Vaisnava-aparádha – A lelki óvatosság útja
Egyszer egy bráhmana költő írt egy színdarabot Sri Csaitanja Maháprabhuról. Elment Dzsagannáth Puri szent városába, hogy meglátogassa Maháprabhu egy régi barátját és társát, Sri Bhagaván Ácsárját. A költő azt akarta, hogy hallgassa meg a színdarabot, és hangosan olvasni kezdte az ácsárjának és néhány vaisnavának. A művet megdicsérték, és azt gondolták, jó lenne, ha Maháprabhu is meghallgatná.
De mielőtt bármit felolvastak volna Maháprabhunak, előbb bemutatták a titkárának és bizalmasának, Szvarúpa Dámodarának. Ezzel biztosították, hogy a műben bemutatott lelki raszá-kapcsolatok nem ízléstelenek, vagy az odaadás ezoterikus elveit nem értették félre. Az Urat nagyon felzaklatta volna, ha egy ilyen hibás írást mutatnak be neki.
Bhagaván Ácsárja elment Szvarúpa Dámodarához, megkérte, előbb olvassa el a művet, és aztán mutassa be Maháprabhunak. A krsna-lílában Szvarúpa Dámodara nem más, mint Lalitá-szakhi, Srimati Rádháráni fő bizalmasa, aki a legjobban ért a rasza tudományához. Tudván, hogy a költő tiszta és egyszerű vaisnava, Szvarúpa Dámodara szelíden korholta:
„Kedves Bhagaván Ácsárjám, te nagyon nagylelkű vrndávani tehénpásztor fiú vagy, és néha erőt vesz rajtad a vágy, hogy mindent elolvass, amit szentírásnak mondanak. Amikor hozzá nem értő költők írnak a raszáról, verseik nem váltják ki a kívánt érzelmeket; raszábhásza az, csupán a raszá látszata. Az ilyen írás ellenkezik a lelki valósággal. Aki nem tud megfelelően azonosítani, és összekeveri a raszika ízeket, örökre a bhakti-sziddhánta-szindhu partján fog állni. Bolonddá teszi magát, és másokat. És Maháprabhu kedvteléseit különösen nehéz megérteni. Csak azok méltók a krsna-lílá és a gaura-lílá elbeszélésére, akik szívükbe foglalták Maháprabhu lótuszvirág lábait, mint az életüket és lelküket.”
„A világi szerelmi történetek elszomorítanak engem; de a hozzáértő, extatikus szeretetben elmerült bhakta írása nagy örömet szerez. Srila Rúpa Goszvámi megadta a mintát, hogyan kell drámát írni. Műveinek bár a bevezetése is nagy lelki örömet szerez.”
Szvarúpa Dámodara óvatossága ellenére Bhagaván Ácsárja ismételten kérte, hogy olvassa el a verset legalább egyszer, mielőtt ítélkezik. Többszöri kérésre, Szvarúpa Dámodara vonakodva beleegyezett. Összehívta a vaisnavákat, és leültek, hogy meghallgassák a drámát Maháprabhuról. A költő felolvasta a prológot: „Az Istenség Legfelsőbb Személyisége, aki arany színben sugárzik, a Dzsagannáthának nevezett test lelke lett. Szemeinek lótuszvirágai teljesen kinyíltak. Dzsagannátha Puriban jelent meg, és életre keltette a tétlen anyagot. Adjon meg nektek minden jó szerencsét az Úr, Sri Krsna Csaitanjadéva.”
Miután elhangzott a nándi-slóka (áldáskérő prológ), mindenki dicsérte a művet. Szvarúpa Dámodara arra kérte a költőt, magyarázza el a nándi-slóka jelentését. A bráhmana kifejtette, „Az Úr Dzsagannátha teste kiváló és szépséges, és Maháprabhu annak a testnek a lelke. Maháprabhu Nilácsalában, Dzsagannátha Puriban jelent meg, hogy felébressze a ’lélektelen’ anyagi világ lelki tudatát.”
A csoport helyeslése ellenére, Szvarúpa Dámodara felháborodott, és szólt:
„Te bolond! Tönkre akarod magadat tenni? Nem érted, hogy mindketten isteniek? Dzsagannátha a transzcendencia és az abszolút lelki boldogság megtestesülése, de mégis anyaginak, tétlennek és tehetetlennek írtad le a testét. És Maháprabhut, a Legfelsőbb Valóságot, közönséges halandónak mondod. Ő a ’Legfelsőbb Tűz’, akiből minden kiárad, te mégis úgy ábrázoltad, mint csupán egy szikrát. Megsértetted Dzsagannáthát és Maháprabhut, ezért elkárhozol. A pokol nem is elég jó neked. Bolondok azok, akik nem ismerik az isteni szeretet elveit, de mégis beszélni mernek róluk!
„Teljesen illúzióban vagy. Megkülönböztetést tettél az Istenség Legfelsőbb Személyiségének a teste és a lelke között. Ez nagy sértés. A Legfelsőbb Úr teste és lelke között egyáltalán nincs semmi különbség. Az Úr személyes azonossága és a teste egy és ugyanaz.
„Soha nincs különbség a Legfelsőbb Istenség teste és lelke között. (Ez a vers a Kúrma Puránában van, Szanátana Goszvámi idézi a Laghu-Bhágavatámrtában.)
Sri Csaitanja Maháprabhu Dzsagannátha Puriban töltötte el megnyilvánult kedvtelései utolsó hat évét. Szüntelelenül a Krsnától való elválás óceánjában, mélyen elmerült Sri Rádhá extatikus mahábhávájában.
„’Nem látok olyan formát, amely jobb lenne a Te extázissal teli transzcendentális testednél. Meghódolok Neked, mert Te vagy a kozmikus megnyilvánulás eredeti oka. És bár mindent Te teremtettél, Téged az nem érint. Vannak, akiket szépséges drágakőhöz hasonló tested ragyogása bűvöl el, de a bhaktáid azon is áthatolnak, hogy megközelítsék gyönyörű formádat. Örökké a Tőled való elválás szenvedésében fognak élni azok, akik világi észlelésük miatt elhanyagolják személyes formádat.’
„Krsna a megtévesztő energia, májá Ura. Ő a lelki fenség és végtelen boldogság abszolút megtestesülése, az élőlény viszont végtelenül parányi, és mindig szenved, mint májá rabszolgája.”
