságot, amennyiben képes felfogni a lelki tanítómester előtti meghódolás értelmét. Krsna kegyéből teljesen tudatosul benne isteni kapcsolata az Úrral, megvalósítja transzcendentális azonosságát, és olyan szerencsés, hogy méltó lesz az Úr közvetlen szolgálatára. Az avatott bhakta isteni testet kap Krsna kegyéből, és így szolgálhatja az Urat. Sajnos a materialisták nem ismerik fel ezt az átalakulást, és azt hiszik, a bhakta cselekedetei ugyanazon a szinten vannak, mint bármely egyéb testi cselekvés. Nagy sértés, ha valaki anyaginak látja a guru vagy a vaisnava testét. Maga Maháprabhu mondta:
„A bhakta teste soha nem anyagi. Transzcendentális, tele van lelki boldogsággal.” – CC 3.4.191
A Tattva-szágara további részleteket közöl az avatás átalakító erejéről:
„Ahogyan a harangfém arannyá válik, ha megérinti a higany; az ember is kétszer született lesz az avatás által.” – Hari-bhakti-vilásza 2.12
Szanátana hozzáteszi, hogy itt az ember szó bármely fajba vagy kasztba tartozó embert jelent, a kétszer született pedig bráhmanát jelent.
Az alkímistákról azt mondták, ismernek egy eljárást, amellyel aranyat tudnak csinálni: a higanyt elvegyítik harangfémmel (egy vörösréz-ón ötvözettel). Bárki alkímistának nevezheti magát, megtévesztheti a tudatlanokat, kicsalhatja a pénzüket, de ettől nem fognak kevesebbet tudni az eljárásról, nem lesznek képtelenek elvégezni. Ugyanezt mondhatjuk az avatásról: bár a fenti vers azt mondja, hogy az avatás által a közönséges ember elnyeri a bráhmana tulajdonságait, amikor egy úgynevezett guru csak látványosságot csinál az avatásból, a megfelelő tudás vagy hozzáértés nélkül, abból semmi jót nem lehet elvárni. Ha valaki még nem rendelkezik fejlett lelki megértéssel, vagyis nem ismeri Krsnát, mint a legfelsőbb igazságot, és e tudás következményeképpen nem szabadult meg a bűnös cselekvéstől, és mégis vállalja a felelősséget, és avatásokat ad, akkor ennek ugyanaz az eredménye, mint amikor vak vezet világtalant az árokba.
A tanítvány és a lelki tanítómester elvárt tulajdonságai
Tekintettel arra, mennyire fontos és felelősségteljes avatást adni és kapni, sajnálatos, hogy a legtöbb esetben sem a tanítvány, sem a guru nem alkalmas a szerepére, és a szentség értéke elveszett. Egyesek gurunak nevezik magukat, bár nincs meg bennük a megfelelő komolyság ehhez a feladathoz. Nagyképűségből játsszák a hiteles lelki tanítómester szerepét. A névleges tanítvány is csak színleli a lelki kereső alázatát. Ez a kétféle ember egymásra talál, kihasználják egymást az érzékek olyan anyagi kielégítése céljából, mint gazdagság, hírnév és presztízs. Kapcsolatuk ezekre a múlandó nyereségre szorítkozik, nincs igazi értéke. Lehet, hogy a szerepnek megfelelő ruhát viselnek, imádják a múrtit, tanulmányozzák a szentírásokat, de ez mind felületes, nincs belső lényege. Ezért írta Bhaktisziddhánta Szaraszvati Prabhupáda a „Ki vaisnava?” című versében:
„Elme! Rádhá és Krsna alázatos szolgája, Vársabhánavi-dajita dásza a kírtanában reménykedik, hangosan énekli az Úr Hari neveit. Akik lelki élete bőséges, azok az Úr üzenetét prédikálják. Bármit mondjanak is Krsnáról a megvalósítás élete nélkül, az nem hasonlít másra, mint egy tetemre.”
Bhaktivinoda Thákura is kijelenti daloskönyvében, a Saranágatiban, hogy a bhakta élete a meghódolás, ahogyan Sri Csaitanja Maháprabhu tanította. A meghódolás 6 különféle elemből áll, és mindegyiket teljes őszinteséggel kell végezni. Ha valakit nem kelt életre a meghódolás, akkor végezzen bármilyen prédikálást, csak olyan lesz, mint a színpadon játszó színészek. Ha így prédikálják a vallás elveit, mi mást lehet várni, minthogy kinevetik a prédikátorokat? Ha a lelki tanítómestert is, a tanítványt is áthatja a csalás, akkor nem lehet elvárni, hogy közel kerüljenek a legvégső célhoz.
