Advaita Ácsárja, Sacsi Má és az ő Nimáija
Sacsi anya az univerzum anyja, a Visnu Bhakti megtestesülése. Neve olyan erős, hogy aki kiejti, megszabadul minden félelemtől. A szent Gangesz és Sacsi anya nem különböznek egymástól. Sacsi anya egyenlő Jasodával és Dévakival.
Maháprabhu nem tűr nem semmilyen, a bhaktájával szemben elkövetett sértést, nem számít, hogy ki a sértő. Egyszer még a saját anyjával, Sacsidevivel is elégedetlen volt, mert megsértette Advaita Ácsárját. Maháprabhu azt mondta, amíg nem kér tőle bocsánatot, soha nem éri el a krsna-premát. Arra használta ezt az eseményt, hogy illusztrálja a náma-aparádha, különösen a vaisnava-aparádha elkövetésének veszélyeit. Ez igazán fontos és egyedülálló kedvtelés, mert hogyan lehet a krsna-premát megtagadni Isten anyjától? E kedvtelés különleges kegye, hogy hitteli meghallgatása megérteti, mennyire fontos elkerülni a vaisnava-aparádhát. A kedvtelés részleteit a Csaitanja-Bhágavata, Madhja jegyezte fel, mint a Maháprakása-lilát (a nagy kinyilatkoztatás).
Egy napon Maháprabhu a múrti-trónon ült, egybegyűjtötte a kiterjedéseit, és így szólt, „A Kali-jugában Krsna, Nárájana és Ráma vagyok. Egy napon a tejóceánon lebegtem, amikor Advaita Ácsárja mennydörgő hívásai felébresztettek. Akkor alászálltam a kérésére, hogy elárasszam a világot a krsna-prema áradatával.”
Nitjánanda, Balaráma közvetlen inkarnációja, nagyon tisztelte Maháprabhu fenségét és nagylelkűségét. Odafutott a trónjához, és ernyőt tartott Föléje. Gadádhara Pandit Maháprabhu balján állt, és támbúlát kezdett készíteni az Úrnak. A többi bhakta körülvette Őt. Néhányan legyezni kezdték csámarákkal. Mint egy kívánságteljesítő fa, Maháprabhu mindenkit megajándékozott az odaadással. A bhakták odaadást kértek maguknak, az anyjuknak, az apjuknak, néhányan a gurujuknak, a tanítványaiknak, és így tovább. Az Úr mindig kész arra, hogy teljesítse bhaktái kívánságait. Elmosolyodott, és adományokat osztogatott, hogy mindenki elérje a tiszta odaadást.
Látván, hogy az Úr mindenkit eláraszt a krsna-prema áradatával, Srivásza Pandit arra kérte Maháprabhut, záporozzon krsna-bhaktit az anyjára, Sacsidevire. Maháprabhu válaszolt, „Srivásza, ne kérj ilyet. Nem ajánlom fel neki az Istenszeretet extázisát. Vaisnava-aparádhát követett el, nem léphet be az Istenszeretet birodalmába.” Srivásza Pandit megdöbbent, és szólt, „Szavaid olyanok, mint a kések, szívünkbe döfnek és megölnek minket. Sacsi anya isteni személyiség, aki Téged megszült. Ő a bhakta fenntartó életereje, az univerzum anyja – és Te megtagadod tőle a premát? Ha ez egyike a tréfáidnak, akkor úgy gondolom, elég messzire mentél. Most pedig onts premát Sacsi anyára, Uram. Hogy lehetne vaisnava-aparádhában bűnös? De még ha bűnösnek gondolod is, kérlek, oldozd fel, és részesítsd a kegyedben.” Az Úr felelt, „Megmondhatom neki, hogyan nyerhet bocsánatot, de Én személyesen nem bocsáthatom meg az aparádhát. A vaisnava-aparádha alóli feloldozás egyetlen módja, odamenni a megsértett vaisnavához, és bocsánatot kérni. Így történt ez a nagy Durvászá Muni esetében, aki sértést követett el a szent Ambarisa király lábainál. Csak akkor nyert feloldozást, amikor ahhoz a vaisnavához közeledett, akit megsértett. Sacsimátá Advaita Ácsárja Prabhu lótuszvirág lábainál követte el a sértést, ezért az ő lába porát kell a fejére szórnia, és bocsánatért kell könyörögnie. Kegyéből elnyeri majd az Én áldásaimat a prema formájában; különben nem.”
