Karácsony szent éjjele
A téli éjszakák a Himalája lábánál hidegek és viharosak. Tümpelbaum és én néha rettenetesen fáztunk huzatos szobánkban, ahol a három hosszan elnyúló ablakon még mindig nem volt üveg.
Karácsonyeste Tümpelbaum már korán elvonult dühöngve, hogy az ünnepet egy kényelmesebb barakkban töltse hasonló gondolkodásúak társaságában, alkoholmámorban. Sadananda így zavartalanul meglátogathatott. Az ő barakkjában lényegesen melegebb volt, mint az én szeles otthonomban. Ott kandalló állt és ünnepi tüzet gyújtottak benne. Ám Sadananda mégis eljött hideg kamrámba, hogy a szentestét ne kelljen egyedül töltenem.
Amikor barátom megérkezett, reszketett a hidegtől, mert nem volt kabátja. Télen is csak a narancsszínű pamutkendőt viselte. Becsavartam néhány takaróba, aztán leültünk, mint már korábban is annyiszor, egymással szemben a bicegő asztalhoz, s az isteni üdvözítőről beszélgettünk, akinek áldott születését az egész földön ünnepelték ezen a hideg éjszakán. Sadananda szerette Krisztust, én is szerettem Krisztust; ám ő jobban ismerte őt, mint én, mert ő az örökkön élő Krisztussal találkozott.
– Vamandász, fogjon egy füzetet, egy tollat, s írja – mondta barátom. Teljesítette ezzel egy korábbi kérésemet, s bemutatta a hasonlóságokat és a különbségeket a keresztények és az indiai bhakták istenhite között. Először a hit kockázatáról beszélt, mely épp úgy fennáll napnyugaton, mint ahogy Indiában. Beszélt a gyermeki odaadás jámborságáról a bhaktiban és a kereszténységben. Beszélt annak veszélyéről, hogy a világ iránti figyelmet elveszti a hívő, de a személyiség, az ember teljes átalakulásáról is, amikor végül fenntartások nélkül elfogadja Istent. Beszélt a lelki közösség jelentőségéről, az egész élet megszenteléséről ... Egy egész könyv, vagy talán egy tudományos életmű esszenciája volt, amit azon az estén címszavakban lediktált nekem.
Egy barakkból csengettyűhang hallatszott. A protestáns istentisztelet. Néhány órával később egy másik barakkból is csengőszó hangzott fel. A katolikus éjféli mise. Ám a csengő hangokat és köztük az éjszaka csendjét újra és újra durva lárma zavarta meg.
Az európai katonák, az angolok éppúgy, mint a kanadaiak, ausztráliaiak, és újzélandiak, akiket őrzésünkre rendeltek ki, mind részegek voltak. A nácik és antinácik szintén berúgtak. Mindenfelől, a barakkokból és kocsmákból, a különböző drótkarámokból, sőt még a sötétben rejtőző tájból is részeg férfiak ordítozása hallatszott.
– Szegény ördögök, nem tudnak megbirkózni a sok gonddal. – Mondta barátom együtt érzőn.
Feltépte valaki az ajtót. Heves szélvihar száguldott végig a szobán. Húsos szomszédom tántorgott be. Anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna ránk, Tümpelbaum többször egymás után elhányta magát, aztán tetőtől talpig felöltözve, csizmával a lábán végigdőlt az ágyán és horkolni kezdett.
Sadananda nyugodtan ült tovább az asztalnál. Nem törődött sem a külső lármával, sem a zajokkal, melyek az öntudatlan emberből törtek elő bódulatában. Hallgattunk, boldog ünnepi hallgatással.
– Nos, mire gondol, Vamandász? – kérdezte barátom kedvesen egy idő múlva.
Halkan mondani kezdtem a Novalis egy versszakát, melyet nagyon szerettem ifjú koromtól fogva:
Istenünk, ki csupán egy gyermek
szíve mélyéről szeret minket.
