A disznóól
... ekkor Athenaié, a hatalmas Zeusz atya leánya,
nemre nagyobbá tette, erősebbé, s a fejére
göndör fürtöket is, mint jácint-szirmokat, öntött.
Szólt és hozzáért ezután pálcával Athéné.
Szép bőrét hajlékony tagjain összeaszalta,
Szőke haját elorozta fejéről, teste köré meg
Élemedett öregember bőrét húzta egészen...
Szól, és hozzáért aranyos pálcával Athéné.
És legelőször tiszta palástot adott s vele inget
Melle köré, s fiatallá tette megint, daliássá.
Arca megint megtelt, megbarnult újra a bőre,
Álla körül kékesfeketén csillant a szakálla.
(Odüsszeusz: Kirkénél)
Még a költözködés előtt volt egy álmom, mely sokat foglalkoztatott. Feküdtem a sötétben, mint már annyiszor korábban is, az alvók közt a barakkban, körülöttem álmukban sóhajtoztak a többiek. Próbáltam emlékezetembe idézni a szanszkrit himnusz vigasztaló szavait, melyeket barátom diktált egyszer:
A szív csomója egyszer feloldódik,
minden kételkedés szertefoszlik,
s maga a Karma is,
a cselekedetek, s azok elszakíthatatlan következményei is tovatűnnek,
ha megpillantjuk örökkévaló lelkünket
Atmanunkat – és Istent!
Mi az atman? – töprengtem ismét. „Ahogy az ember leveti tönkrement ruháit, és újat vesz fel helyette, úgy dobja el a lélek az elhasznált testet, s belép helyette egy újba.” – Így mondta a Bhagavadgíta. „Az atmant nem sebzi meg a kard, nem égeti meg a tűz, nem mossa el a víz, nem szárítja a szél ... elpusztíthatatlan, elképzelhetetlen ... örök.”
Hörögve hánykolódtak ágyszomszédaim álmukban, recsegett alattuk a fapriccs. Néha hangos sóhajok töltötték meg a sötét barakkot, mintha az alvókat rémálom gyötörné.
Azt hiszem elaludtam. Álmomban távoli vidékeken vándoroltam, barlangokat fürkészve kíváncsian, ahol vadállatok rejtőztek. Futottam az éjszakában. Az ösvény, mely egy sziklafal és egy szakadék közt meredeken futott felfelé, egyre keskenyebb lett. Hirtelen mindent elárasztott a tenger és a levegőben mentem tovább. Alattam hatalmas, üvegszerűen áttetsző hullámok. Leestem és zuhanás közben üvölteni kezdtem. Ekkor nagy-nagy mélységből és távolságból a feleségem hangját hallottam.
„Csak bolondozol Odüsszeusz! „
Az Odüsszeusz szó visszhangjára felriadtam. Az éjszaka hátralevő részét ébren töltöttem, s tépelődtem: Odüsszeusz? Többet kell megtudnom Odüsszeuszról!
Másnap sikerült a táborban fellelnem Homérosz Odüsszeájának egy kopott példányát. Ámulva faltam a jól ismert szöveget, mely serdülő koromban olyan közel állt hozzám, hogy azt képzeltem akkoriban, hogy ott vagyok Trójánál, a görögök táborában, Odüsszeusz sátrában. Mégis mintha most először láttam volna az egészet.
Hangosan vert a szívem, amint Odüsszeusz alakváltozásairól olvastam, miként volt a haja szőke, majd hollófekete, feje kopasz és ismét sűrű fürtökkel borított. Agg volt és fiatal lett, majd megint öreg, újra ifjú, virágzott erőtől duzzadó teste, aztán öreggé aszalódott, ráncosodott, s kivirult újólag. Hogyan hajszolta sorsa hajótörésről hajtótörésre, egészen a holtak birodalmáig, s onnan ismét fel a fénybe. Odüsszeusz mindig más öltözetet viselt: egyszer királyi köntöst, majd koldus rongyokat, s újfent királyi palástot. – Mindig újabb és újabb testekbe bújt az istennő varázspálcájának érintésére.
Töprengtem: a sok élettörténet, mely miatt Odüsszeuszt hazudozónak tartják, s melyeket oly fáradhatatlanul mesél a múltjából, talán mind valódiak voltak? Nemcsak Ithakában született meg? Krétán is és még sok más helyen? Épp úgy, ahogy a Bhagavadgíta mondja: „ Ahogy levetjük elrongyolódott ruháinkat, s újat veszünk fel helyette, úgy dobja le a lélek is az elhasználódott testet, s lép be helyette egy újba.”
