A tejfehér istennő
A láger előljáróság a későbbi években megengedte, hogy úgynevezett beszélgető sétákat tegyünk bizonyos napokon. Előtte írásban nyilatkoznunk kellett arról, hogy a meghatározott időpontban visszatérünk a táborba, és hogy semmilyen kapcsolatot nem keresünk az indiaiakkal. Amennyiben megszegnénk a megállapodást súlyos, évekig tartó fogdát helyeztek kilátásba.
– Menjen ki az erdőbe és énekelje Isten nevét! – mondta Sadanada. – Még ha eddig nem is kapta meg a beavatást a szent névbe, mégis énekelheti, hiszen Istennek nagyon sok nevét ismerte meg a Bhagavata és más írások olvasásakor. Énekelje ezeket a neveket vággyal telten, vágyódva arra, hogy egyszer igazán képes legyen rá, hogy Istent saját birodalmában, meghitt, szerető odaadással szolgálja. Énekelje: Krisna! Krisna! Krisna! Isten neve az egész isteni birodalmat magában rejti. Énekének vibrációja megérinti az alvásba merült atmanokat a kövekben, virágokban, madarakban, állatokban amerre jár, lelkük egy pillanatra felébred, s emlékezik arra, hogy valódi természete az, hogy örökké Istent szeresse és szolgálja. Ez a Föld megváltása.
Ó micsoda gyönyörűség volt Sadanada oldalán ilyen kirándulásokat tenni, de sajnos csak néhány alkalommal volt részem benne, mert akkoriban már beteg volt.
Névsorolvasás a sportpályán, majd újabb névsorolvasás a kapuknál várakozva mielőtt kiléphettünk volna a kettős szögesdrótkerítésen át a szabad utcára. Egymás mögött lépdeltünk a keskeny ösvényen a virágzó bokrok simogató levelei közt a harmatos fűben a folyó mentén fölfelé, végig a hajnali parton, ahol a kavicsos mederben az esős évszakban ismét víz hömpölygött. Mezítláb gázoltunk a kristálytisztán zubogó hideg hullámokban. Átkeltünk sok-sok patakon. Indiai szandálunk, melyet egyetlen szíj erősített nagylábujjunkhoz, egy mozdulattal fel– és levehető volt.
Egy gabonaföld szalmaszálon billegő apró lándzsái magasan fejünk felett hajoltak össze, amint a keskeny ösvényt követve áthaladtunk köztük. Olykor a gabonaszárak felett egy hatalmas fa koronája mögül előbukkantak egy hatalmas hegy csúcsai.
Tanultam barátom szemével látni a világot, megtanultam tőle az indiai föld és az indiai folyók egyre nagyobb szeretetét. Megszentelt volt ez a föld, hiszen ősidőktől fogva alászálló isteni megváltók mezítelen lába tapodta. Szent volt e folyók vize, mert újra és újra isteni megváltók lába gázolt át rajta.
– India igazi nagysága nem természeti kincseiben, nem nagy népességében, művészetében vagy történelmében áll – magyarázta Sadananda – India nagysága abban rejlik, hogy az isteni üdvözítők, akik istentől jönnek, majd hozzá térnek vissza újból és újból, ezt az országot választották lakóhelyükül. A hosszú korszakok alatt napnyugatra is eljött egy ilyen megváltó, aki isten akaratát, hatalmát teljesítette be. Ön tudja kire gondolok, ugye?
Bólintottam:
– Krisztus.
A meztelen, szent lábra gondoltam, mely a Jordán folyó nádasán át lépdelt, hogy megkereszteljék. Krisztus lábára gondoltam, ahogy Galilea hegyeit, a templomtér nagy kőlapjait, vagy Jeruzsálem szűk utcácskáinak hepehupás köveit járta a Golgotára menet.
Némán mentünk tovább. A következő falutól rongyos indiaiak csapata szegődött nyomunkba ujjongva, elállták utunkat és kéregettek:
– Szahib, cigarettát! Szahib, cigarettát!
Tudták, hogy nekünk internáltaknak úgysincs pénzünk. Sadananda vidáman nevetett és édességet adott nekik cigaretta helyett. Minden kirándulás előtt a kantinban cukorkát vásárolt a gyerekeknek. Aztán tapsolni kezdett és Rama, a nagy isteni megváltó nevét énekelte aki felemelte és megmentette az elesetteket.
„Raghupati Raghava Raja Ram
Patita Pavana Sita Ram.”
Az egész csapat velünk masírozott és énekelt a ritmust tapsolva. Évekkel később, amikor Sadanada már súlyos betegen feküdt a tábori kórházban, s én egyedül sétáltam, a gyerekek még mindig messziről odarohantak hozzám és kérdezgették:
– Hol a Szvámi? Hol a Szvámi? És énekeltek:
„Raghupati Raghava Raja Ram ...”