Fűből, kőből, tengerből és fényből
Az ő gyermeki arca ragyog felénk.
Boldog mosoly ragyogott fel Sadananda arcán.
– Szép, Vamandász, hogy épp ezt a strófát hozta magával Európából Indiába. – Felállt és csillogó szemmel nézett rám. – De ne feledkezzen meg arról a sorról sem:
„Tedd őt atya hatalmassá, s engedd ki karjaidból.”
– Igen, így legyen. – Bólintott Sadananda. Egy pillanatra vállamra tette kezét. – Most mennem kell. Gondoljon őrá is, aki egy hasonlóan zord éjszakán szállt alá a sötét Földre. Áldott karácsonyeste, Vamandász!
Könnyű, kecses léptekkel ment az ajtóhoz s eltűnt a tábor sötétjében.
Miközben lakótársam, Tümpelbaum, szorosan mellettem hortyogva és hörögve épp kialudta részegségét, én ébren feküdtem ágyamon, s elöntött a boldogság. A szent gyermekre gondoltam, aki majdnem 2000 évvel ezelőtt született egy istálló jászolának szalmájába, mert a kicsiny város, Betlehem, valamennyi fogadója tele volt lármás vendégekkel. Alázatosan és aggodalommal telt szívvel hajolt Mária és József az újszülött fölé. Az istenanya szívében az angyal szavai visszhangzottak. Békésen szuszogtak az istálló állatai a szegényes bölcső mellett. Senki nem sejtette a világon, hogy a rég várt istengyermek jött el végre a Földre, csupán néhány szegény pásztor, ki mennyei hangoktól vezetve, eljött imádkozni, s a három napkeleti bölcs kik ajándékot hoztak.
Szeretettel gondoltam az evangéliumokból mindannyiunk számára ismerős szent gyermekkori történetre, de egy másik szent gyermek is eszembe jutott, aki Indiában született évezredekkel korábban. Ő is éjjel érkezett, de egy még nyomasztóbb helyre, mint amilyen a betlehemi istálló. A gyermek, Krisna börtönben jött világra. Apja és anyja súlyos vasláncokkal a börtön falához láncolva, mert egy gonosz király, Kamsa nevezetű uralkodott abban az időben, aki a zsidók sötét lelkű királyára, Heródesre hasonlított,. Krisna valamennyi korábban született testvérét megölette, mert megjósolták neki, hogy e szülőpárnak a gyermeke egyszer megfosztja trónjától és megöli őt.
A Bhagavata azt meséli, hogy az isteni gyermek először Krisna apjának, Vaszudévának elméjében fogant meg, ott őrizte, majd az isteni lényt áthelyezte fiatal felesége, Dévaki lelkébe. Miközben az asszony Istent hordozta, teste úgy ragyogott, hogy az egész házat megvilágította fénye és a démoni király nagyon megrémült. Amikor a gyermek megszületett mindkét szülő bámulva ismerte fel isteni fenségét, s térdre hullva előtte, himnuszokkal dicsőítették. Dévaki, az ifjú anya nagyon jól tudta, hogy az örökös mindenható Isten nyilvánult meg fiában, anyai szíve mégis telve volt félelemmel, aggódva könyörgött újszülöttjének:
– Ó rejtsd el isteni fenségedet, nehogy felismerjen a rettenetes király.
Krisna pedig, aki mindazok szeretetteljes kérését meghallgatja, akik magukat neki szentelték, meghallgatta félelemtől reszkető anyját is, elrejtette isteni fenségét, s olyannak látszott, mint egy gyámoltalan földi gyermek.
