Lelki öngyilkosság – Guru aparádha
Srila Kavirádzsa Goszvámi megindítóan írja le Srila Mádhavendra Puri eltávozását a Sri Csaitanja-csaritámrtában. Akkoriban az egyik tanítványa, Rámacsandra Puri látta, hogy guruja sírva zengi a szent nevet, és felkiált, „Mathurá painu,” ami azt jelenti, „Nem érhettem el Mathurát.” Mádhavendra Puri a vipralambha bháva, az elválás intenzív átélésének jeleit tárta fel.
Rámacsandra Puri természettől fogva hibakereső volt, és következésképpen nem nyerhette el Sri Guru kegyét. Hiába volt Mádhavendra Puri tanítványa, látásmódja eltorzult, és a guruját világi személynek látta. Transzcendentális helyzetével egyáltalán nem törődve, így szólt: „Ha tele vagy transzcendentális boldogsággal, akkor miért sírsz? El kellene merülnöd a Brahman-meditációban.”
Mádhavendra Puri dühös lett. „Takarodj innen, te bűnös gazember. Nem akarom látni az arcodat!” Aztán siránkozni kezdett: „Krsna, nem érhettelek el sem Téged, sem a hajlékodat, Mathurát. Boldogtalanságban halok meg, és ez a gazember idejön, hogy még több fájdalmat okozzon. Menedéked nélkül halok meg, és most jön ez a bolond, hogy a Brahmanról oktasson.” Rámacsandra Purit elutasította a guruja, és fokozatosan megjelent a szívében az anyagi vágy.
Rámacsandra Puri olyan vakmerő volt, hogy tanítani akarta a guruját – egy mahábhágavatot – aki megszemélyesítette a krsna-premát. Nem értette meg, hogy guruja elmerült a virahában – mint aki távol van Mathurától, Krsna transzcendentális hajlékától.
Srila Bhaktisziddhánta Szaraszvati Prabhupáda írja a kommentárjában: „Mádhavendra Puri belátta, hogy a tanítványa bolond, visszavonta a kapcsolatot, és nem vállalt többé felelősséget érte.”
Srila Bhaktivinoda a vászaná vagy ’vágy’ szó jelentését fejti ki Amrta-praváha-bhásja című kommentárjában: „Itt a ’vágy’ a tudáshoz és elemzéshez való ragaszkodást jelenti, ami végső soron vaisnava-aparádhához vezet. A dzsíva szerencsétlenségének igazi oka a guruval és a vaisnavával szembeni sértések.”
A gurujától elutasított Rámacsandra Puri elment, hogy meglátogassa Maháprabhut a Gambhíra templomban, Puriban. Mközben várakozott, látta, hogy Maháprabhu ajtajából hangyák másznak elő. Rámacsandra Puri nem is gondolkodott, csak megszólalt, „Itt a múlt éjjel cukrot ettek, ezért vannak mindenütt hangyák. Ez a szannjászi ragaszkodik az érzékkielégítéshez.”
Miután ezt elmondta, Rámacsandra Puri felállt, és eltávozott. Igyekezett, hogy minden nap lássa az Urat, mégsem tudott felhagyni azzal, hogy hibákat találjon az Úr jellemében. Aztán nyilvánosan hirdette a bírálatait. Az Urat is elérték a beszámolók. Mégis, mivel Rámacsandra Puri az Ő gurujának Ísvara Purinak a hittestvére volt, Maháprabhu mindig felajánlotta neki a tiszteletét. Elfogadta étkezési szokásainak bírálatát, és megváltoztatta az étrendjét. Azt mondta a szolgájának, Govindának: „Mostantól kezdve az lesz a szabály, hogy csak egynegyedét fogadom el annak, amit megettem Dzsagannátha praszádamjából. Ha ennél többet hozol, akkor elmegyek.”
Amikor Govinda elárulta az Úr más bizalmas követőinek, hogy milyen lemondást rótt ki magára Maháprabhu, ők úgy érezték, mintha vége lett volna a világnak. Azon a napon eljött egy bráhmana, hogy Dzsagannátha praszádamot ajánljon fel az Úrnak. Maháprabhu parancsa szerint, Govinda a rizsnek és a zöldségnek csak egynegyedét fogadta el. Maháprabhu még annak is csak a felét ette meg, és a másik felét meghagyta Govindának. A bráhmana elszörnyülködött.
