A kapu megnyílik
Amikor Sadananda a Padmapurana néhány lapját átadta nekem, melynek keskeny, különálló oldalait egy selyemkendőbe burkolva őrzött, már súlyos betegen feküdt a kórházban. Épp az első operáción esett át, mely közben s mely után az őt kezelő orvosok meg voltak győződve róla, hogy nem marad életben.
Néhányszor megengedték, hogy legalább távolról, az ablakon át vethessek rá egy pillantást. Ott feküdt hosszan, mozdulatlanul elnyúlva, sápadtan, mint egy halott, abban a kamrában, melyet a kórházban, haldoklószobának neveztek.
Aztán egyszer csak örömteli meglepetésemre egy Sadananda kézírásával írt összehajtogatott cetli érkezett hozzám a tárborba. Olvastam beteg barátom sorait:
„Kedves Vamandászdzsi, ne álldogáljon Isten előszobájában, a végtelen fényben, a forma nélküli Brahmanban. A valódi Krisna soha nem lép be e helyre ...”
Az aláírás így hangzott:
„Örökké az Egyetlen szolgálatában – Sada.”
Sada – mint ahogy magát gyakran nevezte – azt jelenti: örökké. Barátom indiai neve, melyet guruja adott neki, több jelentésű volt, többféleképpen olvasható. Sada – ananda azt jelenti „örök üdvösség”. Azonban úgyis olvasható: Sad – ananada s ekkor azt jelenti, „üdvösség minden létező isteni alapjában”.
Utóirat volt a levélhez csatolva: „Vamandaszji, nem akar egyszer meglátogatni itt a kórházban?
Az internáltaknak szigorúan tilos volt a kórházban betegeket látogatni, ám egy kis fáradsággal mégis sikerült megtennem, méghozzá már másnap. Egy súlyos szembetegséget szimuláltam, és így őrség kíséretében ambuláns ellátásra átmehettem a kórházba. Az öreg szemorvos épp úgy rab volt, mint mi. Egy német szemklinika világhírű professzorának kedvenc tanítványaként tudományos tanulmányútra holland Indiába küldték. Az Első Világháború megakadályozta hazatérését, és Jáván, a gazdag szigeten maradt a háború vége után is. A trópusok jómódú szanatórium tulajdonosaként lassan megfeledkezett docens időszakának tudományos álmairól. A fehérhajú férfi körülményesen feljegyezte kartotékjainak egyikére az adataimat, aztán gyakorlottan felhúzta szemhéjamat, beecsetelte szempillám tövét ezüst preparátummal és más drogokkal, végül visszarendelt a következő napok egyikére, további kezelésre.
– Hogy néz ki, Vamandász? – nevetett Sadananda, s közben fájdalmasan eltorzult az arca és barátságosan nyújtotta felém lesoványodott kezét.
– Mit műveltek a szemével? Sír, és teljesen el van kenődve az arca. Teljesen fekete.
– Az ezüst nitrát kezeléstől van, amit az ambulancián a szememre kaptam.
– Valami baj van a szemével?
– Á, dehogy.
– Vagy úgy, szóval azért tette, hogy hozzám eljöhessen? Ez kedves öntől.
A rövid fél óra alatt, míg Sadananda ágya mellett ültem, néhány rejtett dolgot mondott el barátom. Végül egy fordítani való versszakot adott nekem Krisna belső birodalmáról a Padmapuránából, melyet hónapokkal ezelőtt hegyi kirándulásunk alkalmával a tejfehér istennőnek énekelt templomában.