Mialatt a fáradt anya mély álomba merült, az apa Krisna parancsára karjába vette a fiúcskát. Láncai lehullottak, a börtön vaskapuja feltárult. A kapunál mélyen alvó őrök sora közt Vaszudéva gyermekével az ölében kilépett a sötét éjszakába, előtte zúgott a Jamuna. Szíve ismerte az utat. A folyó vize kettévált, s ő száraz lábbal kelt át rajta a habzó vízfalak között. Baj nélkül érte el a túlsó partot, s a fiút a pásztorok birodalmába, Vradzsába vitte. Itt is aludt mindenki, a tehenek is, az emberek is mind. Nanda, a pásztorok királya is aludt házában, vele Jasoda, a pásztorok királynője, aki épp egy lánynak adott életet, de az édes gyengeség elborította, s még nem tudta, vajon fiút vagy lányt szült-e. Vaszudéva Krisnát gyengéden az asszony mellére fektette, s a pásztorkirályi pár leánykáját karjába vette. Visszament, ahogy jött, s a kislányt még mindig alvó felesége karjába tette. A börtön kapui bezárultak mögötte. A gyermek sírni kezdett, az álomittas őrök felpattantak a hang hallatán, és sietve vitték a hírt a királynak, aki hosszú évek óta aggódva várt erre a pillanatra.
Bősz eltökéltséggel viharzott le Kamsa a cellába, s lábánál fogva megragadta az újszülöttet s megpörgetve őt, fejét a terméskő falhoz vágta, hogy szétloccsantsa. Ám a gyermek ködként szertefoszlott, s a varázslatos éjszakában az összes égtáj felöl kacaj szállt Kamsa király felé, s a nevetésből egy hang szólt hozzá:
– Ó, te balga! Azt gondoltad meg tudsz ölni?! Hiszen én vagyok Maja, Isten nagy varázshatalma. Mindez Isten akaratából történt. Krisna biztonságban van, és jaj neked Kamsa király! Nem kerülheted el vesztedet.
*
A két történet összefonódott. A Heródes király haragjától reszkető Mária és József gyermekével Egyiptomba menekült. Jézus biztonságban volt. Épségben eljutottak a gyermekkel Isten templomába, ahol az öreg Simeon felismerte a fiúban a megígért Messiást, karjába vette, s boldogan kiáltotta:
– Most békében útjára engedheted szolgád, mert szemem már megpillantotta az Üdvözítőt.
*
Krisna biztonságban növekedett a pásztorok földjén, amikor Kamsa a folyón leküldte hozzá hatalmas démonjait, hogy megsemmisítsék. Amint a gyermek megérintette őket, szörnyű testük azonnal holtan esett össze, de azon nyomban fel is szabadultak, amint Krisna keze, puha lába vagy gyermekajka megérintette őket. Mindenki szeme láttára léptek be isteni fényességébe.
Újabb és újabb történetek jutottak eszembe Krisna gyermekkoráról, melyeket a Bhagavata mesél el:
Egyszer a fiúcska Jashoda ölében ült, akinek keble túlcsordult a szeretettől, ha csak Krisnára pillantott. Fáradtan, s az anyatejtől jóllakottan ásított a kisgyermek. Ekkor édesanyja ámulva pillantotta meg fia szájában a Földet, a Napot és a Holdat, a csillagos eget, s a Földön látta saját otthonát, a pásztorok földjét, a házat, melyben lakott, s önmagát is. Mindezt a végtelen Istenben pillantotta meg, ki az egész világot magában hordozza.
– Krisna ki vagy te? – kérdezte döbbenten. Ekkor a csöppség becsukta száját s ránevetett. Jashoda, az anyai szeretet hatalmas áradatában azon nyomban megfeledkezett mindarról, amit látott. Átölelte, megcsókolta Krisnát, s aggódott, hogy vajon meg tudja– e óvni az őt fenyegető veszélyektől kicsi fiát.