A lényeg az, hogy még maga a Legfelsőbb Úr sem törölheti el a vaisnava-aparádhát. Az Úr álláspontja világos: „Bár Én teljesen független vagyok, a bhaktáimtól függök. A foglyuk vagyok. Ők az Én szívem és lelkem, Én pedig az övéké. Mindig megvédelmezem őket, és ők készek meghalni Értem.”
Ezért, hogyan bocsáthatná meg az Úr szeretett bhaktái megsértését? A sértő nem tehet mást, oda kell vetnie magát a vaisnava lábaihoz, akit megsértett, és bocsánatot kell kérnie. Amikor a részvétteljes vaisnava megbocsát, akkor az Úr, aki gyönyörködik bhaktái nagylelkűségében, elégedett lesz a sértővel, és megáldja őt.
Amint a bhakták meghallották az Úr utasításait, rohantak Advaita Ácsárja Prabhuhoz, és mindent elmondtak neki. Advaita Ácsárja Prabhu elképedt. Azt mondta a bhaktáknak: „Végem van. Meg akartok engem ölni? Nem látjátok Sacsi anya világfeletti helyzetét? Az ő méhéből jelent meg az én szeretett Uram; ő az én anyám is. Nagy szerencsémnek tartom, hogy alázatosan elfogadhatom a lábai porát. Ő az univerzum anyja, a testet öltött visnu-bhakti. Nagyon meglep, hogy ti nem vagytok tudatában az ő lelki energiájának, és így beszéltek. Még a neve is olyan hatásos, hogy minden félelemtől megszabadul az, aki kiejti, akkor is, ha abban az illúzióban van, hogy az csak egy világi hang. A szent Gangesz és Sacsi anya nem különböznek egymástól. Sacsi anya egyenlő Jasodával és Devakival.”
Sacsidevi anya isteni tulajdonságait dicsőítve, Sri Advaita Ácsárja extázisba esett, és elájult. Sacsi anya előjött rejtekhelyéről, és gyorsan a fejére kente Advaita lábainak a porát. Isteni elragadtatottságában nem bírt magával, elvesztette az eszméletét, és a földre zuhant.
Ebben a pillanatban Maháprabhu hangosan felnevetett, rendkívül elégedett volt az anyjával. Így szólt: „Most megáldlak benneteket Visnu iránti odaadással; az Advaita Prabhuval szembeni sértések feloldoztattak.” A bhakták mind extázisba estek.
Ilyen módon az Úr Gauraszundara a saját anyja példájával tanította meg mindenkinek a vaisnava-aparádha végtelen súlyát és veszélyét. Vrndávana dásza erre a döntő dologra irányítja a figyelmünket: „Ha valaki, legyen bár olyan hatalmas, mint az Úr Siva, megsért egy vaisnavát, akkor, a szentírások szerint, elpusztult. Ami azokat az ostobákat illeti, akik ezt nem tudják, és elkövetik a vaisnava-aparádhát, kimondhatatlan fájdalmakat kell elszenvedniük, születésről születésre. Még a Legfelsőbb Úr Gauraszundara anyját sem kímélte meg a vaisnava-aparádha elkövetésének visszahatása.”
Srila Szaraszvati Thákur írja a magyarázatában: „Ha még a Legfelsőbb Úr anyjának – áldott vagy te az asszonyok között – szembe kell néznie a vaisnava-aparádha következményeivel, elképzelhetjük, mivel jár ez a közönséges lélek számára.”
Sacsi anya vélelmezett sértését vizsgálva, számításba kell venni, milyen nagy bánatot okozott neki az, hogy el kellett válnia a fiától. Nyilvánvalóan nem igazán követett el sértést; Sri Maháprabhu mégis annak tekintette, és megtagadta tőle a prema-bhaktit.
Bizonyára el kell magyarázni, hogyan sértette meg Sacsi anya Sri Advaita Prabhut. Legidősebb fia, Visvarúpa teljesen lemondott az anyagi életről, és Advaita Ácsárja hatására elfogadta a szannjászát. Látván, hogy a fiatalabb fia, Visvambhara is eltávolodik a családi élettől, Sacsi anya aggódni kezdett, és azt gondolta, talán Őt is Advaita Ácsárja ösztökéli arra, hogy elhagyja az otthonát.
