Mahádéva Siva és Szati áldozata
Daksa király azzal gyalázta Sivát, a legkiválóbb vaisnavát, hogy nem hívta meg őt egy királyi áldozatra. A Srimad-Bhagavatam elmondja a történetet, Visnu, a Legfelsőbb Istenség hogyan tagadta meg a kegyét Daksa jagjájától. Siva odaadó felesége, Szati azonban nem utasíthatta el Daksa meghívását, mert ő az apja volt, ezért odament, a férje helytelenítése ellenére.
A gyülekezetben az apja nyilvánosan rágalmazni kezdte Szati férjét. Ez nagyon fájt Szatinak, és azt gondolta, „Érzelmeimre hallgattam, nem törődtem a férjem figyelmeztetésével, és most csak azért jöttem el az apám házába, hogy azzal kínozzanak, végig kell hallgatnom egy emelkedett vaisnava káromlását. Szégyen rám ezerszer is! Nem tudom, mit tegyek. Nem élhetek tovább ebben a nyomorult testben, amelyet káromló apám nemzett. El fogom ezt hagyni, azzal tisztítom meg a lelkemet, hogy megfürdetem jó férjem lábainak a porában.”
Ezután így szólt az apjához, Daksához, „Az én Uram, Siva minden élőlény számára kedves; mindenkit szeret. Nincsenek ellenségei – egyedül te viselkedtél egy ilyen kiváló személyiséggel szemben, ennyire megvetésre méltó módon.”
„A szentnek olyan a természete, hogy elnézi mások hibáit, és csak a jó tulajdonságaikat méltányolja. De egy olyan irigy személy, mint te, másoknak még a jó tulajdonságait is hibáknak látja. A madhjama-adhikári vaisnava helyesen megkülönbözteti a jó és a rossz tulajdonságokat. Az uttama-adhikári felfedezi mindenkiben a legkisebb jó tulajdonságot, és azt magasztalja, mintha a nagyság jele lenne; a bolond azonban ócsárolja a nagy személyiséget, aki valamennyi isteni tulajdonsággal rendelkezik.
A hibakeresők természete, hogy csak hibákat keresnek másokban. Nem törődnek számos jó tulajdonságukkal, és azokat is hiányosságokként próbálják bemutatni. A hangyák még egy gyönyörű, drágakövekkel kirakott templomban is csak a lyukakat és repedéseket fogják keresni. Olyanok ezek az emberek, mint a sziták, kényelmesen elnéznek saját ezernyi lyukacsuk felett, egy tűszúrásnyit azonban nevetségessé tesznek, és megpróbálják felnagyítani.
„A szent nem keresi a hibákat. A Csaitanja-csaritámrta ezt mondja az elsőosztályú vaisnaváról (CC Antja 20.25):
uttama haná vaisnava habe nirabhimána
jibe sammána dibe jáni’ krsna adhisthána
„Bár a vaisnava a legemelkedettebb személy, nem büszke, és mindenkit tisztel, tudván, hogy bennük van Krsna.”
„Mindenki téved, aki az önvaló felfogását a testre, elmére vagy értelemre korlátozza. Az emelkedett lelkek azonban nyugodtan elviselik, ha káromolják őket. A dicséret vagy bírálat, tisztelet vagy gyalázás nem zavarja meg őket, bár a követőik, akik olyanok, mint a lótuszvirág lábaira tapadó virágpor, soha nem tűrik el a káromlást. Meg akarják semmisíteni a sértőket.
„A ’Siva’ nevet alkotó két szótag – si és va – olyan áldásos, hogy puszta kiejtésük eltöröl minden kedvezőtlent és rosszat. Siva utasítása törvény, kedvtelései nagyon szentek és dicsőségesek. Ezért csak egy irigy bolondnak jutnak eszébe, hogy bírálja valamennyi élőlény legjobb barátját.”
Daksa válaszolt, „Felsoroltad a szentek fenséges tulajdonságait, óva intettél attól, hogy másokban hibát keressenek, de mi lesz velem? Én bráhmana vagyok. Sőt mindenki imád, mint pradzsápatit (nemzőt). Én az apád vagyok, és neked, a lányomnak, nagyon kellene tisztelned engem. Gondolod, az nem sértés, ha engem bírálsz?”