Egyszer Jashoda össze akarta kötözni Krisna kezét, hogy megbüntesse őt, mert a kisfiú felmászott egy sámlira és eltört egy fazekat, amelyben a vajat tartották. Elmajszolta a vajat és adott belőle a macskának és a majmoknak is. De a zsinór, amellyel Jashoda Krisnát meg akarta kötni, rövid volt. Hozott egy szárítókötelet is, az sem volt elég hosszú. Kötött hozzá még egy madzagot, így is túl rövidnek bizonyult a zsineg. Hamarosan ott állt az összes szomszédasszony körülöttük és nevetve figyelték, hogy a ház népe az összes zugot átkutatja egy darabka kötél után, hogy Krisnát megköthesse anyja. Ám a zsineg mindig egy tenyérnyivel rövidebb volt a kelleténél. Ekkor a fiúcska, aki egy sarokban sírt duzzogva, észrevette, hogy édesanyját a hiábavaló erőlködéstől már kiverte a veríték. Ekkor az örökkévalónak, akinek végtelenségét a jógik és bölcsek legmélyebb látomásaikban sem voltak képesek felmérni, együttérzés támadt szívében édesanyja iránt, s szófogadóan engedte, hogy megkötözze őt. Mindenkinek megengedi, hogy megkösse, aki szereti őt.
*
Ismét feltépte valaki kamránk ajtaját. Három részeg fej kukucskált be.
– Tümpelbaum! Tümpelbaum! Tümpelbaum! Gyere, igyunk még egy snapszot! – Ordították.
Bosszúsan morgott az álmában megzavart férfi és a másik oldalára fordult. Azok hárman kórusban és nagyon hamisan rázendítettek egy slágerre. Végül becsapták az ajtót és egymást lökdösve tovább botorkáltak, hogy a következő barakknál újra kezdjék játékukat.
Az újra és újra a földre alászálló Istenről szóló történetek tovább bimbóztak és liánként fontak körbe. Ő is, a rejtett, akiről a napnyugat még alig tud valamit, éjfélkor született. Egy kora tavaszi éjjelen telihold világított meg mindent, ám közeledett a holdfogyatkozás. Az éjszakai ég fénylő korongja elsötétült. Az emberek az utcán énekeltek. Énekeltek azok is áhítattal telve, akik a Gangeszban fürödtek, hogy az ősi szokást követve a holdfogyatkozás ideje alatt Istent szólítsák. Ebben a pillanatban született Krisna-Cséjtanja. Isten nevének eget rengető zengésétől körülölelve érkezett Isten szeretetének rejtett követe a világba.
Az ő eljövetelét is, éppúgy, mint Krisztusét már századokkal korábban megjövendölték a szentek és próféták. Egy idős férfi hosszú éveken át vágyakozva könyörgött Istenhez, hogy megígért üdvözítőjét, a rejtett arany avatárt birodalmából küldje le végre a földre. És eljött. Amikor a gyermek megszületett – úgy mondják – beláthatatlan embertömeg özönlött az ámuló apa házához, s vadidegen emberek borultak le a gyermek előtt, s hoztak gazdag ajándékokat neki. A nép úgy tudja, hogy ezek az idegenek, az álruhás Brahma, a teremtő, Siva, a megszabadító és más égi hatalmasságok voltak. Az anya barátnői és szomszédasszonyai is ajándékokkal érkeztek. Hogy próbára tegyék az újszülött lelkületét, ékszereket, arany– és ezüstpénzt, selymet, egy földrögöt és egy könyvet, a Bhagavatát tették elé. Tétovázás nélkül nyúlt a kicsi a könyv után, mely Isten szeretetteli cselekedeteit dicsőíti, átölelte, s ujjongva szívéhez szorította. Itt áll előttünk egy isteni üdvözítő földi élete, mely a történetből teljes fényével ragyog elöl. Vannak még naplótöredékek is, melyeket bizalmas barátai hagytak hátra, akik hosszú évekig laktak vele egy kunyhóban, s verseikben, mint az istenség kiteljesülését emlegették őt. Ez nem földi élet volt. Ez csak szeretet, szóvá vált szeretet, dallá vált szeretet, tánccá vált isteni szeretet. Táncolva és énekelve járta végig Indiát a Gangesztől a déli Kap Komorinig. Az elszáradt fák virágba borultak amerre ment, az erdő vadjai felismerték és követték őt. Az embereket, akikkel találkozott, egyszerű parasztokat és művelt filozófusokat Sankaracsarja iskolájából, buddhista és mohamedán koldusokat, kaszton kívülieket és brahmanákat, minisztereket és hercegeket, s egy hatalmas birodalom királyát mind magával ragadta a belőle áradó szeretet, amikor megpillantották őt. Egyszer két hírhedten kötekedő fickó meg akarta verni őt, mert feldühödtek azon, hogy az egész város vele énekelte Isten nevét. Amikor gyilkos kezük Csejtanja testét érintette, őket is elárasztotta hirtelen a mindent elsöprő szeretet, ők is énekelni kezdték az isteni nevet. Ezt az esetet még ma is számos dalban megéneklik. Bengálban mintegy 2000 dal van, melyeket Krisna-Csejtanaja dicsőségére írtak. Számtalan embert mentett meg a legrettenetesebb sorvadástól, ami csak létezik, a szeretetnélküliség betegségéből.