Látván, hogy Magáprabhu milyen keveset eszik, a bhakták kétségbe estek, és felhagytak az evéssel. Maháprabhu azonban megparancsolta Govindának és Kásisvara Panditnak, kolduljanak ételt valahol máshol, és ezzel kárpótolják magukat a kisebb ételadagokért. Ez így ment néhány napig, végül Rámacsandra Puri is meghallotta a hírt, és rohant, hogy lássa Maháprabhut. Maháprabhu illő tisztelettel fogadta őt, hódolatát és ülőhelyet ajánlott neki. Rámacsandra Puri nevetett, és oktatni kezdte az Urat:
„Egy szannjászinak nem az a dolga, hogy kielégítse az érzékeit. Valahogy meg kell töltenie a hasát. Hallottam, hogy a felére csökkentetted az étkezésedet. Látom is, hogy sovány vagy. Az ilyen száraz lemondás nem az igazi szannjászi vallása. Egy szannjászi annyit eszik, amennyi szükséges, de nem próbálja elégedetté tenni az érzékeit.”
Maháprabhu válaszolt: „Én csak egy tudatlan fiú vagyok, és mintegy a tanítványod. Nagy szerencsém, hogy oktatsz Engem.”
Rámacsandra Puri elment, és Maháprabhu megtudta, hogy a bhakták vagy teljesen böjtölnek, vagy ők is napok óta csak feleannyit esznek. Aztán egy napon Srila Paramánanda Puri eljött egy tanítványával, hogy meglátogassa Maháprabhut. Alázatosan így szólt az Úrhoz:
„Hittestvérem, Rámacsandra Puri természettől fogva kritikus. Ha a bírálata miatt felhagysz az evéssel, mit fogsz nyerni? Mindenkit arra ösztökél, hogy teljesen lakjon jól, aztán még többet egyen, mint szükséges. Aztán, miután elérte, hogy valaki túlette magát, bírálni kezdi, mondván, ’Túl sokat eszel. Mennyi pénzed van? Rossz példát mutatsz más szannjásziknak, megrontod a fogadalmaikat. Könnyű megérteni, miért nem értél el semmi lelki fejlődést.’
„Rámacsandra Puri mindig érdeklődik, mit esznek mások, hogyan intézik a napi ügyeiket. A szentírésokban elutasított kétféle cselekvés alkotja mindennapi szádhanáját. Meg van írva a Bhágavatamban: ’Úgy kell látni ezt a világot, mint ami Krsna irányítása alatt áll, nem szabad sem dicsérni, sem bírálni mások tulajdonságait és cselekedeteit. Aki másokat dicsér vagy bírál, a dualizmus csapdájába esik, és hamarosan eltér az élet végső céljától.’
„E két szabály közül Rámacsandra Puri az elsőnek engedelmeskedik – soha nem dicsér senkit -, és bár tudja, hogy a második fontosabb, továbbra is bírál másokat.”
Srila Bhaktisziddhánta Szaraszvati Prabhupáda írja a kommentárjában, az Anubhásjában:
„A Bhágavatamban azt találjuk, hogy ’nem dicsérni’, ez az első szabály, és ’nem bírálni’ a második. Ha a második szabályt részesítjük előnyben a másikkal szemben, akkor az a következtetés, hogy dicsérni nem olyan rossz, de nagyon fontos nem bírálni. Rámacsandra Puri megtartotta az első szabályt, de a másodikat már nem.”
Srila Paramánanda Puri folytatta: „Legyen bár száz jó tulajdonság, a kritikus egyiket sem veszi fontolóra. Sőt ügyesen rámutat a hibákra ezekben a tulajdonságokban. Rámacsandra Puri példáját el kell kerülni, de valamit mondani kell ellene, mert összetöri a szívünket. Kérlek, ne hagyj fel az evéssel emiatt a bolond miatt.”
Csaitanja Maháprabhu válaszolt: „Miért haragszik mindenki Rámacsandra Purira? Csak elmondta a szannjásza élet alapelveit. Miért kellene elítélni? Egy szannjászi számára nagy sértés, ha túlzottan enged a nyelv örömeinek. A szannjászi kötelessége, hogy csak annyit egyen, amennyi a test és lélek összetartásához szükséges.”