Szati válaszolt, „Hogy beszélhetsz káromlásról te, Siva ellensége? Mivel hallottam ezt a gyalázatos sértést, meg kellene öljelek, és ha nem teszem meg, csak tovább rontom a saját sértésemet.” Kedves bhakták, kérlek, hallgassátok meg, mit mondanak erről a szentírások (SB 4.4.17):
karnau pidháya nirayád yad akalpa ise
dharmávitary asrnibhir nrbhir asyamáne
chindyát prasahya rusatím asatím prabhus cej
jihvá, asún api tato visrjet sa dharmah
„Aki az Úr káromlását hallja, dugja be a füleit, és menjen el, ha nem képes megbüntetni a káromlót. De ha nincs abban a helyzetben, hogy testi büntetést alkalmazzon, akkor adja fel a saját életét.”
Srila Visvanátha Csakravarti írja a vers kommentárjában:
„Az ősi időkben Indiában a ksatrija-dharma, a harcos osztály jogai és kötelességei előírták, hogy a ksatrija megbüntetheti a káromlókat. A védikus társadalom többi osztályának – bráhmana, vaisja és súdra – nem engedték meg, hogy másokat fizikailag büntetésben részesítsenek. Tehát a vaisják (kereskedők) és súdrák (dolgozók) feladhatják az életüket, visszahatásként a káromlás meghallására. A bráhmana számára azonban nem helyes, hogy feladja az életét, ezért ő eltakarja a füleit, Visnu nevét zengi, és nagyon szomorúan otthagyja a káromlók társaságát.”
Mivel a vaisnavák legalábbis egyenlőek a bráhmanákkal, a bráhmana szabályokat követik. Srila Dzsíva Goszvámi írja a Bhakti-szandarbhában, a szádhu-nindával, az első náma-aparádhával kapcsolatban:
„Vaisnava-nindát még meghallgatni is káros. A Bhágavatam kijelenti:
nindám bhagavatah srnvams,
tat-parasya janasya vá
tato nápaiti yah so’pi yaty,
yadhah sukrtác cyutah
„Bármely személy, aki hallja, hogy a Legfelsőbb Urat vagy bhaktáját káromolják, és nem hagyja el azt a gonosz helyet, maga is részt vesz a sértésben, és elveszt minden szukrtit (lelki érdemet).” (SB 10.74.40)
Csak a gyengéknek szól az az utasítás, hogy hagyják el a sértés helyét. Az erőseknek és hatalmasaknak a sértést meg kell torolniuk.
Srila Bhaktisziddhánta Szaraszvati Thákura Prabhupáda írja a Srimad-Bhágavatam 4.4.17 magyarázatában:
„A bráhmanák az egész varnásrama társadalom gurujai. A bráhmana guruja a vaisnava ácsárja, vagy a vaisnava teológia lelki oktatója és védelmezője. Az ácsárja elleni káromlás első jelére kötelező eltávozni. Ha valaki nincs abban a helyzetben, hogy testi büntetést érvényesítsen, le kell mondania a testéről, elviselhetetlen bánatában és szégyenében.”
Srila Bhaktisziddhánta Prabhupáda azt mondja, nemcsak a vaisnava-aparádhi társaságát kell szigorúan elkerülni, hanem a társainak a társaságát is.
Szati, a legnagyobb vaisnavának, az Úr Sivának emelkedett felesége, folytatta: „Nem bírom elviselni, hogy ebben a magodból nemzett, rothadt testben éljek. Ha valaki tévedésből mérget ivott, az orvosok hányást javasolnak. Az én megmérgezett testemet el kell vetni, el kell égetni. Te olyan aljas vagy, szégyellem, hogy a lányod vagyok. A férjem úgy szólít engem, ’Daksájaní’, Daksa lánya. Amikor erre gondolok, meg arra, hogy ez a név összeköt veled, undort érzek, és megszakad a szívem. Meg akarom ölni magamat.”
Szati hirtelen mély meditációba merült, és misztikus erejéből elhagyta a testét. Megütközve, mindenki jajgatni kezdett, míg Daksa csendben maradt. A nagy bölcs, Bhrgu látta, hogy támadó őrök közelednek, elzengett egy nagyerejű mantrát, és felajánlást tett az áldozati tűzbe. Sokszáz hatalmas, mágikus fegyvereket viselő Rbhu (mennyei harcos) keletkezett a tűzből, akik szétkergették a testőröket. A jobb harcosok számbeli fölényben voltak, Szati őrei szanaszét menekültek.