Amikor a vaisnavák meghallották ezt a helyreigazítást Szvarúpa Dámodarától, a finom filozófiai elemzés mesterétől, elnémultak. A költő végtelenül szégyelte magát, és neheztelt. Lógatta a fejét, mint az ölyv a hattyúk között. De Szvarúpa Dámodara mgsajnálta a csüggedt költőt, és kedvesen szólt:
„Menj, tanulmányozd a Srimad-Bhágavatamot egy vaisnavától, és végy teljes menedéket Maháprabhu lótuszvirág lábainál. Keresd mindig Maháprabhu bhaktáinak a társaságát; csak akkor hajózhatsz az odaadás óceánjának hullámain. Minden fel fog tárulni neked. Aztán igazi pandit lehetsz, és hibátlanul leírhatod a krsna-lílát.”
Meg kell jegyeznünk, hogy Szaraszvati anya, a műveltség istennője, a helyes lelki megértés nélküliek megtévedt ömlengéseit átalakítja Urának, Sri Krsnának dicshimnuszaivá. A Csaitanja-csaritámrtában találjuk: „Dzsagannátha és Krsna között nincs különbség, de Puriban Dzsagannátha helyhez kötött, mint a mozdulatlan faként megjelenő végtelen. Dzsagannátha és Maháprabhu bár külön jelennek meg, mégis egyek, ugyanaz az egyetlen Krsna két formában. Ott ég a szívükben a vágy, hogy felszabadítsák a világot.
„Krsna alászállt, mint Sri Csaitanja Maháprabhu, hogy mindenkit megmentsen. Aki Dzsagannáthát látja, megszabadul az anyagi létezéstől; de nem mindenkit engednek be a templomába Dzsagannátha Puriban, hogy lássa Őt. Csaitanja Maháprabhu azonban az egyik országból a másikba megy, személyesen, vagy a képviselőin keresztül. Így aztán megszabadítja a világ összes emberét.”
A bráhmana megértette tévedéseit, és nagy alázattal kért menedéket az összes vaisnava lábainál. A vaisnavák elérzékenyültek, és elintézték, hogy személyesen találkozzon Maháprabhuval. A költő később szannjászi lett, és továbbra is Puriban lakott. Látjuk tehát, ahhoz, hogy megkapjuk az Úr kegyét, először a bhaktái kegyét kell megkapnunk.
Visnu és a vaisnavák, vagy Krsna és Kársneja felette állnak a világi fürkészésnek. Krsna ezt mondja a Bhagavad-gítában (BG 9.11):
avajánanti mám múdhá
mánusím tanum ásritam
param bhávam ajánanto
mama bhúta-mahesvaram
„A bolondok azt gondolják, hogy közönséges ember vagyok, vagy legfeljebb azt, hogy Isten egy hús-zsákban szállt alá; Én azonban transzcendentális vagyok – test és lélek – mindennek Legfelsőbb Irányítója.”
A Sri Csaitanja-csaritámrta kijelenti: „Bár Istennek számtalan formája és kedvtelése van, a legmagasabb kedvteléseket úgy végzi, mint Krsna, aki emberi formában jelenik meg, örökké fiatal tehénpásztor fiúnak öltözik, ragyogóan táncol és játszik a fuvoláján.” (CC Madhja 21.101)
Az Istenség Legfelsőbb Személyisége a teljesen független Úr, határtalan energiák ura. Mint májá irányítója, lelki illúzióját (jógamájá-sakti) arra használja, hogy segítsen Neki megnyilvánítani a kedvteléseit a világban. Ezek a kedvtelések világfelettiek, bár világiaknak tűnnek:
„Krsna transzcendentális formája, amint azt az Ő belső lelki energiája feltárja, a bhakták titkos kincse. Ez a forma Krsna örök, lelki világbeli kedvteléseiből nyilvánul meg.”
A végtelen Legfelsőbb Urat úgy tekinteni, mint aki egy szinten van a véges dzsíva lélekkel, vagy különbséget tenni teste és lelke között, mintha közönséges személy lenne, annyi, mint a megromlott filozófia, a májáváda befolyása alá kerülni. Krsna elítéli a májávádit, aki nem képes elfogadni az Ő végtelen, boldog testét.
Srila Visvanátha Csakravarti Thákura írja(BG 9.12):
„Mivé lesznek azok, akik azt gondolják, hogy az Úr teste anyagi?
moghásá mogha-karmáno
mogha-jnána vicetasah
ráksásímásurim caiva
prakrtim mohiním sritáh
„Azok, akik tagadják Isten létezését, a világban keresnek menedéket. De a reményeik és törekvéseik, tudományos és technológiai fejlődésük végső soron üresen, zavartan és elveszetten hagyja őket.”
„Ha ezek a sértők bhakták, akkor ez mást jelent. Összezúzott reményeik és törekvéseik azt jelenti, hogy hiába szomjaznak a felszabadulásra (szálokja). Ha karmik (akik a tettek gyümölcseiért dolgoznak), soha nem emelkedhetnek föl a mennyei bolygókra (Szvárga-lóka). Ami a gjánikat (filozófusokat) illeti, nem nyerhetik el a móksát vagy szájudzsját (a Brahmannal való egggyéválás felszabadulását). Mi akkor a nyereségük? Démonikus gondolkodásmódot és természetet szereznek, az Úr és bhaktái gyűlöletével végzik.”
A Bhagavad-gítá mondja (BG 9.13):
mahátmánas tu mám pártha
daivim prakrtim ásritáh
bhajanty ananya-manaso
jnátvá bhútádim avyayam
„Másrészt e világ igazán nagy lelkei azok, akik teljesen Nálam vettek menedéket. Felsőbb energiám irányítása alatt állandóan elmerülnek abban, hogy Engem szeretnek, tudván, hogy mindennek a kimeríthetetlen forrása Én vagyok.”
Ezek a nagy lelkek belátják, hogy bár a Legfelsőbb Úr emberhez hasonló formában jelenik meg, Ő a szat, csit és ánanda megtestesülése, elpusztíthatatlan és végtelen. Ez az ananja-manas, állandó elmerülés a bhadzsanában, a rádzsa-guhjam – valamennyi titok királya. A Gítá következő verse részletesebben beszél a bhadzsana természetéről (BG 9.14):
satatam kírtayanto mám
yatantas ca drdha-vratáh
amasyantas ca mám bhaktyá
nitya-yuktá upásate
„Bhaktáim mindig elmerülnek a kírtanában, nagyon céltudatosan, örökké leborulnak Előttem, és imádnak Engem.”
