Belső búcsú
Amint szabad lettem, első utam Sríhez vezetett. Ismét a hegyekben lakott Mahabaleshvarban, ahol egyszer már eltöltöttem vele egy nyarat. Újra, mint ahogy hajdanán, a jóságos idős ember lábánál ültem. Tartotta ugyan hosszú évekre szóló hallgatási fogadalmát, de minden reggel és este meghajoltam előtte, s ő keskeny kezével áldón megérintette hajamat, s vidáman nézett le rám egy gyermek ártatlan, tiszta mosolyával. Rana is nála lakott. Gyakran jártam vele az erdőt, melynek mélyén a fák mohos ágain csodálatos orchideák nőttek, és séta közben váratlanul feltárult előttünk egy mély völgy, egy szakadék vagy a tó nagyszerű panorámája.
Mahabaleshvarból Bombaybe utaztam, hogy hajójegyet foglaljak Svédországba, hisz már nyolc éve volt annak, hogy enyéimet nem láttam, és bátor feleségemnek ez idő alatt egyedül kellet viselnie minden terhet. Most elérkezett ereje végéhez, s azt írta. „Gyere, vedd át a gyermeket!” Nagyon magányos voltam a nagyvárosban miközben hivatalról hivatalra jártam. Mindenütt rengeteg hosszú nyomtatványt és kérdőívet kellett kitöltenem, hogy utazásom sürgős voltát bizonyítsam. Nem csak én várakoztam, hanem a nagy seregek is, amelyek Ázsiában harcoltak, s most haza akartak térni. Sadananda messze volt, barátjával Szvámi Bonnal Asszamba utazott India másik végére, majdnem a kínai határra. Mégis azt írtam neki, hogy jó volna látni őt. De mit ért levelet írni, vagy táviratokat küldözgetni. Egy általános postás és távírász sztrájk hetek óta egész Indiát lázas bénultságban tartotta. Az üres postahivatalok padlóján hegyekben álltak a kézbesítetlen sürgönyök és levelek. A következő napokra egy általános vasutas sztrájk is fenyegetett. A banktisztviselők, akik magasabb béreket követeltek, röpcédulákat osztogattak az utcákon, ahelyett hogy ablakaik mögött ültek volna. Újra és újra hosszú tüntetési menetek vonultak át a városon, vörös-sarlós kalapácsos zászlókat lobogtatva. Bombay szemmel láthatóan megváltozott mióta először partot értem itt. Csak az aranytőzsdénél az izgatott tömeg fülsiketítő ordítozása hullámzott változatlanul fel-le.
Egy napon azt olvastam az újságban, hogy Ghandi fontos politikai tárgyalásra Bombayba érkezett. Még aznap este egy túlzsúfolt autóbuszon a távoli gyárnegyedbe utaztam, ahol a Mahatma lakott, s napi esti nyilvános imáját tartotta. India bármely palotája bizonyára szívesen vette volna a megtiszteltetést, hogy az aggastyánt tisztelt vendégeként fogadhatja, ő azonban akkoriban, ha a nagyvárosba érkezett, szívesebben lakott testvérisége jeléül a szegényekkel valamelyik nyomornegyedben a gyári munkások és kaszton kívüliek között.
Beékelődve álltam negyven – vagy ötvenezer ilyen ember között, akik közül néhányan talán még soha életükben nem laktak jól, akik meg voltak fosztva az írás és olvasás tudományától, s akiknek nemrég még csak a legalantasabb munkák elvégzése volt megengedett. Sokan közülük magasra emelték gyermeküket, hogy életében legalább egyszer láthassa a kicsi a Mahatmát. Szegény hinduk milliói Ghandit nem sikeres politikusként szerették, nem szociális reformerként, és jogaik védelmezőjeként, hanem azért, mert megérezték benne a szentet, akinek minden erejét a böjtölés, ima, s az Istennel folytatott négyszemközti beszélgetés adta, s aki irántuk érzett szeretetből vetette magát a politika zűrzavarába és civakodásába. Népének türelmes nevelője, aki annyiszor vette a bátorságot, hogy a keserű igazságot az övéi szemébe mondja, nem csupán a port és az indulatot látta az embertömegek arcán, hanem e burok mögött az örök lelket, az atmant, s minden lényben a vele született lelkierőt akarta felébreszteni.
Mahatma Ghandi egy emelvényen egy karosszékben ült a néppel szemben. Nagyon fáradtnak látszott, keze ölében összekulcsolva, szeme lehunyva, mintha meditált volna. Éppen a hétnek az a napja volt, amelyen rendszeres hallgatási fogadalmát tartotta, ezért ilyenkor valaki más szokta felolvasni rövid beszédét. De amikor a hangszóró megszólalt, még nem Ghandi szavait hallottuk. Meglepetésemre az Isa Upanisad első versszaka zengett fel hatalmas hangerővel a gyáraktól övezett tágas tér felett. Az Isa Upanisad sokkal öregebb, mint a Bhagavadgíta, ezzel az upanisaddal kezdték évezredek óta az upanisadok tanulmányozását. Srí is ezt a hagyományt követte oktatásomban, és mi is az Isa Upanisaddal kezdtünk. Most az érinthetetlenek tömege felett zengtek a Védák titkos tanításai, melyeknek meghallása nemrég még minden kaszton kívüli számára szigorúan tilos volt.
Isha Vasyam idam sarvam
yat kinca jagatyam jagat...