Ezután a bhakták buzgón kérték, térjen vissza a normális evéshez. Az Úr először megtagadta, de később beleegyezett, hogy megeszi az eredeti adag felét, a negyede helyett.
Azokon a napokon, amikor Gadádhara Pandit, Sri Bhagaván Ácsárja vagy Szárvabhauma Bhattácsárja meghívták praszádamra, az Úrnak nem volt választása, mert alá van vetve a bhaktái szeretetének. A Legfelsőbb Úr olyan, mint egy kívánságokat teljesítő fa; alázatosan elfogadta a praszádamot, hogy elégedetté tegye a bhaktáit. Az Úr alászállásának elsődleges oka, hogy a bhaktáinak örömet szerezzen. A Legfelsőbb Úr mindig úgy cselekszik, ahogyan azt az idő és a körülmények szerint megfelelőnek tartja. Kavirádzsa Goszvámi írja:
„Az Istenség abszolút független helyzete miatt Maháprabhu néha úgy cselekedett, mint egy közönséges ember, és néha megnyilvánította isteni fenségét. Néha elfogadta Rámacsandra Purit a mesterének, és magát a szolgájának tekintette, máskor nem látta többnek, mint piszoknak. Lehet, hogy megdöbbenti az értelmünket, de emlékeznünk kell arra, hogy Isten mindent megtehet, ami Neki tetszik, és bármit is tesz, az mindig ellenállhatatlanul elbűvölő.”
Rámacsandra Puri néhány nap után elhagyta Nilácsalát, és zarándoklatra ment. Távozása súlyos terhet vett le a bhaktákról, boldogok voltak, és megkönnyebbültek. Ismét teljes megelégedésükre élvezték a praszádamot. Az Úr ismét eltelt a kirtana és tánc boldogságával. Kavirádzsa Goszvámi így fejezi be:
„Ha valakit elutasít a guruja, olyan elesett lesz, hogy sértéseket követ el még az Úr ellen is. Csaitanja Maháprabhu nem vette magára Rámacsandra Puri sértéseit, mert úgy tekintett rá, mint aki a guruja szintjén áll. Viselkedésén keresztül azonban mindenkinek megtanította, mi a guru megsértésének eredménye.”
A guru iránti teljes odaadást viszont Ísvara Puri példázza. Személyesen szolgálta a guruját, Mádhavendra Purit, tudván, hogy ő az Úr tiszta bhaktája, valamint hogy benne van az aprakata lilában, abban a kedvtelésben, amelyben elhagyja a testét, és belép a lelki világba.
„Ísvara Puri, Csaitanja Maháprabhu guruja, személyesen kiszolgálta Mádhavendra Purit, még a székletét és a vizeletét is eltakarította a saját kezeivel, miközben a szent nevet zengve, és Krsna kedvteléseiről beszélt Mádhavendra Puri örömére. Ilyen módon segített a gurujának, hogy emlékezzen Krsna szent nevére és kedvteléseire, amikor eltávozik ebből a világból.
„Mádhavendra Puri elégedett volt vele, megölelte, és megadta neki a krsna-prema kincsét. Ísvara Puri megtelt az extatikus szeretet óceánjával, Rámacsandra Puri pedig kiszáradt, és mindenki bírálója lett. Ísvara Puri megkapta a kegyet, Rámacsandra Puri megrovásban részesült. Élő példák azokra, akik elnyerték egy nagy személyiség áldását vagy feddését.”