Általánosságban, a bhaktáknak be kell tartaniuk az odaadás szabályait és előírásait. A Visnu-dharma azonban kijelenti, „Az Úr nevének zengésénél nem kell törődni az idővel és a hellyel.”
A fentemlített Bhagavad-gítá versben az Úr szándékosan céloz a rágánuga-bhaktira. Egy rágá-bhakta viselkedése megtévesztheti azokat, akik az odaadás alacsonyabb szintjein állnak, ezért a szentírások figyelmeztetnek, az ilyen mahátmákat vagy nagy lelkeket soha nem szabad világi megfontolások szerint megítélni:
„A pokol lakója az, aki az Úr múrtiját szobornak tartja, a gurut és a vaisnavákat egy adott társadalmi osztályhoz vagy kaszthoz tartozó, közönséges embereknek véli, Visnu vagy a vaisnavák lábmosó vitéz piszkos víznek, Visnu vagy Krsna mindent megtisztító szent nevét világi hangnak, vagy az urak Legfelsőbb Uráról, Hariról azt hiszi, hogy ugyanazon a szinten van, mint a félistenek.” (Padma Purána)
Maháprabhu megerősítette, hogy Krsna örök szolgálata a mi igazi foglalkozásunk (CC Madhja 21.108):
jivera svarupa hoy krsnera nitya-das
„A dzsíva elválaszthatatlan azonossága az, hogy ő Krsna örök szolgája.”
A megtévedt dzsíva elfelejtette valódi azonosságát. Ezért aztán teljesen elmerül a családban, pénzkeresésben, világi műveltséget és fizikai szépséget akar (dzsanma, aisvarja, srúta, srí). Ez a négy táplálja a büszkeségét, és gyakran megelőzi a Visnu és a vaisnavák elleni sértő cselekedeteket.
Sri Parankusa Muni azt mondja, különösen a következő négy dolog hajtja a dzsívát afelé, hogy elkövesse az arcsje visnau siládhir aparádháját, vagyis hogy az Úr múrtiját közönséges szobornak lássa.
A dzsíva szemlélete legyen mindig pozitív, hagyjon fel a rossz társulással, keresse a tiszta bhakták társaságát. A vágy rossz társuláshoz vezet, ami arra befolyásolja a dzsívát, hogy ateista módon kezdjen gondolkodni. A szentírások nagy kérik, hogy maradjunk jó társaságban:
„Magát és másokat megtéveszteni, ezt úgy nevezik, kaitava. Duhszanga (rossz társulás) olyan emberekkel társulni, akik hazudnak maguknak. Azokat is duhszangának nevezik, akik azt gondolják, valami más fogja kielégíteni őket, nem Krsna szolgálata.
„A személy utasítsa el a rossz társaságot, keresse a valódi bhakták társaságát. Ők megmondják nekünk, hogyan vágjuk át az odaadás számára rossz dolgokhoz való ragaszkodás csomóit.”
Még a gururól is le kell mondani, ha vaisnavákkal szemben ellenséges. A szentírások arra utasítanak, hogy az ilyen világi gurut el kell hagyni egy hiteles guru kedvéért. Mindenféle rossz társulást kerülni kell, mint a betegséget. Általánosságban kétféle duhszanga vagy ászat-szanga van:
A vaisnava számára az a helyes magatartás, ha kerüli a materialisták társaságát. Rossz társaság az olyan emberek, akik az érzékeik rabszolgái, akik nem bhakták, vagy nem fogadják el Krsnát.”
E kijelentés szerint az őszinte léleknek kerülnie kell az ászat-szangát, és a tiszta bhakták társaságát kell keresnie; különben az odaadó szolgálata sem hoz gyümölcsöt. Az aparádha a rossz társulás eredménye. A két legkomolyabb sértés a vaisnava-aparádha és a guru-avagjá, nem engedelmeskedni a gurunak. A bhaktának arra kell törekednie, hogy megmaradjon a szádhu-szanga, a szentek társasága védelmében.
Az őszinte bhakta gondosan tartózkodik attól, hogy becsmérléssel gondoljon egy vaisnava külső megjelenésére. Ez különösen fontos az olyan emelkedett személyek esetében, akik az emberiség igazi megmentői. Tisztelni kell, nem szabad világi szempontok szerint megítélni még a kezdőt sem, aki csak nemrég vett menedéket egy vaisnava gurunál. Vrndávana dásza Thákura azt írja, még egy régi vaisnavának is el kell szenvednie a következményeket, ha tiszteletlen volt egy másik vaisnavával szemben.
Még a korábbi jámbor tettei miatt bráhmanaként született személynek sincs joga, hogy arrogánsan beszéljen, vagy akár csak gondolatban becsméreljen egy vaisnavát. Az ilyen gondolatok káoszt fognak okozni az életében. Kéjvágy, kapzsiság és harag fogja irányítani, és őrülten hajszolja a nőket, a hírnevet és szerencsét. Teljesen elmerül az anyagi életben, ragaszkodásai olyan vastagon befedik a látását, hogy még a halál sem nyithatja fel a szemeit arra az igazságra, hogy a pokol várja.
Pl. egy olyan nagy jógi, mint Szaubhari Rsi, Garuda elleni aparádhája miatt kénytelen volt engedni az anygai csábításoknak, és Pradzsápati Daksa kimondhatatlan szenvedéseken ment kersztül, Sivával szembeni sértései miatt. És amikor Devánanda Pandit és Gopála Csápala megsértették a legtisztább bhaktát, Srivásza Thákurát, vagy amikor Rámacsandra Khán és a bráhmana Gopála Csakravarti sértették meg Haridásza Thákurát, a legkiválóbb vaisnavát – ezek a sértők mind borzalmas szenvedéseket tapasztaltak. Maháprabhu kedvteléseiben sokat olvashatunk ilyen sértésekről, és a drámai következményeikről.
A vaisnava-aparádha alól csak akkor lehet feloldozást nyerni, ha a sértett vaisnava úgy dönt, hogy megbocsát a sértőnek. Nem segít, ha más vaisnavát szolgál, vagy a Legfelsőbb Úrtól kér bocsánatot. Pl. jól tudjuk, hogy a nagy misztikus Durvásza Muni megsértette a nagylelkű Ambarisa királyt, és a vaisnavák bevallott védelmezője, a Szudarsana-csakra zaklatta. Még a Legfelsőbb Úr sem bocsáthatta meg a sértéseit; Durvásza Muninak vissza kellett térnie ahhoz a vaisnavához, akit megsértett, és csak azután nyert bocsánatot, hogy meghódolt Ambarisa király lábainál.