Aztán elhalkult a gyerekek éneke, mi pedig egy forrásnál megpihentünk. A hegyekből egy Brahmana éppen szamara hátán ereszkedett le. A forrásnál leszállt az állat hátáról, megmosakodott tetőtől talpig, kiöblítette a száját és ivott , közben végig mantráját mormolva. Tudtuk, hogy az ősi szöveget énekelte, melynek az volt a feladata, hogy a forrás vizét India hét szent folyamának valamelyikében vezesse:
Ó Ganga, ó te Jamuna,
Godavari, Szaraszvati,
Narbada, Sindhu, Kaveri,
Leljetek otthonra e vízben.
Indiában valamennyi folyónak női neve van. Valódi alakjukban Isten szolgálólányai az ősképek birodalmában. Az egész természet benső valója szeretettel fordul Isten felé. Sadananda is a hét folyam mantráját mormolta, mielőtt ivott volna a forrásból. Egy hegyszorosban megfürdött egy sziklahasadékból alázubogó vízesésnél. Felmerülve és alábukva pancsolt, fröcskölt és prüszkölt.
– Sívo ham, Sívo ham – én vagyok Síva, én vagyok Síva, én leszek rögtön Síva, én leszek rögtön íiva, Krisna szolgája.
Sok bhakta Indiában Sívát nem világrombolóként, nem a jógik uraként, hanem példás bhaktaként tiszteli. Úgy tekintenek rá, mint a nagy beavatottra, aki örökké tartó odaadással Krisnán meditál. A régi mondák szerint Siva kailászai hatalmas palotájának összes falát ragyogó freskók borítják, melyek jeleneteket ábrázolnak Krisna földi életéből a pásztorok országában.
Egy csoport időtől megszürkült lingam kő közelében, melyeket Síva tiszteletére emeltek, állt egy viharvert zarándokház és egy Dévi templom, ahogy a nagy Maját Indiában röviden nevezik. Síva és Maja szentélyei többnyire egymás mellett állnak. A hatalmas mangófáktól övezett templom egy régi zarándokúton áll, mely Hardwar városától egészen a Jamuna folyó forrásáig vezet, fel az örökös hó birodalmába. A világmindenség hatalmas úrnőjét itt olyan néven nevezik, amelyet sehol máshol nem hallottam Indiában. Őt itt Dudhya Dévinek hívják, a tejfehér istennőnek.
Árbuda istennőre, a fekete arcúra gondoltam, aki előtt a sötét sziklabarlangban álltam az Abu hegy belsejében Srível. S eszembe jutott hatalmas vérvörös Kaliként, mélyen a homályos sziklahasadékban. Most ismét előtte álltam. Itt kilépett a napfényre. Csupán egy fátyol takarta, s színe ezúttal tejfehér volt. Ám mégis mindenütt csak ugyanarról, a titokzatos Majáról szóltak a képek. Indiai szokás szerint Sadandával, a nap járásával megegyező irányban mezítláb körbejártuk a Dévi szobrának kőtalapzatát. Sokféle néven dicsőítik és imádják őt azok, akik földi adományokat kérnek, fiúgyermeket, gazdagságot, gyógyulást. Egyik aspektusát Goethe is megpillantotta napnyugaton, amikor a következő szavakat írta le:
Természet, ő vesz körül, ő ölel át, s ő az, aki hívatlanul, váratlanul magával ragad táncába.
Sokáig maradt Sadananda a hűs templomban, melyet a Himalája meredek, erdős hegyoldalainak, vízmosta szakadékainak fensége vett körül. Törökülésben ült világmindenségünk nagyhatalmú úrnőjének kendőbe burkolt szobra előtt. A nagy Majáról énekelt, olyan volt, mintha beszélgetne vele.
– Mit énekelt Majáról? – kérdeztem, miközben hazafelé tartottunk mezőkön, erdőkön, kavicsos hegyoldalakon át és az előre meghatározott időpontban elértük a szögesdrót kapukhoz vezető meredeken lejtő ösvényt, hogy a táborba visszatérjünk.
– Hogy lehet az, hogy Krisna bhaktája az úrnőt dicsőíti, akitől a káprázat világának adományai származnak?
Sadananda nevetett:
– Maja, a varázslónő, szigorú fenyítője világunknak, teszi a dolgát, mint Krisna szolgálólánya. Neveinek egyike Durga. Durga börtönt jelent. Durgának, a börtönőrnek, aki Krisnát a varázslattal szolgálja, Krisna birodalmáról meséltem, melyhez ő soha nem mer közeledni.
Csodálkozva álltam meg. Kövek gurultak a lábam alatt. Sadananda tovább beszélt:
– Durgának Radháról meséltem, Isten testet öltött örömenergiájáról, aki Krisnát legbelső birodalmában szolgálja kimondhatatlan szeretettel. – Ily módon tisztelheti, s vidíthatja fel Krisna bhaktája Maját. Mert ő maga is egy hűséges szolgálólány, ő Radha árnyéka.
A tábor bejárata előtt, az őrbódénál már gyülekeztek a porlepte internáltak. Felolvasták nevünket és fel is jegyezték, majd az őrszem kinyitotta előttünk a dupla rácsos kaput. Újra körülzárt bennünket a szögesdrótfal.