Az istenszeretet folyama
Fészeremben ültem az asztal előtt, melyet papírok borítottak. Egy közeli hegyi folyam zúgása hallatszott az éjszakában, mely a Himalája szirtjei közül tört elő. Az istenszeretet folyamára gondoltam, mely Isten birodalmából kimeríthetetlenül árad, zubog át árnyékvilágunkon legtöbbünk számára észrevétlenül.
*
Az istenszeretet első guruja – úgy mondják a bhakták – maga Isten volt. Ő adta a beavatást Brahmának, a világ teremtőjének, aki művét Isten terve alapján hozta létre. Brahmát a világ megsemmisülésének hosszú éjszakája után új életre ébredve – jóval a mi világunk keletkezése előtt – sötétség vette körül. Nem tudta hol van. Nem tudta, hogy egy lótusz kelyhében van, melynek szára, a mindent átható köldökéből nőtt ki. Körülötte sötétség terpeszkedett. Szorongva felállt s elindult a lótusz kelyhében felfelé. Ment ezer évig, nem ért az út végére. Ekkor aggódva megfordult s most a lótusz szárában lefelé vándorolt ezer évig, de így sem jutott a végére. Szomorúan és kimerülten végül leült, s megpróbált a szívébe hallgatózni. Amint szíve teljesen elcsitult, egy fuvola hangjára lett figyelmes, mely leírhatatlan, mindent elárasztó szeretet ébresztett benne. Ez Krisna fuvolájának csengése volt, az ő legbensőbb birodalmából, s a szeretetet ébresztő hang egy mantra volt. Így avatta be Brahmát Isten személyesen, s így ő lett az első brahmana. Az istenszeretet mantrájának szótagaiból ered a Srimad Bhagavatam később tizenhatezer versszakúvá bővülő négy ős szótaga. Örökké fülelve, Isten birodalmába kukucskálva, utána sóvárogva Brahma rájött, hogy ki is ő valójában, miért él, s Isten akaratának megfelelően hozzáfogott a világűr megteremtéséhez. Miközben világmindenségünk építőmestere a földi időben nehéz munkáját végezte, egy vágyakozó himnuszt énekelt a sors nélküli isteni világról, ahol nem minden öröm mélyén rejlik szenvedés, ahol az idő nem hasad szét minden pillanatban fájdalmasan múltra és jelenre, mint nálunk, ott állandó a jelen s minden szeretetből van szőve. Brahma Krisna birodalmáról énekelt, mely az odaadó szereteté, s mely el van rejtve valamennyi dolog eredetének óceánja s a végtelen fény óceánja mögött.
*
Minden szó egy dallam
Minden lépés tánc. És a fuvola,
Krisna barátnője felzeng Krisna ajkán.
Az idő, mely itt oly galádul elhagy minket,
Itt nem siet el egy pillanat alatt.
A földön vándorló bölcsek közül
Csak néhányan tudnak erről az országról.
Brahma, a teremtő, adata a beavatást az istenszeretetbe és a Bhagavata négy ősi szótagába tanítványának és lelki fiának Náradának.
*
Az első tanítóm, Sri, és Sadananda is gyakran meséltek Náradáról. Ő egyik azok közül a bhakták közül, akik az Istentől elszakadt szerencsétlen lények iránti nagylelkűségből, újra és újra bebarangolják a kettősségek világát, hátha olyan lelkekre bukkannak, akik képesek arra, hogy átvegyék tőle az erőt a Krisna iránti szolgálatkész, szerető odaadáshoz. Ahogy a Nap az égen járva egyformán süt igazakra és igaztalanokra, Isten követei is így vándorolnak, magukkal vivén tisztaságukat, bárhova mennek is, s Isten birodalmának ragyogását, melyből származnak. Mit érdekli őket, hogy ahová lépnek, az földi fogalmak szerint menyország-e vagy pokol. Alászállnak a börtönökbe, az őrültek házába, a koncentrációs táborokba. Sem a gyilkosok, sem a szajhák, sem a magzatok az anyaméhben nincsenek elzárva a lehetőségtől, hogy tőlük istenszeretet kaphassanak, s vele beléphessenek Isten örök társainak körébe.
*
Vándorlásai során Nárada egyszer a Himalájában egy hegyi folyó partján álló remetelakhoz ért. Ott, közel a Gangesz forrásvidékéhez, ült a bölcs Vjásza, s búskomoran bámulta az zúgó vizet. Vjásza tisztelettel köszöntötte Isten követét:
– Miért vagy ilyen szomorú? – kérdezte Nárada.