A Padmapurána a kilencedik századból származik, tehát a kéziratok alapján csupán ezer éves. Egy része azonban jóval régebbi szóbeli hagyomány, mely megszámlálhatatlan generáción át titokban szállt gururól tanítványra. Nagyon nehéz volt a fordítás. A szöveg régies nyomtatásban készült, a szavak nem különültek el egymástól, hanem minden verssort egyetlen hatalmas „szóépítő kővé” kovácsoltak össze, s ott, ahol a szavak egymásnak ütköztek, megváltozott a hangzás és egymásba folytak. Gyakran fordult elő, hogy hosszasan kellett figyelni a vers ritmusára, és belső értelmére, mire jelentése végül feltárult. Lakótársam Tümpelbaum eközben mögöttem ült a kamrában. Nem szólt róla, de lemondott közös asztalunkon a tulajdonrészéről, s helyette régi ládák deszkájából egy sajátot eszkábált össze magának. A háttérben ült ahol úgy érezte senki nem látja, nehéz fejét vastag karjára támasztva matematika és geometria feladatokon tépelődve. Ez volt kedvenc elfoglaltsága. Nagy volt a hőség, több mint negyven fok árnyékban, s kínozták a legyek, melyeket vonzott izzadtságban fürdő vörös képe. Egy légycsapó nagyokat csattant újra és újra több százszor dühösen, de nem figyeltem rá. Egy füzetbe írtam Sadananda számára olyan gondosan ahogy csak tellett tőlem a kinyilatkoztatás szavait, melyeket Krisna, a rejtett Isten saját birodalmában lágyan mosolyogva mondott bizalmasának és bhaktájának, Sívának.
Olyan érzés volt mintha egy ismeretlen országban egy távoli hegy felé vándorolnék. Első pillantásra úgy látja a vándor, hogy egy hatalmas, kéken ragyogó felhő van előtte, ám amint közelebb ér, a kékségből kibontakozik a táj, hegyekké és völgyekké, erdőkké és tavakká válik a ragyogás, találkozik az ott élő lényekkel. Így bontakozik ki az odaadó lélek számára fokozatosan az isteni szeretet rejtett birodalma. Ez nem álom és nem költészet. Ez létező valóság. Az örök birodalom ősképeinek egy sugara már gyermekkorom óta újra és újra bevilágította életemet. Milyen gyakran előfordult, hogy egy végtelenül hosszú kirándulás után rémülten riadtam fel álmomból, valamit elfelejtettem! Amit én és mi valamennyien elfelejtettünk, elvesztettünk arra újra emlékezhettem Indiában: a bűn és a sors nélküli országra, ahol meg nem történtté lesz ami megtörtént. Ott a talaj nem földi „föld”. Az idő ott nem földi idő, nem szakad szét minden pillanatban fájdalmasan múltra és jelenre. A boldogság, ami ott átélhető, nem rejt mélyén szenvedést. Ott nincs halál, „minden szó egy dallam, minden lépés tánc”
De úgy nem lehet odajutni, ha valaki önző módon egy ilyen helyre akar kerülni, hogy élvezhesse azt. Csak óriási, odaadó szeretettel lehet elérni, s mielőtt a rejtett ország első hajnalsugara derengeni kezdene, éjszakák hegyein kell átkelni.
Amíg annak a kinyilatkoztatott, mégis rejtett birodalomnak a bejáratát kerestem, és lezuhantam aztán újra mászni kezdtem, mélységes kétségbeesésben éltem. Végül egy barakk-országban, ahol úgy látszott, hogy minden elveszett, amit szellemi vagyonként életemben kemény munkával megszereztem, és ahol minden út néhány lépés után vad szögesdrótbozótnak ütközött, ahol éles tölténnyel lőttek ha mégis tovább akartam volna hatolni, ott kétségbeesésemben keresni kezdtem az utat a járatlanba, az országba ahol nincs bűn és nincs sors. Sadananda jött, és segített nekem hogy megtaláljam Vradzsa birodalmának nyitott kapuját, a birodalomét, ahol ökké lépegethetsz, anélkül hogy elérnéd valaha is a végét. Azért jöttem Indiába, hogy ráleljek Vradzsára. Szívesen körbevándoroltam volna a Földet is, hogy ráleljek Vradzsára. Mégis először internálótáborba kellett kerülnöm, hogy egy Sadanandával találkozzam, s így váltak a szögesdrót mögött töltött hosszú, nehéz évek életem legcsodálatosabb időszakává.
Sadananda az indiai táborbeli rabsága alatt ötször feküdt a műtőasztalon. Minden alkalommal Isten kezébe tette le sorsát. Az altatás után még a narkotikum hatása alatt volt, amikor egyszer órákon át énekelte: Krisna, Krisna, Krisna...” míg magához nem tért. A műtő asszisztens, aki sorstársunk volt, később csodálkozva kérdezte:
– Miért kiabálta mindig azt Krisna, Krisna, Krisna?