Mádhavendra Puri feltárta a világnak Krsna felséges szeretetének kincsét, miközben ő maga az elválásban gyönyörködött az isteni szeretetben (vipralambha). A következő verset zengte, amikor belépett Sri Rádhá kedvteléseibe:
ayi dína-dayárdra nátha he
mathurá-nátha kadávalokyase
hrdayam tvad-aloka-kátaram
dayita bhrámyati kim karomyaham
„Ó Mathuránáth! Mikor látlak újra? Azt mondják, Te kegyes vagy a szegényekhez. Én semmi sem vagyok Nélküled. Most a szívem megtelik aggodalommal, és nem tudom, mit tegyek.” (CC Antja 8.34)
Négy vaisnava hagyomány van. Mádhavendra Puri Madhva tanítványi láncában fogadta el a szannjászát. Madhvától Laksmipatiig (Mádhavendra Puri guruja) ez a tanítványi lánc nélkülözte a srngára-rasza vagy erotikus szerelem hangulatát. Maháprabhu akkor tárta fel azt a lelki hangulatot, amely ebben a tanítványi láncban uralkodott, amikor beutazta Dél-Indiát, és beszélgetett a tattvavádikkal. Maháprabhu koráig az Abszolút Igazság népszerű felfogása a visnu-bhakti volt, az Úr imádata mély tisztelettel és hódolattal.
A srngára-rasza-bhakti magvát Mádhavendra Puri vetette el, az ebben a versben kifejezett lelki hangulatban. Ő Sri Rádhiká hangulatában volt. Miután Krsna elment Vrndávanából Mathurába, Sri Rádhiká nagyon is átérezte a Tőle való elválást. Az odaadás legmagasabb hangulata átélni az Ő érzéseit. Az ebben a raszában vagy hangulatban elmerült bhakta nagyon szegénynek és alázatosnak tartja magát, és mindig könyörög Krsnához, hogy legyen kegyes hozzá. Mivel Krsnától külön élünk, ez a hangulat a legtermészetesebb érzelem az odaadó szolgálat végzése közben.
Miután Krsna elment Mathurába, Sri Rádhiká szíve reszketett a fájdalomtól, amiért nem láthatta Őt. Szépséges arcának látására sóvárogva, így jajveszékel:
„Szerelmem, a szívem bánatos és zaklatott, mert nem láthatlak Téged. Mit kell tennem, hogy újra lássalak? Tudod, hogy tehetetlen vagyok, kérlek, légy Hozzám kegyes!”
Ezt a hangulatot fejezi ki Mádhavendra Puri. Ez ugyanaz, mint Maháprabhu Sri Rádhá hangulatában, Vrndávanában. Tanítóink azt mondták, hogy a srngára-rasza fájának gyökere Mádhavendra Puri; Ísvara Puri a facsemete, Maháprabhu a törzs, és a követői az ágak.
Amikor Maháprabhu Remunába ment, hogy darsant vegyen Ksíra-csorá Gopinátha múrtijáról, ezt a verset mondta el. Ezután belépett az extázis legmagasabb állapotába. Krsnadásza Kavirádzsa hozzáteszi, hogy Sri Rádhán, Maháprabhun és Mádhavendra Purin kívül senki más nem élvezheti ezt a raszát:
„Ha a szantálfát összezúzzák, aromája fokozódik. Ha eltöprengenek ezen a versen, a jelentése elmélyül. A kaustubha drágakő a tejóceán krémjében jelent meg, és ez a vers minden költészetnek a krémje, mert a rasza legmagasabb fogalmát fejezi ki. Ezek Rádháráni saját szavai, és az Ő kegye nyilvánult meg Mádhavendra Puri szavaiban. Ez csak Csaitanja Maháprabhu élvezte teljes mértékben. Senki más nem képes még megérteni sem.”
A Srimad-Bhágavatam azt mondja, hogy a megemlékezés Krsna lótuszvirág lábairól – vagyis az, ha sóváran akarjuk Őt szolgálni – minden kedvezőtlen dolgot eltávolít az életünkből. Más szavakkal, elveszi a szolgálni nem akarás sértő hozzáállását, pedig a szolgálat az egyetlen módja annak, hogy vonzzuk az Úr kegyének áldását. Felébreszti a dzsíva szívében a vágyat, hogy szolgálja az Urat. A szolgálaton keresztül megszabadul a világi befolyásoktól, és megszilárdul a tiszta jóságban, vagy visuddha-szattvában. Amikor megszabadul az anyagi kötőerők rabszolgaságától, felvirrad a szívében az Úr iránti tiszta odaadás. Természetesen elkülönül a Krsnával nem kapcsolatos dolgoktól, és elnyeri a legnagyobb kegyet. De mindent elveszít, és minden elpusztul, ha káromolja Sri Gurut és a vaisnavákat.