Srila Prabhupáda írta:
„Az igazán vaisnava, akit elhagyott a pénz, szép nők és hírnév tigrise. Csak az ilyen lélek igazán elkülönült; ez a lélek tiszta bhakta. Legyőzi az ismételt születés és halál illuzórikus teremtését.”
Krsna maga mondja, nagy erőfeszítést kell tenni ahhoz, hogy megfelelően imádják Őt; más szavakkal, hogy olyan helyzetbe kerüljenek, amelyben beavathatnak másokat az Ő imádatába:
„De azok az erényes emberek, akik eltörölték a bűnös cselekvést, szilárd fogadalmakkal imádnak Engem, és nem zavarja meg őket az érzéki élet.” – Gítá 7.28
Lényeg az, hogy a tudatlanságtól elvakított eljátszhatja a guru szerepét, de nem képes megszüntetni mások tudatlanságának vakságát. A Szkanda Purána így magyarázza a guru szót:
„A gu szótag a tudatlanság sötétsége; ru azt jelenti, ami azt megakadályozza. A gurut azért nevezik így, mert kitörli másokból a tudatlanság sötétségét.”
Akit befed a tudatlanság, hogyan adhatná meg az Isten, a teremtés, és az odaadó szolgálat metafizikai tudásából álló isteni, transzcendentális, lelki tudást és az Istenszeretet célját? Azok az érdemtelen emberek, akik lelki tanítómesterekként mutatkoznak be, csak tönkreteszik magukat és a világot. A lelki tanítómester és a tanítványa közötti kapcsolat nagyon fontos. Nagy felelősség – élet és halál kérdése. Mégis vannak felelőtlen emberek, akik nyereségre, presztízsre és imádatra vágynak, és ezt úgy kezelik, mint gyerekjátékot.
A guru isteni jelleme
Úgy kell látnom a gurumat, nagy személyiséget, az egyetlen kormányost, aki át tud vinni az anyagi szenvedés mérhetetlen óceánján a másik partra. Ő ülteti el a szívemben az odaadás magját, ő hinti meg Krsna neve és a szentírások tudása vizével. Aztán a mag kicsírázik, megnő, és végül átkel a Viradzsá folyón, amely az e világ és a következő közötti határ. Amikor az odaadásom növénye végighalad a lelki világokon, és belép Krsna hajlékaiba – Dváraká, Mathurá, és végül a legszebb, Vrndávana – gurum Krsna kívánságteljesítő fája köré fonja, megadja nekem a lehetőséget, hogy megízleljem az Istenszeretet ízletes gyümölcseit. A guru az egyetlen igazi barátom ebben a világban, és a következőben. Az egyetlen imádandó istenségem, és ha ostobán úgy gondolok rá, mint közönséges emberre, biztos, hogy a mantrázásom, múrti-imádatom, minden lelki cselekedetem éppen olyan haszontalan lesz, mintha az áldozati tűz hamujára öntenék a tisztított vajat.
Sri Krsna maga mondta kedves társának, Uddhavának:
„A tanítvány tekintse úgy a tanítót, mint az Én saját énemet, és soha ne legyen vele tiszteletlen. Ne irigyelje, ne gondolja közönséges embernek, mert ő az összes félisten együttvéve.” – SB 11.17.27
Nem szabad azt gondolni, hogy a mantra, a mantra istensége és a guru különböznek egymástól. A legbűnösebb emberek azt hiszik, hogy a lelki tanítómester közönséges ember, mint ők. Ha valaki sértéseket követ el, és megharagítja a Legfelsőbb Urat, a lelki tanítómester közbenjárhat érte az Úrnál. De ha a lelki tanítómester haragszik meg a tanítványára, Krsna meg sem fordul, hogy ránézzen a sértőre. Azt sem szabad gondolni, hogy más félistenek nyugalmat ajánlhatnak a sértőnek. Ezért nagyon kell ügyelni, hogy a lelki tanítómester elégedett legyen.
„Amit a lelki tanítómester mond, azt egyértékűnek kell tekinteni a védikus kinyilatkoztatással. Semmilyen áldást nem érhet el az, aki nem hisz a szavaiban, vagy kigúnyolja a tanításaitt.”