Nem voltam-e én is, s valamennyi lélek a földön egy-egy Odüsszeusz, aki vándorol életről életre?
Végigolvastam a könyvet, de Odüsszeusz vándorlása az utolsó lapokon sem ért véget. Az méretett rá, hogy vándoroljon tovább mindaddig, amíg el nem éri azt a távoli országot, ahová a szenvedélyek vad tengerének viharai már nem képesek behatolni. – Ám hogy elérte-e a végtelen isteni békesség országát, melyet a hinduk Shantinak neveznek, arról nem szól Homérosz.
Az Odüsszeia utolsó fejezetének betűi elmosódtak szemem előtt. Mivel a szabadban ültem, a sportpálya szélén, fel kellett vennem egy sötét szemüveget, hogy a vakító indiai napfényben olvasni tudjak. Szemüvegem hirtelen bepárásodott. Levettem. Előttem hatalmas szögesdrótból font fal emelkedett, mögötte pedig egy második, ennél is magasabb szögesdrót. Ó nem! Odüsszeusz még nem érte el Shanti birodalmát, még nem jutott el az isteni békesség országába.
A tüskésdrót falak közt az őrök bajonettes puskákkal őriztek minket, szüntelenül fel-alá járkálva. Mögöttem lárma és ordítozás. Épp a rabok focibajnoksága zajlott. Valaki hátulról belém bokszolt.
– Ember, hogy ülhet itt ilyen közönyösen?! – ordította felháborodva egy társam. – Hogy lehet hátat fordítani egy ilyen meccsnek?! Ember gondolkodjon! Keleti barakkok a nyugatiak ellen! Középdöntő! – Fejét csóválva állt tovább, mint aki kételkedik szellemi épségemben.
Vidáman közeledett Sadanada a focipálya széle mentén. Ragyogott saját maga festette szerzetesi köntöse, keskeny, elefántcsontszínű arca, kopaszra borotvált koponyája.
– Jöjjön, Vamandász! – Hívott nevetve indiai nevemen. – Ennek a játéknak hamarosan vége. Sétáljunk egy kicsit addig.
Lassan lépdeltünk a szögesdrót mentén. Egy pillanatra Sdananda megfogta a kezem.
– Látom, a lélek ébredezik önben. Megjegyezte a strófát a Bhagavata Puranból, amelyet diktáltam Önnek?
Elgondolkodva ismételtem szanszkritul:
„Elvágja a szív csomóját, ...
ha megpillantja saját halhatatlan lelkét – és Istent.”
Kísérőm egyetértően bólintott s rám nézett:
„Sikerülni fog. Csak a ritmuson kell javítani. És az még nem sokat jelent, ha csupán álmodozunk az atmanról. Ébren kell élni benne, az életünknek tökéletesen valódi lényünkben kell gyökereznie.
Szinte tánclépésben szökdelve Sadananda még egyszer elénekelte a szanszkrit strófát. Éles sípszó hívott a vacsorához. Csatlakoztunk többi sorstársunkhoz, akik kezükben bádogtányérjukkal igyekeztek a konyha felé.
*
Egyszer Sadanandával együtt ünnepeltünk a kamrában. Törökülésben ültünk a tisztára súrolt padlón egymás mellett, és énekeltük a majdnem ezer éves szaknszkrit verset Krisnához, a rejtett Istenhez, aki minden világkorszakban leküldi a földre a megváltókat, az avatárokat, hogy változatos módokon ébresztgessék a lelkeket:
Legyen győzedelmes Krisna, aki az ősidőkben hal alakjában épségben átvitte a kinyilatkoztatás szent iratait a világot elpusztító özönvíz hullámain.
Legyen győzedelmes Krisna, aki Narasinhaként, az oroszlánként alászállt ...
Legyen győzedelmes Krisna, aki Vamana, a törpe alakját öltötte magára ..., aki Rama király alakját öltötte fel, ... aki Buddha alakját öltötte fel, ... legyen győzedelmes Krisna, aki a jövőben is testet ölt majd.
Énekeltünk egy himnuszt saját sötét korunk rejtett avatárjához, Krisna-Cséjtanjához. Ez a himnusz nem az aranyveretű szanszkritban pompázik, hanem az eleven, dallamos bengáli nyelven költötték, s egyszerű, mint egy népdal. Tenyerünkkel tapsoltuk az ütemet és énekeltünk.
Zengd Isten nevét,
zengd Isten nevét,
zengd Isten nevét, ó én testvérem!