A sértő mantrázhat, végezhet odaadó szolgálatot, de ez csak színjáték: millió élet alatt sem hozzák meg az odaadás gyümölcsét. Mi haszna az ilyen bhadzsanának és szádhanának, ha éppen azt ócsárolják, akin keresztül Krsna kegye alászáll? Lehetetlen elnyerni a Legfelsőbb Úr kegyét, ha nem törődünk a guru és a vaisnava áldásaival.
A Legfelsőbb Úr bhakta-vatszala, a bhakták őre. Egyáltalán nem törődik a sértőkkel. Az Úr kegyétől megfosztottan, démonikus és ateista módon kezdenek gondolkodni, ami fokozatosan lezülleszti a jellemüket, ők pedig terhek lesznek a világ számára.
Maháprabhu egyszer Rámánanda Rájával beszélgetett, és megkérdezte: „Azok közül, ami jó és áldásos a dzsívának, mi hozza meg neki a legnagyobb jót?”
Rámánanda Rája válaszolt: „A dzsíva számára nincs jobb, mint a krsna-bhakta-szanga, vagy társulás Krsna tiszta bhaktáival.” Maháprabhu Szanátana Goszvámin keresztül is mindenkit erre tanított: Az Indián kívül született személy sem méltatlan Krsna szolgálatára, senki sem méltó csupán azért, mert bráhmanák családjában született. Bárki emelkedett, aki odaadó szolgálatot végez, míg az esküdt abhakta mindig elkárhozik. Ezért az Úrnak végzett odaadó szolgálatban nem számít a családi helyzet. Krsna mindig rendkívül kegyes a szelídekhez és alázatosakhoz, az arisztokraták és a művelt tudósok viszont túl büszkék anyagi érdemeikre.
„Az odaadó szolgálat különféle cselekedetei közül a kilencféle bhakti (nava-vidha) a legjobb, mert megajándékoz a Krsna iránti extatikus szeretettel. A bhakti e kilenc cselekedete közül az Úr szent nevének zengése a legkiválóbb. Aki a tíz sértés elkövetése nélkül mantrázik, elnyeri az Istenszeretet kincsét.” (CC Antja)
Születésüknél fogva kizárólag a bráhmanáknak van joguk áldozatokat, vezekléseket és lemondásokat végezni. Ők azonban a mennyei bolygókra is föl akarnak emelkedni, ami Krsna bhaktája számára nem kívánatos. Az emberek a bráhmanákat általában még mindig elitnek tekintik, helyénvaló tehát, ha eszünkbe jut a védikus mondás, bhakta-matraszja-adhikárita: nemcsak az embereknek, hanem minden élőlénynek Isten-adta joguk van bhaktit végezni. Ezért egy lelki társadalomban a vaisnava bhaktát akkor is a legjobb bráhmanának fogadják el, ha nyugaton született. Ha azonban valaki születésénél fogva bráhmana, és abhakta, akkor nagyon alantasnak tekintik:
„Ha egy húsevő a Legfelsőbb Úr Hari bhaktája lesz, sokkal jobb egy bráhmanánál, de ha egy bráhmanában nincs odaadás, rosszabb a húsevőnél.”
A mostani Kali-jugában a leghatékonyabb vallásgyakorlat a szankirtana-jagja, vagy Krsna szent nevének zengése a tiszta bhakták vezetésével. Mindenki az emberiség fölé emelkedett, aki avatást kapott a náma-jagja e folyamatába. A Srimad-Bhágavatamnak, a védikus tudás fája teljesen megérett gyümölcsének az a következtetése, hogy csak magasabb rendű értelemmel rendelkező értheti meg, hogy a Kali-jugában a szankirtana-jagja a Legfelsőbb Úr imádatának egyetlen módja. A Srimad-Bhágavatamban bőven akad a szankirtana-jagja és nava-vidha bhakti folyamatokkal kapcsolatos útmutatás (SB 11.5.32):
krsna-varnam tvisákrsnam,
sángopángástra-pársadam
yajnaih sankírtana-práyair,
yajanti hi su medhasah
„Kali korszakában a legértelmesebb személyek Sri Csaitanja Maháprabhut imádják, és Krsna szent nevét zengik. Bár Maháprabhu színe nem fekete, mint Krsnáé, Ő mégis maga Krsna. Társai, szolgái, fegyverei és bizalmas barátai kísérik. A valódi értelem annyi, mint kizárólag Krsnát imádni.”
Három vers következik, amelyek egyértelműen hangsúlyozzák a srűvanam, kírtanam és szmáranam, vagy hallás, éneklés és emlékezés hatékonyságát (SB 1.2.14):
'tasmád ekena manasá
bhagaván sátvatám patih
srovavyah kírtitavyas ca
dhyeyah púyjas ca nityadá''
„Teljes koncentrációban, állandóan Bhagaván Sri Krsnáról kell hallani, Őt kell dicsőíteni és imádni, Rá kell emlékezni, aki bhaktáinak őre.” (SB 2.2.36)
tasmát sarvátmaná rájan
harih sarvatra sarvadá
strotavyah kírtitavyas ca
smartavyo bhagaván nrnám
„Fontos, hogy minden ember, mindig és mindenütt halljon Krsnáról, dicsőítse Őt, és Rá emlékezzen.” (SB 2.1.5)
tasmád bhárata sarvátmá
bhagaván ísvaro harih
srotavyah kírtitavyas ca
smartavyas cecchatábhayam
„Annak, aki meg akar szabadulni ettől a szenvedéssel teli élettől, Krsnáról kell hallania, Őt kell dicsőítenie, és Rá kell emlékeznie, aki a Felsőlélek, a Legfelsőbb Irányító, és a mi megváltónk minden szenvedéstől.”
A következő vers kijelenti, hogy a náma-szankirtana a siker legjobb eszköze, legyan valaki karmi, gjáni vagy jógi (SB 2.1.11):
etan nirvidyamánánám
icchatám akuto-bhayam
yoginám nrpa-nirnítam
harer námánukírtanam
„Akár tele vagy vágyakkal, akár teljesen vágytalan vagy, minden kétség és félelem megszüntetésének egyetlen módja menedéket venni Krsna szent nevénél, egy tiszta bhakta vezetésével.”