„Maháprabhu felszabadította a részegeseket és züllötteket, de mindenkit elutasított, aki megsértette a bhaktáit. A hibakeresés sohasem fokozhatja az odaadást vagy a lelki megvalósítást; csupán súlyos visszahatásokat hoz. Ez az egyik ok, amiért a nagy lelkek kerülik bárki, de különösen a bhakták bírálatát.” Csaitanja-Bhágavata
Visvarúpa Maháprabhunak a bátyja volt, Balaráma és Nitjánanda kiterjedése. Ő Vaikunthában az Úr Mahá-Szankarsana is. Rendkívül szép és ragyogó volt, a szentírások összes következtetéseinek megtestesülése, rendkívül kiegyensúlyozott. Navadvipban, amely az akkori Indiában a műveltség székhelye volt, nem akadt egyetlen tudós sem, aki fel tudta volna mérni Visvarúpa tudásának mélységét, az aforizmák használatát. Ő mégis közönséges gyermekként játszott a barátaival.
Egy napon Visvarúpa apja, Sri Dzsagannátha Misra, elvitte őt a panditok gyülekezetébe, akik nagyon szívesen látták. Finom kedvessége mindenkit rabul ejtett. Egy pandit megkérdezte tőle, „Kedves fiam, mit tanulsz?” Sri Visvarúpa válaszolt, „Sok szentírást alaposan ismerek.” A pandit azt gondolta, csak egy kisfiú, és tartózkodott a további kérdezősködéstől, de Dzsagannátha Misra zavarba jött. Befejezte a munkáját, a fiát pedig hazavitte. Útközben megrángatta a füleit, és szemrehányást tett neki. „Miért nem mondtad meg, milyen könyveket tanulmányozol? Most biztosan mindenki azt gondolja, hogy ostoba vagy. Bolondot csináltál belőlem.” Miután hazaértek, Visvarúpa kilopakodott a házból, és visszatért a gyülekezetbe. Megszólította a panditokat, „Itt voltam az előbb, de ti nem kérdeztetek pontosan a tanulmányaimról, ezért általános választ adtam; az apám pedig leszidott. Ha van valakinek egy konkrét kérdése, kérem, tegye fel.” Az egyik pandit megkérdezte, „Kérlek, fejtsd ki részletesen, mit tanultál ma.” Visvarúpa azzal kezdte, hogy felállított egy tézist, majd keményen megcáfolta egy antitézissel, azután előadott egy újabbat, az első javára. A panditok elámultak, és nagyon megdicsérték.
Bár a tanítók és a panditok rendszeresen tanulmányozták és tanították a Bhagavad-gitát és a Srimad-Bhágavatamot, magyarázataikból hiányzott a bhakti. A fiatal Visvarúpát aggasztotta, hogy Navadvip lakóiban általában nincs odaadás. Az egyetlen kivétel az volt, hogy rendszeresen összejöttek Advaita Ácsárja házában, ahol minden szentírásról a krsna-bhakti fényében beszéltek. Ezek az összejövetelek végtelen örömet szereztek Visvarúpának, ezért hosszú órákat ott töltött, és hallgatta a lelki következtetéseket. Sacsi anya gyakran elküldte Visvambharát, hogy hívja haza Visvarúpát praszádamra.
Visvarúpa fokozatosan elveszette minden érdeklődését a családi élet és a világ iránt. Elhagyta az otthonát, szannjászi lett, Sripad Sankaráranja néven. Visvarúpa távolléte a fájdalom állandó forrása volt Sacsi Má szívében. Elméjét folyton az elválás fájdalma foglalkoztatta, meg az a gondolat, hogy a fia Advaita Ácsárja miatt hagyta el az otthonát. De a vaisnava-aparádhától félve, érzelmeit magába fojtotta; megölelte Visvambharát, és elviselte az elválás fájdalmát.