Az aranyló Cséjtanja lehozta hozzánk
Isten nevét, mert látta szenvedéseinket. Isten nevén kívül nincs más birodalom...
Végül elénekeltünk egy verset, mely magától Krisna-Cséjtanjától származik. Barátom, aki máskor oly nagy gondot fordított arra, hogy a tömeg elől elrejtse, ami a szíve mélyén van, ezúttal hangosan, ujjongva énekelt, ügyet sem vetve arra, hogy odakint minden hang hallható.
Ó világ ura, nem gazdagság,
nem nemesség, nem szép nők, s nem
költői tehetség az, amire vágyom.
Egyetlen dolgot kérek, hogy adj nekem
Születésről születésre a szívemből
Vég nélkül áradó szeretet irántad, ó Uram!
Egy zsíros gőggel és felfuvalkodottsággal teli hang, bömbölt a közeli tábori kocsmából. A dühös hang egyre közeledett. Egy súlyos test vetette magát kamrám ajtajának dühöngve, s valaki ezt üvöltötte:
– Nyavalyások! Ez az átkozott nigger a disznóknak való vallásával! Addig kell az ilyet ütni, amíg fel nem fordul!
Szitkozódva és átkozódva ment tovább, s a tábort megtöltötte ordítozása.
*
Másnap ennek a férfinek, mivel jó kapcsolatai voltak az őrség altisztjeivel, sikerült elérnie, hogy a táborparancsnokság beossza mellém lakótársnak a kamrába. Szuszogva vonult be batyuival és dobozaival. Mostantól régi nadrágjai lógtak a falakon, tábori ágya és madzaggal összekötött poros csizmái abban a sarokban álltak, ahol korábban barátom meditált, énekelt és tanított. Közös íróasztalunk, amit annyi fáradsággal készítettünk, mostantól főként Tümpelbaum asztala volt. Nem Sadananada, hanem Tümpelbaum ült velem szemben. Ha felnéztem a munkából, fürkésző, gyulladt szemét láttam.
– Mindenét jól zárja el. – Figyelmeztetett Sadananada. – Ha nincs otthon, Tümpelbaum valószínűleg valamennyi bőröndjét átkutatja.
Amikor új szobatársamnak első alkalommal ellent mondtam valamiben, elém állt szorosan, széles terpeszben, olyan közel, hogy húsos, durva arcának minden kis részletét pontosan láttam: a duzzadt szájat, lefittyedő alsó ajkával, mely egy bénulás miatt mindig ferdén állt, mintha örökösen gúnyos fintor ülne arcán, s éreztem meleg, alkoholtól bűzlő leheletét.
Nézeteltérésünk abból fakadt, hogy meg akarta tiltani, hogy barátom a kamrában meglátogathasson.
– Jegyezze meg – üvöltötte – egyszer s mindenkorra, hogy ez a nigger nem teszi be a lábát többé a házamba! Majd meglátja ki itt az úr! Tudja ki maga, maga, maga, maga egy pogány. Én viszont egy keresztény vagyok.
– Magának fogalma sincs róla, hogy mi a vallás, mi a kereszténység.
– Én nem tudom mi a vallás, mi a kereszténység?
– Tümpelbaum levegő után kapkodott, s dühtől hörögve ült le.
– Ne engedje legyűrni magát. – Bátorított Sadanada. – Ki fogja bírni. Sikerülnie kell, hogy ennek az embernek a jelenlétében is zavartalanul tudjon dolgozni.
– Ez nem ember – kiabáltam kétségbe esetten – ez olyan, mint egy szaglászó kutya. Maga nem töltött még mellette egy éjszakát sem. A szobát nem csak azok a zajok és kigőzölgések töltik meg, amit a testéből enged, hanem megtöltik azok tisztátalan szexuális képzelgések is, amelyekben ez az ember állandóan él.
– Tümpelbaum nem kutya, hanem disznó. – Állapította meg Sadanda szárazon és tárgyilagosan. – De ki kell bírnia. Akasszon egy takarót az ágya elé, hogy a kisugárzása ne érje olyan közvetlenül
A kamrában sötét volt. Tümpelbaum a hátán fekve aludt tátott szájjal, horkolva. Azon tűnődtem, biztosan polip van a nagy húsos orrában. Ki kellene vágatnia a tábori kórházban az ormányából azt a polipot. Hangos lökésekben süvített Tümpelbaum lélegzete, mint vihar a tenger felett. Ébrenlét és álom közt lebegve már nem Indiában voltam, ismét Odüsszeusz szélfútta tengere vett körül, a görög látó ősi költeménye, mely majdnem olyan régi, mint az indiai Védák.