Srila Dzsíva Goszvámi nagyon sokat dicsőítette a náma-kirtana folyamatát, amikor a Legfelsőbb Úr nevéről, tulajdonságáról, szépségéről és kedvteléseiről írt. Bhakti-szandarbhájában kifejti, az a legnagyobb dolog a Krsna iránti teljes és ellenállhatatlan odaadás. Egyedül ez fogja teljesen kielégíteni a lelket (átmá-szupraszídati). A Bhágavatamból idézi, hogy a náma-szankirtana a dzsíva első dolga. A Srimad-Bhágavatamban a Mahádzsana Jamarádzsa kijelenti, a tizenkét mahádzsana, a vallás legfelsőbb tekintélyei egyetértenek abban, hogy a Krsna iránti odaadás a legmagasabb vallás, és ez szent nevének zengésével kezdődik. (SB 6.3.22)
etáván eva loke ’smin
pumsám dharmah parah smrtah
bhakti-yogo bhagavati
tan-náma grahanádibhih
„Az élet végső célja Istent – Krsnát szeretni. Az odaadás útja az Ő szent nevének zengésével kezdődik.”
Az embereket egyéni hajlamaik szerint sorolják a karma-, gjána- vagy bhakti-jógik közé, de bhakti nélkül senki sem érheti el a legfelsőbb célt. Más jógarendszerek a bhaktitól függenek, a bhakti azonban nem függ egyiktől sem. Ezt is mondja a Srimad-Bhágavatam (SB 11.14.20):
na sádhayati mám yogo
na sánkhyam dharma uddhava
na svádháyas-tapas-tyágo
yathá bhaktir-mamorjitá
„Misztikus jóga, filozófia, vallás, humanitarianizmus – ezek egyike sem tehet elégedetté Engem. De az odaadásnak a rabszolgája vagyok.”
A bhaktit, a szeretettel áthatott szolgálatot imádja legjobban az Úr. Így szól:
„Az a szerencsés jógi, akinek természetesen árad Felém, és aki szeretetben egyesül Velem. A tudás és lemondás nem elég a lelki tökéletesség eléréséhez.
Bhaktám mindent könnyen elér, amit ebben a világban el lehet nyerni tettekkel, lemondással, tanulással, lemondással, misztikus jógával, altruizmussal, vallással, vagy más látszólag kedvező úton. Mindent megkaphat, amit akar – élet a mennyei bolygókon, Brahman-megvalósítás, sőt belépés a Vaikunthába. De mivel bhaktáim nagyon szeretnek Engem, még azt sem fogadják el, hogy megszabadítom őket a születés és halál ciklusából.” (SB 11.20.31-35)
Miért a krsna-premára van a legnagyobb szükség, miért ez az emberek legelső célja? Még a legokosabb pandit sem értheti ezt meg, a Védánta kiterjedt tanulmányozása után. Ezért írta Krsnadásza Kavirádzsa Goszvámi:
„Karmánk szerint, céltalanul vándorolunk a világban. Csak a legszerencsésebb lelkek találnak egy igazi gurut, Krsna kegyéből. És a guru kegye gondosan elülteti a szívünkben az odaadás magját. Aztán a bhakta gondozza, mint az éber kertész, megöntözi Krsna nevével és az odaadó szolgálat cselekedeteivel.
„Amint a bhakti-latá-bídzsa (az odaadás magva) növekszik, fokozatosan folyondárrá válik, áthatol az anyagi univerzum burkolatán, és átterjed a lelki világba. Túlnő a brahmadzsjótin, és belép a paravjomába, vagy lelki birodalomba. Végül eléri Goloka Vrndávana legmagasabb lelki birodalmát, és körülfonja Krsna lótuszvirág lábait, amelyek minden vágyat teljesítenek. Ott hozza meg a prema, az Istenszeretet gyümölcsét. Bár a kertész a világban él, továbbra is táplálja a növényt krsna-námával és szolgálattal.
„Ha azonban a bhakta véletlenül elkövet egy vaisnava-aparádhát, olyan ez, mintha szabadon engedett volna egy őrült elefántot odaadása kertjében. Ez a sértés gyökerestől kiforgatja a bhakti növényét, és elpusztítja. Ezért a kertésznek védő kerítést kell építenie, és kerülnie kell a vaisnava-aparádha elkövetését.
„A másik fenyegetés, a kúszónövényt megfojtó gyomok. Ezek a gyomok az érzéki öröm, felszabadulás és számtalan egyéb világi vágy. A kétszínűség, erőszak a húsevés formájában, a hírnév és szerencse vágya mind gyomok, amelyek megfojtják a növényt.
„Ezek a gyomok akkor érzik jól magukat, emikor elszívják a bhakti-latá táplálására fordított energiát. Ezért a figyelemes és befelé tekintő bhakta kigyomlálja ezeket, és védelmezi a folyondár növekedését, míg az el nem éri Vrndávanát. Ott az meghozza a prema gyümölcseit, és a bhakta eléri Krsna lótuszvirág lábait, amelyek olyanok, mint egy kalpa-vrksa (kívánságokat teljesítő fa). Teljesen elmerül a prema gyümölcsének ízlelgetésében, és Krsna lótuszvirág lábai szolgálatában. Ez a gyümölcs az emberi törekvés legfelsőbb tökéletessége, amely mellett minden egyéb cél aprónak és jelentéktelennek tűnik.” (CC Madhja 19.151-164)
Csaitanja Maháprabhu feltárta a bhakti ezoterikus elveit Rúpa Goszváminak, és igazán kevés olyan szerencsés ember van, aki ezeket megvalósította. Mi lehetne méltánytalanabb, mint faj, szín vagy társadalmi állás alapján üldözni egy ilyen személyt? Mindenkinek kerülnie kell a vaisnava-aparádhát, akit a lelki fejlődés érdekel.
A szent név imádata, náma-bhadzsana bizonyára az odaadás legmagasabb formája. A vaisnavizmus szintjét az dönti el, hogy ki milyen mélyne merül el a náma-bhadzsanában. Legyen valaki kezdő, fejlettebb vagy fejlett bhakta – az a tény, hogy a krsna-náma iránt elkötelezte magát, elismerésre és tiszteletre méltó helyzetbe hozza őt. Lehet, hogy rossz a háttere, de vaisnava-aparádha őt bármely anyagi tényező alapján megítélni. (Sri Siksástaka, 3)
trnád api sunícena
taror api sahisnuná
amániná mánadena
kírtaníyah sadá harih
„Aki alázatosabb a fűszálnál, türelmesebb, mint egy fa, és kész felajánlani minden tiszteletet másoknak anélkül, hogy bármit elvárna viszonzásul, az állandóan elmerülhet a krsna-kírtanában.”