Csendesen mormoltam magam elé a mantrát, melyet Sadananda adott:
Tisztelet a legadakozóbbnak,
neked, aki a Krisna iránti szeretetet adod,
neked, Krisna-Csejtanja, aki egy vagy Krisnával, és ragyogsz, mint az olvadt arany...
48 évig vándorolt Csejtanja a földön, ahogy a bhakták mondják: ragyogó szépségbe és Radha istenszeretetébe burkolózva, kimondhatatlanul vágyva Krisna után. Aztán eltűnt, visszatért Krisnába.
Még ma is vannak olyan falvak Bengában, ahol a földművesek arra várnak, e dalokat énekelve, hogy Csejtanja visszatér hozzájuk, ahogy ígérte. 400 éve várnak rá, s esténként őt lesve énekelnek, hogy fogadhassák, ha megérkezik. Mások a lovagra várnak, a jövő megígért avatárjára. Titokban az egész föld őt várja, aki az ég felhőin érkezik majd.
Reggel tájban a részegek rekedt ordítozása lassanként elhalkult. Nem éneklést hallottam? Karácsonyi dalt?
Csend éj, szentséges éj ...
Mint két feslő rózsabimbó, melyek egy tőről fakadnak, úgy állt előttem elválaszthatatlanul a két üdvözítő története, a napnyugatié és a keletié.
Isten jött el hozzánk, ki csupán egy gyermek
szíve mélyéből szeret bennünket
fűből, kőből, tengerből és fényből
az ő gyermekarca ragyog fel.
Tedd hatalmassá őt Atya,
S engedd ki karjaidból.
Úgy éreztem ezen az éjszakán, mintha egész életemben egy mélységes kút kikövezett fenekén éltem volna, s vágyakozva kukucskáltam volna fel oda, ahol az ég egy piciny darabját láttam, s az általam hőn szeretett csillagot; Krisztust. Ám most elkezdtem kimászni a kútból. Egyre közelebbről és egyre nagyobb szeretettel fénylett a hőn szeretett Üdvözítő, de nem volt egyedül. Körös-körül számtalan csodálatos csillag ragyogott még, más, testvéri üdvözítők, isten végtelen szeretetének egész csillagos égboltja borult fölém.
Isten üdvözítői, akik egymás után szálltak alá a földre, nagyon különböztek egymástól. Más fénnyel és erővel ragyogtak. Néhányan jobban elrejtőztek, mások kevésbé. Ám végső soron mindannyian ugyanannak az Egynek megnyilvánulásai voltak. Azonos fényből származtak, az ősfényből, azonos isteni ősalakból.
Hogy ezután elaludtam-e vagy ébren voltam, már nem tudom. Úgy éreztem, mintha az eljövendő isteni avatár előtt állnék.
– Mi a neved? – Kérdeztem őt.
– A nevem „Eljövök” – válaszolta ő.