Azt jelenti: Isha, világok Isteni Uraborítsa be ezt a világmindenséget. „
Az ősrégi szanszkrit nyelv annyira szűkszavú és sokjelentésű, hogy minden szó úgy pattan fel, mint egy érett gránátalma, jelentésének bőségétől túlcsordulva. Vasjam nem csak azt jelent: legyen beborítva, hanem azt is, hogy a világmindenség, és minden cselekedetünk szüntelenül öltözzék Istenbe, legyen Isten által lakott, legyen az Ő illatától áthatva.
Miközben lent álltam az embertömeg közepén, mely megborzongott a menydörgő szavaktól, arra gondoltam, az upanisadnak ez a strófája olyan, mint egy vízválasztó, mint egy küszöb. Ha ezt a strófát elménkben állandóan megtartjuk, akkor a mulandó világ lármája és veszekedése közepette élhetünk anélkül, hogy elsodorna, összekuszálna bennünket. Akkor Istenben gyökerezünk. Csak ez után léphetünk a végtelen útra, mely itt kezdődik, és az isteni szeretet birodalmába vezet.
Az upanisad szavai elnémultak A tömeg csendben várt. Most az emelvényen Ghandi egyik fia dalba kezdett. Ezt a verset is ismertem. Ez egyike volt Isten neveinek, mely a szívben szeretetet ébreszt, az isteni király, Rama neve, a vers, amelyet Sadananda és én az ujjongó gyermekcsapattal oly sokszor énekeltünk.
Tízszer, hússzor ismételte Ghandi fia Rama nevét. Aztán így szólt a tömeghez:
– Ti is énekeljetek! – és először bátortalanul, majd egyre hangosabban és örömtelibben daloltak a latrinatisztítók, kulik, utcaseprők, pamutfonó és szövő munkások, akik máskor szinte teljesen mezítelenül állnak a színes kelmefestő folyadékban és a végtelenül hosszú nedves textil csíkokat csavarják ki. Negyven vagy ötvenezer ember énekelt, és énekeltem velük én is. Ghandi fia magasra emelt kézzel mutatta, hogyan tartsuk a ritmust, milyen ütemben tapsoljunk. Mindannyian összecsaptuk tenyerünket és teljes hangerővel énekeltük:
Raghupati Raghava Raja Ram
Patita Pavana Sita Ram
Úgy tűnt, mintha a tömeg soha nem akarta volna abbahagyni Rama, az üdvözítő nevének örvendező, lelkes éneklését, aki leszállt a Földre, és felemelte, megtisztította az elesetteket. Néhányan, azok közül, akik ott énekeltek, életükben először fordították megfélemlített lelkük arcát Isten felé. Mahatma Ghandi eltűnt kunyhójában. Közülünk, akik ezt az órát átélhettük, senki nem sejtette, hogy nem túl sokkal később egy hasonló esti ima kezdetekor egy fanatikus ezt az isteni békességgel telt idős embert néhány lövéssel leteríti, hogy elhallgattassa az ellenség iránt is szeretetet követelő szájat.
*
Szomorúan és bágyadtan hevertem ágyamon a déli hőségben a szobámban, melyet egy idős férfival osztottam meg, amikor úgy tűnt, mintha Sadananda hangját hallottam volna.
– Keljen fel, Vamandász! – mondta barátom hangosan, amikor szerzetesi köntösbe bújt karcsú alakja megjelent az ajtóban és gyors léptekkel hozzám sietett. Bizalmatlanul és aggódva figyelte ágyszomszédom, egy hosszúszakállú zsidó az indiai öltözetű behatolót.
– Gyorsan, kár minden percért! – buzdított barátom – Gyorsan vegye fel a legjobb ruháját! Lent az autóban vár ránk szvámi Bon. Két, legfeljebb három napot tudunk csak maradni. – magyarázta Sadananda miközben a ház lépcsőin lefelé rohantunk. – Mindketten csak azért jöttünk, hogy találkozhassunk önnel, mielőtt visszautazna Európába, és azért mert Szvámi Bon át akarja önnek adni az indiai tulaszi gyöngyökből készült rózsafüzért, s Isten szent nevét.
Az itt szokásos kétkerekű kocsiban ült a kapu előtt Szvámi Bon, Sadananda barátja, akit guruja Bhakti-Siddhanta Sarasvati sok évvel ezelőtt Európába küldött, az első bhakta, akivel Sadananda találkozott. Szvámi Bon, akinek nemes arcát, tekintetét már képről ismertem. Idősebbnek látszott mint ahogy gondoltam. Üdvözlésül homlokommal megérintettem a lábát, beszálltam a kocsiba, és elindultunk. Nem törődtünk a két indiai öltözetű férfivel, akik a zarándokszállás kapujában álltak, és valószínűleg titkosrendőrök voltak.
Csak három napot töltöttünk együtt, de Bombay e három nap alatt számos új, eddig ismeretlen arcát tárta fel előttem. A tömegen átfurakodva együtt szeltük át mezítláb a nagy Narayana templom udvarát, amely az indiai ortodoxia fellegvára, s melynek csarnokaiban a pandit kuporgó hallgatósága körében ősi szokás szerint énekelve magyarázta az Írásokat. Tovább mentünk. – Együtt ültünk hármasban a tengerparton, a moziban egy Krisna filmen, együtt ettünk, s azon igyekeztünk, hogy az ételt, ahogy a bhakták számára elő van írva, először felajánljuk Istennek szeretetünk jeleként, és azután isteni kegyként visszakapjuk tőle, és részt vegyünk Istennel együtt az úrvacsorán, egy közös szeretetlakomán. Amikor a bombay-i állomáson búcsú vettünk egymástól, Sadananda ezt mondta:
Vigye át napnyugatra a kincset, amit kapott.