Az utasítás meg nem értése fokozza az arroganciát, és ezt a szádhana megszenvedi. A feljebb álló vaisnavák társaságában végzett szolgálat ne növelje a büszkeséget, a személy ne is tekintse magát vaisnavának. Az effajta büszkeség vaisnava-aparádhához vezet.
Námácsárja Haridásza Thákura ragyogó példájával érdemes versenyre kelni. Nem az egyén erején, gazdagságán vagy tudásán múlik, hogy vaisnava-e. Senkinek nem szabad elfelejteni, hogy Krsna a szelídeknek és alázatosaknak osztja nagylelkű kegyét.
Ha valaki tanúja lesz egy tiszta vaisnava megsértésének, hevesen tiltakoznia kell. Ha ezt képtelen megtenni, mély sajnálattal azonnal el kell hagynia azt a helyet, és meg kell szakítania minden kapcsolatot a sértővel. Soha nem szabad kicsibe venni a vaisnava-aparádha komolyságát. Ne próbáljuk megvédeni a sértőt világi megfontolások alapján, mivel ez minket is cinkossá tesz, tönkreteszi lelki fejlődésünket, sőt még az anyagi jólétünket is. Ezért a bhaktáknak mindig rendkívül elővigyázatosaknak kell lenniük, hogy ne legyenek a vaisnava-aparádha tettestársai. Mindig emlékezzünk az Úr Siva feleségére, Szatira, aki még a testét is feladta, amikor sértő szavakat hallott vaisnava férjéről.
Egy személyt akkor ismernek el vaisnavának, ha Sri Csaitanja Maháprabhu tanításait követi. A következő vers szerint kell élnie, amelyet Rúpa Goszvámi Padjávalijában találunk. Ez olyan fontos, hogy benne van a Sri Csaitanja-csaritámrtában is:
„Nem vagyok bráhmana vagy király. Nem vagyok üzletember vagy a munkásosztály tagja. Nem azonosítom magamat egyetlen osztállyal sem. Nem vagyok szerzetes; nem vagyok házas. Nem vagyok visszavonult. Nem vagyok más, mint Krsna szolgáinak jelentéktelen szolgája, Krsnáé, aki a legnagyobb örömben tündököl, aki a nektár végtelen tárháza, és aki gondját viseli gopijainak.” (CC Madhja 13.80)
Amikor az előkelőbb családokban született vaisnavák lenézik az alacsonyabb osztályokban születetteket, akkor még a közönséges udvariasságot sem értik, nem is beszélve a helyes vaisnava etikettről. Másrészt azt is megtiltják a szentírások, ha valaki csak azért lesz vaisnava, hogy ítélkezhessen a bráhmanák felett. Úgynevezett vaisnavák és bráhmanák kölcsönös szóbeli támadásai csak lezülleszthetik a társadalmi értékeket. Az ilyen konfliktus egyáltalán nem lelki, csak káoszhoz és egyenetlenséghez vezet.
Az aparádha egyik legabszurdabb példája Krsna lilájában történt: Egyszer egy Paundraka nevű király azt állította, hogy ő nem más, mint Vászudeva, Krsna. Követet küldött Krsnához Dvárakába, hogy mondjon le isteni helyzetéről, különben hadat üzen Neki. Ekkora ostobaság hallatán Krsna nevetett, és visszaüzente, ha Paundraka nem hagy fel ezzel az őrültséggel, szembe kell néznie a következményekkel. Az Úr be is váltotta a fenyegetését, megölte Paundrakát és a szövetségesét, Kási királyát. A pökhendiség tetőfoka, amikor valaki Krsnának hirdeti magát, ez csak kárhozathoz vezet; ugyanilyen veszélyes az is, ha valaki vaisnavaként lép fel, és mámoros a büszkeségtől.
Maháprabu végső parancsa nemcsak lemondás a rossz társulásról. Azt mondja, hogy a lemondottnak és a meghódolt léleknek hasonló tulajdonságaik vannak, de a bhakta nemcsak lemond a világról, de fel is ajánlja magát az Úrnak. A bhakta teljes odaadással, csak Krsnánál vesz menedéket. Ez a legnagyobb meghódolás – átma-nivedanam.
Ha a lélek meghódolása hiányzik a lemondásból, az fokozatosan felületes és hamis lesz. A hamis lemondás (phalgu-vairágja) meghívja az imperszonalizmus szellemét, hogy támadja meg az értelmet.
A Bhagavad-gítá mondja (BG 2.59):
visayá vinivartante
niráhárasya dehinah
rasa-varjam raso’py asya
param drstvá nivartate
„Tartózkodhatunk az érzéki élvezettől, de továbbra is vágyakozunk az ízére. Csak a bhakti-raszá magasabb ízét megtapasztalva szilárdulunk meg a magasabb tudatban.”
Ez azt jelenti, minél inkább elkötelezi magát valaki a Krsna-tudatban, automatikusan kevésbé ragaszkodik a világias elgondolásokhoz és azonosuláshoz. Ugyanakkor megfelelő arányban kibontakoznak jellemében a vaisnava tulajdonságok. Az ilyen szerencsés lelket az összes jó tulajdonság szépíti. A Csaitanja-csaritámrta azt mondja, Krsna bhaktáját Krsna tulajdonságai ékesítik. Amikor egy bhakta megszereti Krsnát, mindent szeret, ami Krsnával kapcsolatos (kársna), egyedül az érdekli, hogy meghódoljon Krsna lótuszvirág lábainak.
Amint a bhakta Krsna szolgái szolgájának látja magát, tünedezni kezd a rossz társulás. Felébred a Krsna és kársna iránti tiszta vonzódás. Irigység és büszkeség nincs ebben a tudatállapotban. A szív annyira vágyik Krsna után, hogy a bhakta éjjel-nappal őszintén kiáltja Krsna nevét. Minden egyéb feledésbe merül.