– Nem értem – mondta Vjásza bánatosan – betartottam a törvényeket és aszkézist gyakoroltam. A jóga által olyan erőre tettem szert, mint nagyon kevesen rajtam kívül. Sikerült a szent Védákat, melyeket egy időben elmosott az ár, ismét összegyűjtenem, végül megalkottam a Mahabharatát és a Gítát. A Brahma-szutákban összefoglaltam a legmagasabb rendű bölcsesség esszenciáját. Egész életemben az alak nélküli Brahman, az isteni fény után sóvárogtam, míg végül eggyé váltam vele. S lelkem mégsem nyer nyugalmat.
– Nagyszerű műveidben túl sokat meséltél Isten törvényéről, logikájáról, bölcseletéről s túl keveset az istenszeretetről. – Tanította őt Narada. Írnod kellene még egy művet, melyet Istennek, s az ő szeretet által vezetett cselekedeteinek szentelsz, s annak, hogyan adta szeretetét az embereknek. Nagylelkűsége jeléül Narada elénekelte azt a mantrát, melyet Brahma Krisnától kapott, ő maga pedig Brahmától. Így tehát Nárada az istenszeretetbe való beavatásban részesítette Vjászát, s neki ajándékozta a négy eredeti ősi strófát, melyből a hatalmas mű a Bhagavata kivirágzott.
*
Ezután Narada dalolva és gitárját pengetve tovább ment, Vjásza pedig leült a Gangesz partjára és Krisnáról meditált. Krisna legbelső birodalmát látta, s azt, hogyan gyökerezik Maja valamennyi változó világa Krisnában. Miközben Vjásza szíve szüntelenül Krisnán függött, énekelni kezdett arról, amit látott és ujjongva dalolta el a 18.000 strófát, mely csupán istenről szólt. „ A legérettebb gyümölcs, mely a Védák fáján nőtt, a halhatatlanság nektárja és édessége, egy gyümölcs, héj és mag nélkül.” – Ahogy azt a műről mondják.
*
Vjásza, a költő és látnok, elénekelte fiának, Sukának a Bhagavata számtalan történetét. Az ifjú, aki gyermekkora óta Isten birodalmában élt, elméjébe véste Vjásza vízióit, nem is tehetett másként és ő is énekelte a dalokat, melyekből Isten túláradó dicsősége és szeretete áradt, később Parikshitnek, az elátkozottnak adta tovább az istenszeretet ajándékát, aki a halálra várt a Gangesz partján ülve,.
*
Így szállt át Indiában tanítóról tanítványra, s az ő tanítványaikra szakadatlan láncolatban, évezredeken át az istenszeretetbe való beavatás. Így vándorolt Isten kinyilatkoztatása a sötétségen át is mindig elevenen, hosszú korszakokon át.
*
Amikor Amerika felfedezésének idején, a materializmus totális betörésekor, Krisna másodszor is – így tartják a bhakták – eljött a Földre Krisna – Cséjtanja alakjában, akkor ő maga is tiszteletre méltómódon és a tradíciót követve, felkeresett egy gurut.
*
A guru azonnal felismerte az aranyként sugárzó ifjúban, aki alázatosan közeledett felé, a magasabb rendű lényt, az alászálló avatárt s boldogan részesítette a kért beavatásban. Ezután Cséjtanja tisztelettel búcsút vett tőle s három napon át örömittasan dalolta, a vidéket járva a Bhagavata egyik strófáját: „Én is, én is átkelek a változó világ szörnyű óceánján, s átjutok a túlsó partra.”
*
Cséjtanja egy teljesen új mantrát és egy új isteni kinyilatkoztatást hozott el a földre. Beavatást adott tanítványainak, s ők a saját tanítványaiknak. Így áradt Indiában az istenszeretet folyója, mint az élet vize, hol rejtve, hol a felszínre bukkanva, egészen napjainkig, egészen Góra Kisóráig, a remetéig. A ruhátlan, csupán ágyékkötőbe öltözött aszkéta, aki tanulatlan volt, alig tudott írni és olvasni, hosszasan kérette magát, mire megadta Bhaktisidhanta Sarasvatinak egy bengáli főiskola csillagászat és matematika professzorának a beavatást. Ő azután továbbadta ezt egy tanítványnak, aki Európából jött, s akit Sadanandának hívtak.