Aztán kedves Nimáija is hosszú órákat kezdett tölteni Advaita Ácsárja házában. Egyre jobban elhanyagolta szép fiatal feleségét, Laksmipriját. Ezt látván, Sacsi anya neheztelni kezdett. Csak Ő maradt neki, mint az legfiatalabb és egyetlen fia, és lassanként Ő is visszavonult a családi élettől. Sacsi anya aggódva siránkozott: „Ki mondja, hogy ő Advaita? Számomra dvaita ő, kétszínű ember. Holdarcú, szép fiamat már elüldözte. Hamarosan az egyetlen fiamat sem engedi nyugodtan otthon élni. Annyira egyedül érzem magam; senki nincs részvéttel irántam. Lehet, hogy a világ számára ő a híres Advaita, számomra azonban dvaita ő, az elválás teremtője.”
Ez volt Sacsi anya sértése, és ezért tagadta meg a Legfelsőbb Úr Gauraszundara, hogy megáldja a prema-bhaktival. A Legfelsőbb Úr saját anyja csak elgondolta ezeket a sértő dolgokat, nem is fejezte ki – és következésképpen az Úr megtagadta tőle a bhaktit. Képzeljétek csak el, mi történik egy közönséges személlyel, aki nyíltan megsérti a szádhut, a gurut vagy a vaisnavát. Csak rágondolok, és kiráz a hideg. Ezért a bhaktáknak rendkívül óvatosaknak kell lenniük. Az Úr akaratából játszódott le ez a kedvtelés, hogy hansúlyozza, milyen súlyos a vaisnava-aparádha elkövetése, és milyen sürgős a feloldozás.
Vrndávana dásza Thákur írja egy más helyen: „Az Úr Gauracsandra, az univerzum lelke, megszabadította Dzsagáit és Mádháit, mindenkit megmentett a kegyes Úr, kivéve a vaisnavák gyalázóit, akiket a legrosszabbaknak tekintenek. Az Úr bhaktáinak gyalázása szörnyű sértés. A szentírások szerint a következmények még akkor is súlyosak, ha a sértő olyan hatalmas, mint az Úr Siva.”
A Srimad-Bhágavatamban mondja Rahúgana király Dzsada Bharatának: „Súlyos sértést követtem el, hogy megsértettem egy olyan nagy bhaktát, mint te. Ezért engem, aki olyan hatalmas vagyok, mint az Úr Siva, még ma késedelem nélkül legyőznek, mert megsértettem egy vaisnava lótuszvirág lábait.”
A sértő még akkor is a legmélyebb pokolba fog zuhanni, ha rendkívül művelt. Krsna szent neve az összes megtisztító közül a legerősebb, de a vaisnava megsértője még akkor sem szabadul meg a sértésétől, ha a szent nevet zengi. A szentek gyalázása vagy bírálása a legnagyobb kárt okozó sértés, amit el lehet követni a szent név ellen. Isten szent neve nem más, mint Isten, a Náma Prabhu.
A Padma Purána kijelenti, hogy a bűnök eltörlésénél a szent név megtisztító ereje messze nagyobb, mint a szentírásokban ajánlott vezeklések összes módszere. Ha azonban az, aki a szent nevet zengi, megsérti vagy gyalázza az Úr egy bhaktáját, nem védheti meg még a mantrázás sem. Amikor elkövették a vaisnava-aparádhát, a sértőnek nem használ sem a námabhasza vagy a suddha-náma, amíg fel nem oldozták a náma-aparádha alól.
Judhisthira Mahárádzsa rádzsaszúja-jagjáján (királyi áldozatán) felvetődött a kérdés, ki az első az összegyűltek között, akit imádatban kell részesíteni. A legfiatalabb Pándava, Szahadeva azonnal Krsnára, az urak Legfelsőbb Urára mutatott. Krsna megátalkodott ellensége, Sisupála nem tudta elviselni, hogy Krsna ilyen dicsőítésben részesüljön, és gyalázni kezdte. Mindenki megdöbbent. A Srimad-Bhágavatam elmondja, undorral bedugták a füleiket, és haragosan kivonultak a csarnokból. Ha a gyalázás hallatán valaki nem távozik azonnal, akkor ő is részt vállal benne, elveszti minden jámborságát, és a pokolra jut.
Sisupálát nem igtatta Krsna követőinek távozása, sértegetni kezdte őket, és kardot rántott. Krsna megpróbálta megnyugtatni és visszatartani a követőit, de amikor látta, hogy Sisupála kivont karddal robog Felé, elhajította Szudarsana korongját, és levágta Sisupála fejét. Sisupála támogatói futottak az életükért. Amikor Sisupála utolsót lehelt, testéből egy ragyogó fénysugár eggyé vált Krsna transzcendentális testével, de nem hullott egyetlen vércsepp sem, így az áldozat folytatódott, szennyeződés nélkül.