Ezért a tiszta vaisnava teológiának semmi köze a társadalmi helyzethez. Maháprabhu tanításai a tiszta vaisnava vallást fogalmazzák meg. Ennek alapja Krsna és kársna szolgálata a teljes meghódolás folyamatán keresztül, és ez az, ami teljesen elégedetté teszi az érzékeket.
Ha a társadalmi ranglétra alacsonyabb fokán álló személy bráhmanának kijáró tiszteletre vágyik, és külsőleg elfogadja a vaisnavizmust, mint vallását, akkor a lelki törekvése anyagilag motivált. A materialista indíttatás nem egyenlő a tiszta vaisnavizmussal.
Súlyos sértés úgy bánni egy vaisnavával, mint nem-vaisnavával, vagy világi alapon megítélni. Éppen ilyen sértő egy nem-vaisnavát dicsérni, vaisnavaként imádni, vagy kezdő bhaktát fejlett bhaktaként magasztalni.
Csak az szabadulhat ki a vaisnava-aparádha karmaiból, aki megszilárdult lelki azonossága Krsna szerinti felfogásában, odaadással szolgálja Krsnát és kársnát Sri Guru vezetésével. Előző ácsárjáink figyelmeztettek bennünket, soha nem lesz tiszta a mantrázásunk, ha kitartunk a rossz társulásban; az ilyen mantrázás a legjobb esetben is csak a tiszta név árnyéka, vagy námábhásza, és a náma-aparádha mindig leselkedik. A rossz társulás mindig árt a krsna-bhakti útjának. Ha valaki tisztán akarja zengeni Krsna nevét, vaisnavákkal kell társulnia. Ugyanakkor fel kell hagynia a testi élvezet, felszabadulás, misztikus erők és egyéb anyagi dolgok utáni vágyaival.
bhukti-mukti-sprha yavat,
pisaci hrdi vartate
tavad-bhakti-sukhasyatra
katham abhyudayo bhavet
„Az odaadás örömének megtapasztalása szóba sem jöhet addig, amíg az érzéki élvezet és felszabadulás ikerszellemei kísértenek bennünket.” (Bhakti-rasámrta-sindhu 1.2.22)
A lelki tekintélyek szerint az ászat-szanga nem-vaisnavákból áll. Ezek lehetnek karmik (szenzualisták), gjánik (empirikusok) és misztikusok, akik valójában hatalomra vágynak. A fejlődés a bhaktiban közvetlen kapcsolatban áll a rossz társaság elkerülésével, a jó társaság felkeresésével és megtartásával.
A bráhmana fő tulajdonsága (guna) a szattva-guna (a jóság kötőereje). A ksatriják (uralkodó osztály) erősen a rádzsa-guna (szenvedély) befolyása alatt állnak, amelyhez gyenge szattva-guna keveredik. A vaisjákat (üzletembereket) a rádzsa és tama (szenvedély és tudatlanság) keveréke irányítja, míg a súdrák (a dolgozó osztály) többnyire a tama-guna (tudatlanság) markában vannak. A bráhmanákat azért tekintik a legmagasabb osztálynak az emberi társadalomban, mert olyan nemes tulajdonságaik vannak, mint uralom az érzékek felett, igazmondás, az anyag és szellem közötti megkülönböztetés képessége. Ők a guruk vagy lelki vezetők a társadalom rendjének varnásrama rendszerében.
A régi védikus társadalomban négy lelki életrend vagy asram volt: brahmacsárja, grhasztha, vánaprasztha és szannjásza, vagyis nőtlen tanulók, családosok, visszavonultak és lemondottak. Ezek közül a szannjásza (lemondás) a legkiválóbb, mert megkönnyíti az anyagi világtól való elszakadást, a fölemelkedést a transzcendentális síkra. Kavirádzsa Goszvámi azonban gyorsan óva inti azokat, akik azt gondolják, hogy a szannjásza életrend különleges helyzetbe hozza a személyt:
„Ha a varnásrama rendszer követői csupán társadalmi és vallási rendjük szabályait követik, és azok felelősségeit vállalják, de elhanyagolják Krsna imádatát, alantas körülmények közé zuhannak.”
A Srimad-Bhágavatam kijelenti: „A varnásrama rendszer követői, akik elhanyagolják az Úr Visnu imádatát, arrogánsak lesznek, társadalmi helyzetük megszállottjai, és leesnek.”
A bhakta legfontosabb tulajdonsága, hogy Krsnát szolgálja, függetlenül attól, hogy ki vagy mi felett áll az anyagi világban. A szentírások kijelentik, hogy Krsna bhaktái a társadalom legfőbb tagjai, az bhakták viszont alantasak, társadalmi helyzetüktől függetlenül. Nincs szükség anyagi alapokra ahhoz, hogy valaki Krsnát imádja és szolgálja; mindenki alkalmas.
A Srimad-Bhágavatam többször is hangsúlyozza, hogy az odaadás nélküli cselekvés haszontalan. Ugyanez az elv vonatkozik a műveltségre, filozófiára, jógára vagy bármi egyébre. A tiszta odaadás messze felette áll a karmával, gjánával vagy jógával kevert odaadásnak.
Semmilyen társadalmi korlátozás nem vonatkozik azokra, akik megértik a szentírások e kijelentéseinek igazi értelmét. Ezt azonban nem lehet kifogásként használni arra, hogy ne kövessük az odaadó szolgálat szabályait és előírásait.
„Amíg nem ébredt fel valakiben az odaadás íze, addig köteles kitartani a védikus utasítások szabályozó elvei mellett.” (SB 11.20.9)
A hitteli bhaktát semmi más nem inspirál, mint az odaadás, hiszen a hitét az keltette fel, hogy meghallgatta Krsna csodálatos kedvteléseit. Meghódolásának mértékben fogja figyelmen kívül hagyni a társadalmi rendet (varnásrama). Ugyanakkor belátja, létre kell hozni egy struktúrát, különben a társadalom az anarchia és káosz állapotába esik.
A modern társadalom átka, hogy eltért a védikus parancsoktól. Nagy csapás az étkezés és szex sok ellenőrizetlen és felelőtlen szokása, a varnásrama rendszer ideáljai és előnyei nagyrészt elvesztek, még Indiában is. Az emberi kapcsolatokat tükröző erkölcsi mércék eróziója riadalmat kell okozzon mindenkiben, aki az emberi társadalom legnagyobb javával törődik. A vaisnavák azokkal működnek együtt, akik hozzájuk hasonlóan gondolkodnak, és hasonló szokásaik vannak, de nem támogathatják a mai társadalom szeszélyességét – és ami még fontosabb, az Istentudattal szembeni közönyét.