A lelki tanítómester előtti meghódoláshoz képest semmi sem hatékony az öntisztításban – sem a zarándoklatok, sem a lemondások, imák és mantrák mormolása, meditáció, koncentráció, előírások és szabályok követése, fogadalmak megtartása, fürdés és adományozás. A tanítvány lelki gyakorlatának lényege a guru szolgálata, más szavakkal, a törekvés, hogy a guru elégedett legyen. Az ember akkor is kövesse az utasításait, ha az életét kockáztatja. Legyen kész arra, hogy odaadja az életét a lelki tanítómester szolgálatában.
Bár mindenképpen arra kell törekedni, hogy megértsük a tanító szavait, a tanítvány azokat sose bírálja, ne próbálja kimutatni, hogy nincs bennük logika. Ha valaki ismeri annak a titkát, hogyan elégítse ki Krsnát, és állandóan az odaadás életét éli, nem szabad kisebb gurunak tekinteni, csak azért, mert nem ismeri a nyelvtant vagy a logikát. Etekintetben a tanítvány nem ítélheti meg a guru cselekedeteit,
Másrészt, ha a tanítványnak a saját szolgálatával kapcsolatban van kérdése, nem hiba, ha alázatosan a guru elé terjeszti, azzal a szándékkal, hogy elfogadja az ítéletét. A bukás elkerülhetetlen, ha valaki megpróbálja bebizonyítani, hogy okosabb, mint a lelki tanítómester. Van egy bengáli mondás, aki túl okos, nyakán hurokkal végzi.
A tanítvány legyen kész arra, hogy feláldozza a függetlenségét, teljesítse a guru parancsait, szolgálja őt az egész szívéből még akkor is, amikor a guru nem kéri. A tanítványok azzal bizonyítják az odaadásukat, hogy vizet, ételt vagy fürdővizet biztosítanak a lelki tanítómesternek. Készek arra, hogy minden percben szolgálják a gurut; és sose kövessenek el olyan sértéseket a szolgálattal szemben, mint lustaság vagy figyelmetlenség. Koncentráljanak a guru érzékei kielégítésére. A restséget, szórakozottságot, közönyt és hanyagságot a Szent Név elleni sértéseknek is tekintik.
Mindig emlékezni kell Krsnadásza Kavirádzsa Goszvámi utasításaira, ahogyan azokat a lelki tanítómester ajkairól hallottuk.
„A gurun, a vaisnavákon és az Úron meditálok. Ha rájuk gondolok, minden akadály megsemmisül, az ember gyorsan eléri vágyai teljesülését.” – CC 1.1.20-21
Ez a nagy tekintélyek utasítása.
A guru kegye
Ha a tiszta odaadásra törekvő a gurun meditál, tudatosítja őt, és rá koncentrál a szolgálatában, akkor fizikailag akár közel van a lelki tanítómesterhez, akár távol van tőle, esély sincs arra, hogy megzavarják a kéjvágy és harag ellenségei. És ha közel jönnének, a törekvőnek nem kell mást tennie, kiáltson hangosan a lelki tanítómesterhez segítségért, és ő biztosan védelmet ad.
Aki a guru kegyében részesült, automatikusan jó társaságot talál. A lelki tökéletességre komolyan törekvő ne pazarolja az idejét haszontalan dolgokkal. A kezdő számára azonban nem javasolják, hogy magányos helyen végezze az imádatot, mert ez tele van veszéllyel. Ebben a szakaszban maradjon állandóan a lelki tanítómesterrel vagy olyanok társaságában, akik elnyerték a guru kegyét, és őt szolgálják. Különben a kéjvágy és a harag észreveszik, hogy a bhakta egyedül van és védtelen; megtámadják, és ő nem is veszi észre. Gondoljon mindig egy mahádzsana következő szavaira:
„Egyedül lehetetlen legyőzni, elhagyni Máját. Ezt nem lehet megtenni másként, mint a szentek kegyéből.”
A lelki tanítómester engedélye és áldásai nélkül egy tanítvány se látogassa meg a régi barátait, sőt a családtagjait se, ne beszélgessen velük. Mindenképpen el kell kerülni a nők társaságát, azokat, akik nőkhöz ragaszkodnak, vagy abhakták, akik azt gondolják, hogy a gyümölcsöző tettek vagy a műveltség az élet legmagasabb céljai. A tanítványnak mindig azt kell keresnie, ami segíti a lelki életben, és el kell utasítania azt, ami káros. Kis és nagy dolgokban meg kell fogadnia a lelki tanítómester tanácsát. Ne kezdjen dolgozni a jóváhagyása nélkül.