Tümpelbaum hortyogása úgy hangzott, mint a disznóröfögés, s és félálomban Homérosz varázsszigetének, Aiaének fülledt, nyirkos erdején mentem épp át. Örökzölden burjánzott körülöttem a vadon, a talajt vastagon borította a korhadó, lehullott lomb. Tudtam, hogy ez volt az az erdő, amelyet az indiaiak szamszárának vagy látszatvilágnak neveznek. Elvarázsolt állatok mellett haladtam el, akik szomorúan néztek rám, miközben elveszett társaimat kerestem, akiket Kirké, a varázslónő röfögő disznóvá változtatott.
Nyúlánkan és karcsún, könnyű léptekkel, szinte tánclépésben közeledett felém az istenek küldötte, Hermész. Együtt érzően kézen fogott.
Jaj, te szerencsétlen, hová mégy egyedül, hegyen, erdőn?
Azt se tudod, hol jársz. Kirkénél vannak a társak,
Mint disznók, a zsúfolt ól zára mögé beszorítva.
Őket akarnád megszabadítani ...
Hermész a földre mutatott, mely előbukott a vastag avar alól:
Csakhogy a bajból én kiragadlak, megszabadítlak.
Vedd e varázsfüvet át és evvel lépj be a házba,
Ez veszedelmed napját elhárítja fejedről.
Éjszínű volt a gyökér és tejszínű volt a virága:
Istenek úgy nevezik, hogy mólü; kiásni nehéz ezt
Földi halandónak ...
Csak most ismertem fel az isteni követet, aki beszélt hozzám. Narancsszínű indiai szerzetes öltözetet viselt. A barátom, Sadanada volt az.
– Vamandász, tudod, hogy nevezik szanszkritul a molüt?
– Molü... ez bizonyára ugyanaz, mint a szanszkrit mula szó, mely gyökeret, eredetet, alapot jelent.
Sadanada egyetértően bólintott.
– És ki a gyökér, az eredet, mindennek az alapja?
– Isten. – Feleltem tétovázás nélkül.
– És a tejszínű virág?
– Az természetesen a világ-virág, mely a rejtett isteni alakból nő. Soha ne felejtsd el egy pillanatra sem, hogy Krisna, a rejtett Isten, a világon mindennek a gyökere, s akkor Maja, a varázslónő, nem árthat neked.
Könnyű léptekkel tűnt el, s tovább vándoroltam az erdő mélyén álló ház felé, ahonnan vidám énekszó zengett, s mely remegett, mert odabenn a varázslónő hatalmas szövőszékén dolgozott, s a világ ragyogó leplét szőtte.
Ó hogy mulattam magamban, amikor Kirké kecsesen kitárta előttem a ragyogó ajtót, ebédre hívott, és lopva boromba csempészte az „érzéki világ” mérgét. A gyökérre, a világ isteni alapjára gondoltam, s nyugodtan hajtottam fel az italt. A szép csábító nevetve legyintett meg varázs vesszejével s gúnyosan parancsolta:
„Mars be a disznóólba, feküdj le a többivel együtt!”
Ám akinek birtokában van a molü növény, azt nem vakíthatja el az érzéki világ mérge. Kirké megütközve kiáltotta:
Elfog a bámulat: itt áll, és nem igéz meg a méreg;
más ember sosem állta ki még így ezt a varázsszert,
hogyha megitta, s ez átfolyt már foga sűrű sövényén.
Szörnyű szilárd akarat van a kebeledben bizonyára.
Ujjongtam:
„A szívem törhetetlen. Legbenső lényege szívemnek egy örök atman.
Mélyen a szép varázslónő szemébe néztem, s ő ledobta lepleit. Felismertem őt, s ő is rám ismert, meglátta bennem az atmant. Csodálatos ágyában feküdtem, de ő nem akart tőlem semmit. Így múlt el az éjszaka. Az Odüsszeia versszakai lebegtek körülöttem.
„????”
A földi színek felragyogtak. Püffedt arccal és ferdén felnyílt szájjal hortyogott Tümpelbaum a reggeli fényben. Csak álmodtam, hogy el voltam varázsolva? Még mindig a disznó ólban senyvedünk? Előbb Tümpelbaumnak, nekem és valamennyi társunknak valódi emberré kell válnunk? A nyitott ablakon át behallatszott az éjszakai őrséget teljesítő katonák füttyszava, akik a szögesdrót folyosón fáradhatatlanul jártak körbe a tábor körül, s arra vigyáztak, hogy, mi a többi elvarázsoltak meg ne szökjünk akoljainkból.