Ha megsértenek egy bhaktát, aki menedéket vett a szent névben, a mantrázás íze eltűnik. A sértő a tudat anyagi szintjén lebeg, és olyan vágyak kínozzák, amelyek csak szerencsétlenséget és bajt hoznak. A Csaitanja-csaritámrta nagyon szépen elmondja, mi az, ami mindenki számára áldás, a Maháprabhu és Srila Rámánanda Rája közötti beszélgetésben.
Rámánanda Rája azt mondja, hogy a Krsna iránti odaadás a legvégső megvalósítás a transzcendentális tudásban. A legnagyob hírnév, amit bárki is elérhet, az, hogy Krsna bhaktája. A legértékesebb tulajdon az isteni szeretet Srimati Rádháráni és Sri Krsna iránt, és a legnagyobb szenvedés az elválás Krsna bhaktáitól. Aki Krsnát szereti, az a legemelkedettebb, felszabadult személy. A legmagasabb vallás extatikusan énekelni Rádhá és Krsna felséges kedvteléseiről. Az egyetlen igazán jó dolog mindenki számára Krsna bhaktáinak a társasága. Krsna transzcendentális neve, tulajdonságai, szépsége és kedvtelése az egyetlen tárgyak, amelyekre állandóan érdemes emlékezni, és egyedül csak Sri Rádhá és Krsna lótuszvirág lábait kell imádnunk. Vrndávana az egyetlen hely, ahol érdemes élni. Rádhá és Krsna ott vigadnak a szeretet isteni táncában, a rasza-lilában. Rádhá és Krsna örök kedvtelései az egyedüli tárgyak, amelyeket érdemes meghallgatni. Az Isteni Pár szent neveinek éneklése a kirtana legmagasabb formája, és a legfelségesebb imádat. Ez az igazi kultúra, ez legyen az emberi civilizáció végső célja. De ha Harival, a guruval és vaisnavával szembeni aparádha fertőzi meg a szívet, akkor letérünk a lelki útról, és lekerülünk a hedonizmus nyomorúságos ösvényére.
Bhárata-varsa, India a lelki világ, Vaikuntha kiterjedése, ahol félistenek és istennők vetélkednek azért, hogy emberekként megszülethessenek; ez a születés kínálja fel a legjobb alkalmat arra, hogy társuljanak a vaisnavákkal, és szolgálat-kapcsolatuk legyen Krsnával. Ezt az értékes ajándékot zúzza össze az aparádha, és az ember élete teher lesz.
Csaitanja Maháprabhu Sri Rádhá és Krsna transzcendentális hajlékának legbelső teméből szállt alá, hogy emlékeztessen bennünket, valójában örök szolgáik vagyunk. De ha engedjük, hogy természetünk elforduljon Rádhá és Krsna szolgálatától, és az illúzió rabszolgái leszünk, elvesztegettük az emberi születés által felajánlott ritka alkalmat.
Kedves bhaktáim, mindenkit alázatosan kérek! Ne kövessetek el vaisnava aparádhát.
Bhakták, kérlek, hallgassátok meg ezt a legtitkosabb titkot: A legértékesebb tulajdon a Sri Rádhá és Krsna iránti szeretet, és a legnagyobb szenvedés az elválás Krsna bhaktáitól. Aki Krsnát szereti, az a legemelkedettebb, felszabadult személy. A legmagasabb vallás extatikusan énekelni Rádhá és Krsna felséges kedvteléseiről. Az egyetlen igazán jó dolog mindenki számára Krsna bhaktáinak a társasága. Krsna transzcendentális neve, tulajdonságai, szépsége és kedvtelése az egyetlen tárgyak, amelyekre állandóan érdemes emlékezni, és egyedül csak Sri Rádhá és Krsna lótuszvirág lábait kell imádnunk. Vrndávana az egyetlen hely, ahol érdemes élni. Rádhá és Krsna ott vigadnak a szeretet isteni táncában, a rasza- lilában. Rádhá és Krsna örök kedvtelései az egyedüli tárgyak, amelyeket érdemes meghallgatni. Az Isteni Pár szent neveinek éneklése a kirtana legmagasabb formája, és a legfelségesebb imádat. Ez az igazi kultúra, ez legyen az emberi civilizáció végső célja.