Az Úr külső energiája számos formát ölt, hogy megtévesszen minket, állandóan leselkedik, és várja az alkalmat, hogy félrevezessen. Még nagyon művelt, értelmes és hatalmas emberek elméjét is meggyengíti, közömbössé teszi őket az Úr szolgálata iránt. A lelki tanítómester felvállalta Sri Csaitanja Maháprabhu misszióját, és mindenkinek könyörög, hogy énekelje Krsna nevét, imádja Krsnát, ismerje meg Krsnát. Azt mondja nekünk, hogy koncentráljunk a céljainkra, és minden nap feltétlenül mondjunk el 100,000 nevet. Boruljunk le, fogadjuk el alázatosan az utasításait, szánjuk rá az életünket, hogy teljesítsük.
A lelki tanítómester mindenütt az Úr Csaitanja üzenetét hirdeti. Ő ezt mondja:
„Tanítsd meg a Krsna iránti odaadás üzenetét mindenkinek, akit látsz. Parancsolom, hogy légy guru, és szabadítsd meg ezt az országot. – CC 2.7.128
Ennek az utasításnak az a lényege, hogy az ember gyakorolja a guru által tanított elveket, hirdesse azokat az ő szolgálatában; nem az, hogy megjátssza a lelki tanítómestert.
A tanítvány magatartása
Minden értelmes tanítványnak azt kell gondolnia, hogy az egész univerzum java az ő jellemén, a lelki élethez való szigorú ragaszkodásán múlik. Vállaljon személyesen felelősséget az egész világ javáért. Ezért mielőtt mások cselekedeteit bírálná, legyen biztos benne, hogy ő maga hibátlan példát mutat az odaadó szolgálatban. Ha így tesz, ez nemcsak neki használ, hanem mindenkinek az egész világon.
A tanítvány így gondolkodik: Menedéket vettem a gurunál, avatást kaptam tőle. Elindultam a tiszta odaadás útján. Ha a viselkedésem helytelen, az emberek nem állnak meg ott, hogy csak engem bíráljanak, hanem hibát találnak a lelki tanítómesteremben, a múrtiban, az odaadás útjában, az egész vaisnava szampradájában, az előző ácsárjákban, még magában a vallásban is. Ócsárolják a szentírásokat, a nagy tekintélyeket, akik azokat megírták, és mindenkit, aki az utasításaikat követi. Végül az Istenbe vetett hitet bírálják, és minden tanítást, ami az élet magasabb, transzcendentális céljához vezet. Kárhoztatják még az apámat, anyámat és a családjaikat is. Végül mindenki engem okol, sok születésen át a pokolban élek, és nem mondhatok semmit a védelmemre.
„Ha egy igazi bhakta megszületik valamilyen családban, bármilyen legyen a társadalmi állásuk, jelenléte megtisztítja az egész családot. Anyjának élete sikeres. Otthona, szülőhelye dicsőséges. Ősei táncolnak a mennyben örömükben, amiért egy bhakta született a leszármazottaik között, és mert azt remélik, hogy mahá-praszáda és csaranámrta felajánlásokat kapnak, ami szerencsét hoz. Ha nem tudom teljesíteni a szenttől és vaisnavától elvárt viselkedést, akkor a családom összes nemzedéke a pokolba zuhan. Elbukhatok-e, lehetek-e az egész családom szégyene és szerencsétlensége? Ahogyan a tintacsepp jól látható a fehér ruhán, annak a helytelen viselkedése is kitűnik, aki elkezdte a vallás életét, és most magára vonja mindenki bírálatát.”
De mégsem a bírálattól való félelem tartson meg a lelki életben. Az Úr iránti odaadás a lélek természete cselekvése. Ha valaki elindul az odaadás útján, a szentírások parancsai szerint, nemcsak a saját javát biztosítja, hanem e világban mindenkiét.