Sadananda nagyon szégyellte magát, hogy szíve titkát nem tudta jobba megőrizni.
Körülbelül két évig feküdt barátom kis megszakításokkal a tábori kórházban, s ez idő alatt többször is a haldoklók számára fenntartott egyszemélyes szobában. Számtalanszor ültem ágya mellett valamelyik kórteremben. Igazi tanításom ott kezdődött, amikor az együttlét minden órájáért változatos módon kellett megharcolni. Ő a kórházban is szinte szakadatlanul dolgozott. Amikor megérkeztem, többnyire – épp úgy, mint hajdan a barakkban – keresztbevetett lábbal ült az ágyán, kis bádogkoffere a térdén és serényen írt. Persze az is előfordult hogy épp aludt, amikor megérkeztem, elnyújtózva feküdt, fejét fehér lepedők alá rejtve egy hosszú, fájdalmakkal teli álmatlan éjszaka után. Körülötte zajlott a kórterem zajos élete. Ilyenkor nyugodtan várakoztam, hogy ismét felébredjen.
Amikor találkoztunk, ellenőrizte a fordításokat, melyekkel az előző találkozás óta elkészültem. Gyakran korholt, szidott sietségem miatt, s azért mert nem voltam elég gondos.
– Senki nem kívánja öntől, hogy egy sprinter, egy Nurmi legyen. – mondta egyszer.
– Murvás úton és salakpályán lehet száguldozni, ám a Bhagavata szellemi ligeteiben, ahol Isten s az ő társai örök játékaiknak hódolnak, ott áhítatos szeretettel kell átsétálni.
Tanácsot adott arra nézve is, hogy milyen lelki beállítottsággal fordítsak.
– Lélekben boruljon le minden verssor, minden szó előtt, úgy, mintha az utolsó kinyilatkoztatást tartalmazná, azután várjon és füleljen, amíg az ősi szöveg saját maga megragadja a kezdeményezést, és beszélni kezd önhöz.
Egyszer szomorúan korholt.:
– Egy füzetnek, melyben a Bhagavatam fordítása van, a tisztaság és rend példaképének kell lennie. Ez a belső rend vonzza Krisna jóindulatát. Minden toll, minden darabka papír eszközzé válhat Krisna szolgálatára és megörvendeztetésére. Gurum szerette és maga is gyakorolta ezt a rendet, mely az egész életet áthatja. Ő is, miként a többi hindu kézzel evett, de csak ujja hegyével érintette az ételt. Olyan volt mintha nem is enne, hanem imádkozna.
Sadananda egyszer hosszú időre hallgatási fogadalmat tett, kis cédulákra írta le számomra észrevételit és válaszait, melyek közük néhányat még ma is őrzök, s melyek mögül komoly szeretettel tekint rám.
Egy napon ezt kérdezte
– Miért nyugtalan ma Vamandász? Mitől ilyen szétszórt? Aggódom ön miatt.
Akkor elmeséltem, hogy röviddel azelőtt hogy a betegek csoportja elvonult volna a kórházba, megöltek egy macskát a táborban.
Férfiak állták körül – köztük én is – a végét járó állatot. Nem halt még meg egészen. Ahogy azt az állatok gyakran teszik, fel akart ugrani, hogy elmeneküljön egy sötét sarokba, de újra és újra visszazuhant. A hátgerince volt eltörve. Nem tudtam, mit tegyek. Fognom kellett volna egy követ és megölni, hogy rettenetes szenvedésének véget vessek? Nem tettem meg, eloldalogtam. Hogy kellett volna viselkednem?
Sadananda szeme villámokat szórt felém. Egész lénye olyan volt, mint a fehéren izzó tűz.
– Nagyon rosszul viselkedett Vamandász! Le kellett volna térdelnie a haldokló állat elé – ügyet sem vetve az ön körül bámészkodókra – és a macska fülébe kellett volna énekelnie Narasinha mantráját amelyet, adta önnek. Tudja hogy Krisna nagy avatárját Narasinhának, oroszlánnak is nevezik, s versét gyémánt körömnek, mely letépi Maya függönyét az atman elől és felébreszti őt. Ha nem mulasztotta volna ezt el, akkor az a teremtmény, aki a földi halálon átesett, halálában emlékezett volna rá, hogy valódi lénye az atman, amely egyedül Krisnához tartozik, s hogy az ő rendeltetése az, hogy Krisnát örökké szeresse és szolgálja.