Ezen a napon a szomszédos lágerszárnyban, az olasz fasisztáknál tűz ütött ki. Az egyik barakk nádfedele hatalmas lángokkal égett. Tümpelbaumot magával ragadta a látvány, s a szögesdróthoz tapadva bámulta a tüzet, s a többi rab tolongását, amint szegényes holmijukat próbálták menteni.
– Csak egy jó kis keleti szél kellene, – rikkantotta vidáman – akkor remélhetőleg leégne az egész láger, minden, minden!
Kitárta a karját, mintha egy egész világ égését akarná magához ölelni. Úgy tűnt a tűz nagyon megerősítette Tümpelbaum önbizalmát. Fellelkesülve magyarázta, hogy mit gondol a világról, és hogy csinálna rendet benne. Úgy vélte a szövetségeseknél és a tengelyhatalmaknál egyaránt csak korrupció létezik. Kirohant a nácik ellen és a fasiszták ellen is, akiknek a tábor szárnya éppen égett. De épp így haragudott az antinácikra, sorstársaira is, akikkel ugyanabban a szögesdrót ketrecben lakott, s akik szerinte egyáltalán nem is voltak valódi antinácik. Gúnyolódásainak céltáblái voltak a keresztény papok, az internált misszionáriusok. Kigúnyolta a zsidókat, és a tábor néhány olasz és német buddhistáját. Csak ő maga úszta meg a szidalmazást magányos dicsőségben tündökölve. Ezután húsos ajkát nyalogatva nagy élvezettel festette le, miként büntetné meg mindezeket a háború győzelmes befejezése után.
– Izzó ólmot kellene a szájukba önteni! Meg kellene nyúzni az eleven testüket! Felakasztani őket! Maga, maga is lógni fog nyavalyás! – Jósolta nekem megnyugtatóan.
„Te szegény fickó, te is egy elvarázsolt lélek vagy, egy elvarázsolt atman.” – gondoltam – „Nem szabad erről újra megfeledkeznem. Az atmant kell látnom benned. „
Hallgatásomon felbőszülve Tümpelbaum kotorászni kezdett egyik dobozában. Zörögve kutatott valamilyen szerszám után, de nem találta. Egy bekeretezett fotó, egy kisfiú képe akadt a kezébe. Sokáig bámulta, aztán gondosan felszögelte az ágya mellé a falra.
– A gyermekem. Az én kicsi fiam, aki három évesen meghalt. – Mondta Tümpelbaum, amikor észrevette együttérző tekintetem. Aztán hirtelen mesélni kezdett az életéről, ifjúságának szertefoszló reménységeiről Észak-Németországban. A számtalan szakmáról, melyet kitanult Sziámtól Kínáig a legkülönbözőbb keleti országokban. Volt rendőr, technikus és tanár egy kínai iskolában. Mesélt a feleségéről, aki halott kisfiának anyja volt. Neki is volt hát gyermeke, ő is szeretett egy asszonyt. – És ő sem tudott róla semmit. Róla, aki amerikai ápolónő volt a Fülöp-szigeteken, s aki e pillanatban szintén fogoly volt Japánban.
Ezen órától fogva szobatársam irántam tanúsított viselkedése teljesen megváltozott.
– Jó reggelt! – Köszöntött jóindulatúan lármázva valahányszor felkelt. Egy ünnep alkalmával legnagyobb meglepetésemre néhány borotvapengét tett az aszatlomra, s kért, hogy fogadjam el ezt a csekély ajándékot. A táborban a borotvapenge nagy értéknek számított.
Ettől kezdve igyekezett Sadanandával szemben is nagyon udvariasan viselkedni, valahányszor barátom meglátogatott, s halk hangon tanításban részesített. Ám Tümpelbaum elfogódott volt az indiai szerzetes jelenlétében; többnyire inkább sietve elhagyta a kamrát, s magunkra hagyott bennünket. Hangsúlyozott udvariassága azonban nem egészen szívből jött.
– Elmulasztott egy látogatást. – mondta egyszer – a doktor úr itt volt.
Sadananda a távollétemben járt ott, hogy elvigyen egy szanszkrit művet, melyet rám bízott, de néhány órára szüksége volt rá. Győztes képpel figyelte Tümpelbaum hogy turkálok asztalomon az irományok közt ezután a könyv után kutatva.
– Aha, valami hiányzik. Talán egy könyv? – élcelődött. – Haha, a doktor úr valamit magával vitt. Jobban körmére kellene nézni a barátjának!