Az avatás az isteni tudás átadása
Szanátana Goszvámi az avatást úgy magyarázza, mint az isteni tudás átadását. A következő vers a Visnu-jámalából való:
„A kinyilatkoztatott szentírások tanulmányozásában jártasak szerint az avatás transzcendentális tudást ad, és minden bűn visszahatását megsemmisíti.” – Hari-bhaki-vilásza 2.9
A lelki tanítómester megtanítja a tanítványának a lelki tudás 10 alapvető tételét, ezek a tudás hiteles forrása (pramána) – a védikus írások és az ácsárják a tanítványi láncban – és a 9 prameja, amit ezek tekintélye bizonyít. Ide tartozik a hétféle kapcsolat (szambandha), mégpedig maga Krsna; Krsna energiái; Krsna isteni hangulata (rasza); a lélek, megkötöttsége és felszabadulása; az Úr és az egyéni lélek felfoghatatlan egysége és különbözősége; az abhidéja, bhakti és a prajódzsana, az Istenszeretet. A legnagyobb jótevő az, aki közli ezt a tudást a tanítvánnyal – a lelki tanítómester.
A lelki tanítómester ismeri Krsna tudományát, mert felismeri, hogy a tanítvány az odaadás melyik útjára képes (vaidhi vagy rágánugá; előírások szerint vagy spontán). Ez az isteni tanító meghatározó jellemzője.
„Tartozzon valaki a bráhmana, súdra vagy más kasztba, a szannjászába vagy más ásramába, ha ismeri Krsna tudományát, méltó arra, hogy guru legyen.” – CC 2.8.128
A tanítvány alázatosan, becsületes érdeklődéssel, a szolgálat szellemében közeledik az ilyen tanítóhoz, és megtanulja a szambandha, abhidéja és a prajódzsana isteni tudását. Aztán a tanítvány elkezdi az imádat útját, mert az imádó magasztos, míg az abhakta alantas és jelentéktelen (CC 3.4.67). Csak néhány jó benyomást keltő és tudományosan hangzó verset megtanulni, előadásokat tartani, ez nem elég ahhoz, hogy valaki az Úr kegyében részesüljön. Megvalósításának vagy lelki tapasztalatának bizonyítéka a bhadzsanája. Nem elég elmagyarázni a Szent Név elleni sértéseket, a név visszatükröződését és dicsőségének teljes megnyilvánulását; fel kell hagyni a sértésekkel, tiszta odaadással kell zengeni a Szent Neveket, meg kell ízlelni az édességüket. Csak akkor lesz elégedett az Úr a saját neve formájában, akkor bontja le a gyakorló lelki életének akadályait, és végül megadja neki az Istenszeretetet.
A Bhágavata vallás (bhágavata-dharma) azokból a tanításokból áll, amelyeket maga az Úr közölt az olyan tanítványaival, mint Ardzsuna és Uddhava. Ezzel a vallással még a legtudatlanabb és legműveletlenebb ember is könnyen közvetlen kapcsolatba kerülhet az Úrral. A lelki tanítómestert imádandó istenségnek kell tekinteni, meg kell hallgatni, amikor a Bhágavata-dharmát tanítja. Aztán az odaadás életét kell élni, Krsna-tudatban, a guru utasítása szerint.
„Koncentráld az elmédet a lelki tanítómester szavaira. Ne reménykedj másban. A guru iránti vonzalom a végcél, mert az ő kegyéből minden törekvés valóra válik.” – Naróttama dásza, Prema-bhakti-csandriká
A guru áldása megszabadít minden akadálytól, amely a tanítvány saját tisztátalanságáról keletkezik, ez a remény, hogy Sri Sri Rádhá és Mádhava bizalmas szolgálata beérik, és az élete sikeres lesz. Miután a tanítványok megkapták a 32 szótagos Mahá-mantrát, és a Páncsarátrika avatást a 18 szótagos mantrába, még mindig sok dolgot meg kell tanulniuk a lelki tanítómestertől. A következő fejezet részletesebben kifejti az odaadó szolgálat különféle elemeit, amelyeket a gurutól kell megtanulni.
Ha valakiben nincs odaadás a lelki tanítómester iránt, aki az Úr egy formája, vagy a tiszta bhakták iránt, akik ragaszkodnak az Úrhoz, akkor semmiképpen nem mérheti fel a szentírások hatalmas óceánját, nem fedezheti fel a lényeges tanításaikat. A Svetásvatara Upanisád 6.23 kijelenti:
„A védikus tudás mondanivalója csak azoknak a nagy lelkeknek tárul fel automatikusan, akik szilárdan hisznek az Úrban és a lelki tanítómesterben, aki az Ő megnyilvánulása, és nem különbözik Tőle.”