Az indiai fiúk a kórházban, akik a beteg európai foglyok éjjeliedényeit ürítették ki és más alantas munkákat végeztek, kimondhatatlanul szerették Sadanandát. Keserű fájdalom volt számára, amikor az ápolók egyike hamis rágalmakkal megpróbálta ezeket a fiúkat felheccelni ellene. Ők azonban nem hagyták bolonddá tenni magukat. Az európai mahatma, értette nyelvüket, rendszeresen tanította őket. Körülötte kuporogtak a földön, hallgatták és felnéztek rá, amikor arról mesélt, hogyan szállt alá Krisna a Földre, vagyis Isten avatárjairól. A felvilágosult indiai kórházigazgató megtiltotta a tanulást számukra, és megtorlásként súlyos pénzbüntetést helyezett kilátásba szegény fiúknak. Mégis újra és újra eljöttek Sadanandához. Minden bánatukkal hozzáfordultak, s ő bármilyen munkát félbeszakított miattuk. Mindig volt ideje számukra. Segített nekik, – akik meg voltak fosztva az iskolába járástól – türelmes próbálkozásaikban, hogy mégiscsak megtanuljanak írni és olvasni. Valahányszor a kórházba mentem, néhány a fiúk közül ott kuporgott vékony árnyékként a latrina mellett, várva a beteg, részeg szahib hívását, s közben a térdén egy darab papír melyre egy hindi ábécéről a nehéz hindi írást másolta.
Suttogás söpört végig a kórházon az egész lágeren, sőt még a környező települések bazárjain is, amikor híre ment, hogy Sadananda szvámi éhségsztrájkba kezdett. Inkább meg akart halni minthogy továbbra is húsevésre kényszerítsék.
Egyik operációja után, melynél szintén élete forgott kockán, az európai orvosok, saját sorstársai – valószínűleg a legjobb szándékkal – arra akarták rákényszeríteni, hogy húslevest egyen.
Éveken át osztottam meg vele kínját, amikor újra és újra választani kellett, hogy éhen hal-e vagy olyan táplálékot vesz magához, melyet, a vallás, amit követ, megtilt számára. Belefáradt. Bár még nagyon gyenge volt a súlyos sebészeti beavatkozásoktól, mégis koplalni kezdett, s kiadták a napiparancsot, hogy minden étkezési időben pontosan tálalják fel az ágya mellé az ételt és hagyják ott a következő étkezésig. Tovább koplalt. Csak éhezése hatodik napjának estéjén sikerült páciensként felvetetnem magam a kórházba. Csak tekintetével tudott kommunikálni velem, amikor a szobába léptem annyira rossz állapotban volt. Amikor némán leültem ágya mellé, ahol hosszan elnyúlva, mozdulatlanul feküdt. Meg voltam győződve róla, hogy utoljára látom barátomat. De egyszer csak meglepően tiszta és erőteljes hangon beszélni kezdett, s megkért, mint már annyiszor:
– Vamandász, fogjon papírt, ceruzát, és írjon! Egy Padmapuranából származó szanszkrit imát akarok diktálni önnek, amely az isteni párhoz, – kik valójában egyek – Radha-Krisnához szól:
Mindent, ami vagyok, s mindazt, ami az enyém
ebben a világban, s következő létezésemben,
mindent a lábatokhoz helyezek ma
áldozatként.
Tiéd vagyok Krisna! Tiéd vagyok Radha!
Testemmel és minden cselekedetemmel,
szellememmel,
s minden szóval mit kiejtek.
Mikor Sadananda abbahagyta a diktálást, megkérdeztem:
– Szvámidzsi, nem akar még élni egy kicsit?
Nevetett és tréfálkozva mondta:
– Hát, igen, amikor ma megláttam önt elmenni az ablakom előtt, elhatároztam, hogy egy kicsit még próbálkozom e földi léttel. – Így nem szakad meg az ön oktatása még az előtt, hogy önerőből is tovább tudna menni az úton.