Az odaadó szolgálatban még az étkezési szokások is fontosak. Azt mondják, „az vagy, amit eszel.” Patandzsali rsi jóga-sásztrája megtiltja a jóginak, hogy elfogadjon olyan ételt, amit az övével ellenkező gondolkodású emberek főztek. Az ilyen étel megingatja az elhatározást azokban, akik föl akarnak emelkedni a jógában, és katasztrofális eredménnyel járhatnak. Ha az étel elkészítését és elfogyasztását minden szempontból szabályozzák, az közvetlen befolyással van a tisztaság szintjére a tudatban. A Védák mondják:
ahár suddhau sattva-suddhi,
sattva-suddhau dhruvásmrtih
„A tiszta étkezés megtisztítja a tudatot, és az elmét koncentrálja, hogy mindig emlékezzen az élet végső céljára.”
Ezért a szigorú bhakták még bráhmanák által főzött ételt sem fogadnak el, ha azok nem bhakták. Ezt mondja az Úr az Itihásza-Szamuccsajában:
„Nem kedves Nekem az a személy, akiben nincs odaadás, még akkor sem, ha az összes Védát ismeri, de ha egy megjavult húsevő odaadó szolgálatot végez, akkor kedves Nekem. Az ilyen személynek adományt kell adni, és el kell fogadni tőle az ajándékokat, mert éppen annyira imádatra méltó, mint Én vagyok.” (Hari-bhakti-vilásza 10.127)
A bhakták a praszádamot élvezik, vagyis a Legfelsőbb Úrnak szeretettel és odaadással felajánlott ételt, és soha nem utasítják el a praszádamot egy vaisnavától sem, tekintet nélkül a családi hátterére. A visszautasítás a vaisnava-aparádha egyik formája. Srila Raghunátha dásza Goszvámi megmutatta, hogy a Krsna-tudat nem szorítkozik Krsnára, hanem magában foglalja azt, ahol Ő él, a családját, barátait, bhaktáit, a bráhmanákat, a nevét, a gurunkat és jobbik felét, magát Srimati Rádháránit.
„Kedves elmém, alázatosan leborulok előtted. Nagyon kérlek, hagyj fel minden büszkeséggel, és hódolj meg teljesen Sri Gurudevának, Vradzsa dháma lelki hajlékának, Vradzsa lakóinak, az Úr valamennyi vaisnava bhaktájának, a száttviká bráhmanáknak, a Legfelsőbb Úr szent nevének, és a mindig ifjú, virágzó szépségű Isteni Párnak, Sri Gandharviká-Giridhárinak, és ilyen módon gyorsan bontakoztasd ki a felséges ragaszkodást irántuk.” (Manah-Siksá 1)
Srila Raghunátha dásza Goszvámi a saját elméjét szólítja meg, hogy hozzánk szóljon, és a tanításai nélkülözhetetlenek lelki fejlődésünkhöz. A vaisnava legyen büszkeség nélküli, mint Raghunátha dásza. Ő tökéletes mértékben ismerte a tiszta odaadás ezoterikus következtetéseit, mégis a megfelelő vaisnava viselkedés példaképe volt. Ha egy vaisnava nagyon emelkedett, akkor is mindig úgy gondol magára, mint alacsonyra és szelídre. Állandóan emlékeznünk kell Maháprabhu utasítására, trnád api szunicsena, alázatosabbnak kell éreznünk magunkat a fűszálnál. Ha valaki emelkedett vaisnavaként gondol madára, akkor nem maradhat büszkeség nélkül.
A hírnév és imádat (pratistha) vágya be fogja szennyezni a tudatát. Ha szándékosan ételmaradékot hagy másoknak, tudatát le fogja nyomni az arrogancia. Hogy ezeket a csapdákat elkerülje, a vaisnava mindig úgy gondoljon magára, mint lelki tanítómesterének alázatos tanítványára, és az imádatot a lelki tanítómester is csak a saját guruja nevében fogadja el.
Sri Parankusa Muni azt mondja, a következő négy dologban való hanyagság hajtja arra a dzsívát, hogy elkövesse az arcsje visnau siládhir aparádháját, vagyis hogy az Úr múrtiját közönséges szobornak lássa:
Szaulabhja: Az Úr múrti-formájában jelenik meg a földön, hogy mindenki lássa. A dzsívának azon kell igyekeznie, hogy Őt meglássa ebben a formában, és menedéket vegyen.
Szausílja: Belátni, hogy a Legfelsőbb Úr végtelen, és a dzsíva véges, ezért alázatossá válni, és keresni az Úr kegyét.
Szvamitva: Szilárdan hinni, hogy az Úr teljesíteni fogja minden vágyunkat.
Vátszalja: A képesség, elnézni mások hibáit, akkor is, ha észrevettük, menedéket ajánlani nekik, ezzel is növelve a hitüket.
Ha egyszer a bhakta képes arra, hogy jelentéktelen szolgának érezze magát, akkor semmi sem fogja őt eltéríteni a suddha-bhakti útjától. Szíve mindig fénylik az alázattól, és a csalás sötétségének nem lesz helye. Becstelen dolog, és a tiszta bhaktától teljesen idegen, hogy belül büszkeséget érezzen, kívülről pedig megjátssza az alázatot.
Akiben kibontakozott a tiszta szeretet a Legfelsőbb Úr iránt, aki elmerül a szent név meditációjában, akinek szíve állandóan Krsnát keresi, és őszintén kiált Hozzá – az ilyen személy kétségkívül vaisnava, aki meg tudja tisztítani az egész világot. A büszkeség, tisztelet, vagy akár imádat semmilyen körülmények között nem érinti. Mindig kész arra, hogy felajánlja a hódolatát mindenkinek, mert minden élőlényt Krsna részének lát. Az ilyen emelkedett személy nem sért meg még egy közönséges dzsívát sem, nem is beszélve egy vaisnaváról. Megtestesíti és védelmezi Maháprabhu tanításait:
Jibe samman dibe jani krsna adhisthan
„Ajánl fel tiszteletet minden élőlénynek, tudván, hogy Krsna lakik a szívükben.”
Ha mi is ilyen emelkedett hangulatba tudunk kerülni, akkor a vaisnavák kegyéből elnyerhetjük azt a nagy szerencsét, hogy megízleljük a tiszta odaadás nektáróceánját.