Röviddel ezután Krsna megölt és felszabadított egy Dantavakra nevű démont. Sisupála és Dantavakra valójában Dzsája és Vidzsája, Nárájana örök társai harmadik és utolsó inkarnációi voltak. Halálukkal méltóvvá váltak arra, hgóogy visszatérjenek Vaikunthába. Krsna, a jagják Ura (Jagjesvara) maradt, és védelmezte az áldozat szentségét, amyg be nem fejezték.
A Csaitanja-Bhágavata mondja el azt a híres esetet, amikor Dzsagái és Mádhái megsértették Nitjánanda Prabhut, és végül megmenekültek. „Két hírhedt fivér, Dzsagái és Mádhái minden elképzelhető erkölcstelen tettet elkövettek, de soha nem gyaláztak egy vaisnavát. Mivel mindig részegek voltak, sohasem tudták, mit tesznek, de valahogy elkerülték a bhakták megsértését. Még a legszentebb gyülekezet is elveszti szentségét a tiszta bhakták legcsekélyebb bírálatától. Sőt a rablók (dakoitok) társasága sokkal jobb, mint egy ilyen, szentségét elvesztett gyülekezet. A rablónak legalább megvan az esélye arra, hogy egy napon megbocsássák bűnös viselkedését, de a sértő pokolra jut.”
Bhaktisziddhánta Prabhupáda kommentálja, „Ha elkövetjük azt a tévedést, hogy hibákat keresünk, és másokat bírálunk, engedünk alantasabb ösztöneinknek, akkor lerángatjuk a lelkünket. Ha nem mentes az irigységtől, senki nem mászhat ki ebből az áldatlan szakadékból.”
„Maháprabhu felszabadított részeges és züllött embereket, de mindenkit elutasított, aki megsértette a bhaktáit. A hibakeresés soha nem fokozhatja az odaadást vagy a lelki megvalósítást; csak súlyos visszahatásokkal jár. Ez az egyik ok, amiért a nagy lelkek senkit sem bírálnak, különösen nem bhaktákat.” (Csaitanja-Bhágavata Madhja 13.311-312)
„Az ostoba bolond, aki előbb imádja egy bráhmana lábait, aztán fejbe rúgja, kikövezi magának az utat a pokolba. Ugyanígy, ha valaki imádja Visnu múrtiját, de nem tiszteli Visnu jelenlétét minden élőlényben, az is a pokolba megy.” (Nárada Pancsarátra)
„Félretéve a vaisnava-aparádhát, zaklasson valaki akár csak egy közönséges élőlényt, súlyos következményeket kell elszenvednie. Ha valaki imádja Visnu múrtiját, de a teremtését kínozza, semmi haszna az imádatának, és szörnyű kínokat érez. Nem tudja az ilyen, hogy Visnu ott lakik minden élőlényben. A Vaisnava-aparádha borzalmas követkeményei ezerszer rosszabbak, mint megsérteni egy nem-vaisnavát.
„A szentírások harmadosztályú bhaktának nevezik azt, aki imádja a múrtit, de nem tiszteli az Úr bhaktáit; nem részvétteljes az elesett emberekkel; az Istenség egyik arculatát imádja, másokat nem; világias megkülönböztetéseket tesz Krsna és Rámacsandra között; vagy nem tiszteli Balarámát és Sivát.” (Csaitanja-Bhágavata Madhja 5.140-149)
A Srimad –Bhágavatam mondja, „Valaki felhagyhat a rossz társulással, avatást kaphat, és imádhatja a múrtit a templomban, de ha a bhaktákat nem imádja, nem több, mint egy ál-vaisnava.”
„Vaisnava az, aki avatást kapott a Visnu-mantrába, és hittel imádja Visnu múrtiját; mások nem vaisnavák.” (Padma Purána 1.55)
Visnu bhaktája vaisnava, és a Legfelsőbb Úr, aki bhaktáinak védelmezője, nem fogja eltűrni, ha a bhaktáit gyalázzák. Ha be akarunk lépni az Úr szívébe, az egyetlen út bhaktáinak szívén át vezet.