Barátom abbahagyta a koplalást. A lelki közösségünknek új fokozatához értünk ezen az estén.
*
Miközben én rabtársaim számára észrevétlenül állandóan Sadananda utasításai szerint éltem, a világtörténelem ment a maga útján. A frontok a háborús színpadokon hol előrenyomultak, hol visszahúzódtak. Ezek a változások mély árnyékokat vetettek a tábor ingatag struktúrájára is. Korábban lenézett, vagy ismeretlen férfiak hirtelen befolyásos személyiségekké váltak a barakkban, s az addig tekintélyes emberek, akiknek rengetegen hízelegtek és hajbókoltak, alásüllyedtek a tömegbe, elkallódtak, elzüllöttek. Múltak az évek. Hajunk megőszült, fogunk kihullott. A tábori kantin előtt egyszer egy férfi állt mögöttem, aki korábban nagy súlyt fektetett arra, hogy külseje ápolt legyen. Most szakadt khaki ingének gallérjáról egy poloska ballagott a hátán lefelé. A hosszú évek alatt minden vagyontárgyát – beleértve öltönyeit is melyeket egy drága angol szabó készített – apránként elitta. Az internáltak ittak, ha győztek, s ittak akkor is ha egy súlyos vereség miatti bánatukat akarták elfojtani.
– Meg kell ünnepelni az elesett erődöket! – hallottam egy fiatal német tengerészt a keserűen gúnyolódni, amikor a nagy német hadsereg Sztalingrádnál vereséget szenvedett.
Egy csapat hegymászó, akiket a háború kitörése egy Himalája expedíció közben lepett meg, nem bírták tovább a szögesdrót mögötti bezártságot. Sikerült jól előkészített szökésük, s néhányan közülük eljutottak Tibet belsejébe. A kemény, merész férfiak egyike belehalt a nélkülözésekbe, a többieket később viszontláttuk a lágerben, miután letöltötték büntetésüket a tábori börtönben. Elfogták őket, vagy lázasan tértek vissza a hegyeken át és önként jelentkeztek a rendőrségen. Közülük az egyik, egy világhírű birkózó, aki a legtovább bírta, később mesélt nekem tibeti életéről. Végül ő sem bírta a magányt a szélfútta, kietlen tibeti fennsíkon, nem tudta tovább elviselni a viharok bömbölését, vad folyamok morajlását a szurdokokban, s mindenek előtt a különös gondolatokat melyek éjszakánként rátörtek. Mesélt a tiltott ország lakóinak kapzsiságáról, az ezüstpénz iránti mohó vágyukról. Beszámolt egy kísérteties, teljesen lakatlan faluról, és egy szomszédos településről, melyhez közeledve üvöltő emberek kőzáporral üldözték el. Mutatott egy mély forradást a homlokán, amelyet a kövek okoztak.
– Később tudtuk meg. hogy néhány falu a Manaszarovar tó környékén teljesen kipusztult a himlőjárvány miatt, a többiben pedig rettegtek a lakók, hogy behurcoljuk a ragályt. Megrémültem, amikor a férfi ilyesmit mesélt. Hiszen azért jöttem Indiába, hogy a Himaláján át eljussak a Manaszarovar tóhoz, melyről a mondák azt tudatják, hogy tiszta hullámain az atman, a folt nélküli emberi lélek hattyúként ringatózik. Még ezeken a tájakon is gyűlölték egymást az emberek, kapzsiság mohóság, betegségek pusztították őket. Úgy volt tehát, ahogy Srí mondta. A valódi lelki tó nem található meg a Földön. Az egy egészen más birodalomban van. Barátom ágya szélén ültem a kórházban, amikor egy képeslapot kaptam a feleségemtől Svédországból. Már régóta tudtam, hogy gyermekünkkel együtt a legutolsó pillanatban menedéket talált e vendégszerető országban. Feleségem így írt:
„Hálát adunk Istennek, hogy hőn szeretett édesanyád halott, s nem kellett tovább szenvednie a zsidótáborban. „
Lehajtottam fejem. Édesanyám tüzes, büszke lélek volt, nem ismerte az önzést. Egyetlen kívánsága maradt csupán, hogy engem még egyszer láthasson. Ez az erős akarat tartotta életben hosszú éveken át olyan körülmények között, ahol legtöbben megsemmisültek. De erről az egyetlen lángoló vágyáról is le kellett mondania.