Közben Nárada Muni, aki misztikus látásával végignézte az eseményt, elment az Úr Sivához, és mindent elmondott neki. Az Úr Siva dühbe gurult, kitépett egy hajszálat a fejéről, és lehajította a földre. Szörnyű harcos lett ebből a hajszálból, Vírabhadra, aki mély tisztelettel leborult ura előtt, és utasításokat kért. Siva szólt, „Te az én haragom vagy – öld meg Daksát!”
Vírabhadra azonnal rohant az áldozat színhelyére, és elfogta Daksát. Leszakította Bhrgu Muni bajuszát, mert azt pödörgette, amikor megvetően kinevette az Úr Sivát. Vírabhadra a földre taszította Bhagadevát, és kitépte a szemeit, mert Bhagadeva bátorította Daksát, rákacsintott, amikor az Úr Sivát megsértette. És mert Púsá is mosolygott, kimutatva a fogait, amikor Sivát gyalázták, Vírabhadra kiverte a fogait, ahogyan Balaráma tette Dantavakrával.
Ezután Vírabhadra ráült Daksa mellére, és levágta a fejét. A véres fejet behajította az áldozati tűzbe, mint felajánlást, és az egész arénát felgyújtotta. Aztán odahívta Siva katonáit, és elment a Kailászára. Minden áldozati ceremónia megsemmisül, ahol egy tiszta vaisnavát gyaláznak.
Az áldozópap és a segítő félistenek mind súlyosan megsebesültek. Elmentek Brahmához, és mindent elmondtak neki. Brahmá és Sri Nárájana távolmaradtak Daksa áldozatától, mert már előre tudták a rettenetes végkifejlést. Brahmá türelmesen meghallgatta a kérelmeket, majd így szólt: „Rendkívül kedvezőtlen lesz azoknak az élete, akik minden rosszat elmondanak egy nagy személyiségre, és aztán békében kívánnak élni. Ti megsértettétek Sivát, aki az áldozati felajánlások elfogadója. Bánjátok meg őszintén, és vessétek magatokat a lábaihoz. Ő Ásutosa, nagyon könnyű elégedetté tenni – próbáljátok meg ti is. Amikor dühös, meg tudja semmisíteni az egész univerzumot. Most nagyon megsértődött, és feldühítette szeretett feleségének a halála. Nem látok más megoldást, mint őszintén bocsánatért könyörögni lótuszvirág lábainál.”
Ekkor Brahmá elvezette Indrát és a többi félistent az Úr Siva hajlékára, a Kailászára. Éppen egy fa alatt ült, és a Legfelsőbbön meditált. Tiszteletteljes hódolatukat ajánlották Sivának, aki viszonozta. Brahmá imádkozott, kérte, bocsásson meg Daksának, találjon valami módot arra, hogyan fejezzék be a jagját. Azt is kérte, bocsásson meg a többi félistennek, akik részt vettek ebben a gyalázatos bűnben, valamint gyógyítsa meg a megcsonkított és megsebzett vendégeket.
Brahmá és a félistenek kiengesztelték Sivát. Misztikus erejével kecskefejet tett Daksára, és visszahozta őt az életbe. Meggyógyultak a többiek is, akik megsebesültek. Siva elkísérte őket Daksa áldozati arénájába, ahol Daksa a lábaihoz borult, és a kegyéért könyörgött. Folytatták a jagját, Nárájana eljött, hogy fogadja a felajánlásokat, Sivát és Brahmát imádták, nekik adták az áldozati felajánlások maradékait – Daksa jagjája befejeződött. Idővel Szati ismét megszületett, mint Párvati, Menaká és a Himálaja lánya, és ismét feleségül ment Sivához.
Előrejutunk az odaadás útján, ha meghallgatjuk ezt a szent történetet az Úr Siváról, aki koronaékszer a vaisnavák között.
„Bárki, aki hallja, hogy káromolják a Legfelsőbb Urat vagy a bhaktáját, és nem hagyja el azt a bűnös helyet, részt vesz a sértésben és elveszít minden szukrtit, lelki érdemet.” SB