Nem tudtam arcomon legördülő könnyeim visszatartani. A többi ágyon fekvő beteg felfigyelt, s kíváncsian nézett rám. Sadananda fogta a kezem:
– Vamandászdzsi, édesanyja Krisnánál van. Krisna birodalmában. – mondta.
Amikor legközelebb Sadanandánál voltam, elmesélte egy álmát.
– Azt álmodtam, hogy kiszabadultam. De amint átmentem a láger kapuján, hogy gurum egyik tanítványához utazzam Vrindavanba, megállított az őr. Azt mondta: „Igen, mehet, de a kisgyermeket is magával kell vinnie.” – Sadananda nevetett. – A gyermek szeme és füle össze volt kenve földdel de egyébként egészséges és vidám volt. Vamandász, tudja talán ki ez a szutykos gyermek?
Ó, igen, tudtam. Én magam voltam. Az én lelki szemem és fülem volt földdel összekenve. Ugyanolyan tréfás hangon, de belül szégyenkezve és boldogan válaszoltam egy mantrával, melyet ő tanított nekem.
Dicsőség a gurunak,
aki felnyitotta szemem,
elvette sötét vakságom,
a bölcsesség gyógyírjával.
Mindketten nevettünk.
– Ott még nem tartunk. – mondta.
Nem sokkal később Sadanandát hirtelen szabadon engedték. Vrindavanba ment. Arra a vidékre a Földön, ahová sok bhakta meggyőződése szerint Krisna belső birodalmának egy fénysugara felragyog, mert ott a Jamuna folyónál töltötte Krisna pásztorfiúcskaként gyermekkorát.
A kórterem üresnek tűnt Sadananda távozása után, bár valamennyi ágy foglalt volt az ő korábbi ágyát is beleértve. Kahosta, a kövér, tősgyökeres bécsi hölgyfodrász, aki a fiatal kínai asszonyok körében oly nagy sikerrel vezette be a tartóshullám divatját Jáva szigetén, a kórházbarakkban maradt társaira megvető pillantást vetve azt mondta:
– Nem történik itt már semmi mióta a hindu fritz elment. Mindannyiunknak hiányzik.
Én boldog voltam és bizakodó. Biztos voltam benne, hogy viszontlátom barátomat. Csak egyetlen dolog kínozott, Srínek, első gurumnak évekig tartó teljes hallgatása. Azért hallgatott, mert megérezte, hogy sok tekintetben hűtlen lettem hozzá? A magas célhoz az igazság megismeréséhez akart vezetni engem, de a Sadanandával töltött idő alatt rájöttem, hogy a legmagasabb szintű bölcsesség is csak olyan, mint a száraz pelyva, mint egy kupac mag nélküli borsóhüvely, melyet hiába csépelünk a szérűben, ha nem társul a szívből áradó istenszeretettel.
Levelet írtam Srí Maharadzsnak, s megpróbáltam belső fejlődésemet a lehető legrészletesebben bemutatni és ő, aki hosszú évek óta szigorú hallgatási fogadalomban élt, nem olvasott, nem írt, nem beszélt, csak meditált, meditált a szenvedő világért, megtörte fogadalmát. Saját kezével írt levelét kaptam hamarosan a táborban. Így írt:
„Kedves Vamandászdzsim, jól használtad fel idődet a táborban. Megáldalak téged, megáldalak mindazért, amit tettél, s megáldalak, azért amit a jövőben tenni fogsz.„
Néhány nappal azután hogy e levelet megkaptam, váratlanul engem is szabadon engedtek az internálótáborból. Amikor a kettős szögesdrót kapun áthaladtam, az őr szokás szerint megkérdezte:
– A kórházba?
Az angol altiszt, aki kísért azt válaszolta:
– Nem, ő szabad.
Néhány ezer férfi még továbbra is a lágerben maradt a szögesdrót mögött.