Az ember céljai
Zölden, esőtől csillogón emelkedtek a hegyek a cölöpsorok mögött, ám újra kihunyt az indiai táj ragyogása, amikor csomagunkkal be kellet lépnünk a dupla szögesdrót kapun át az új lágerbe. A tábor más volt, az emberek azonban, akik most ott tolongtak a kerítés mögött azonban ugyanazok maradtak. Valamennyi vágyukat, gyászukat magukkal hozták, zsákkánt cipelve magukkal sorsukat. A sok láb hamar letaposta a szűk, négyszögletes udvar füvét, a föld elvesztette eleven csillogását. Ám a belső fény, mely Isten nevéből fakadt, a névből, melyet Sadananda énekelt az úton, nem hunyt ki.
Az új táborban Sadananda és én elkerültünk egymás mellől. Őt egy déli barakkba küldték a buddhista szerzetesek közé, nekem azonban olyan szerencsém volt, hogy a tábor északi felén egy szerszámos kamrában egyedül lakhattam egy ideig, egészen közel a szögesdrótkerítéshez.
Az, hogy ezt a külön szálláshelyet kaphattam, a táborparancsnok baráti gesztusa volt irántam. Sokan irigyeltek érte, pedig a tető alatti hatalmas ablakokban nem volt üveg, az ajtókat összetörték, a tető és a falak közt a madarak szabadon repkedtek ki-be.
Közvetlenül fészerem mellett állt táborszárnyunk kantinja, ahol saját főzésű sört és pálinkát mértek, ami persze nem ment zaj nélkül. Mégis boldog időszak volt ez számomra. Dolgozhattam.
Barátom nagy buzgalommal segített berendezni bódémat. Valahol a szemétdombon találtunk egy sérült asztallapot, máshol pedig két fémből készült asztallábat, melyek már túlságosan rozogák voltak ahhoz, hogy az ebédlőben használják őket. Számunkra azonban még használhatónak bizonyultak. Ráterítettünk egy kék vászonkendőt, mely korábban indiai őreink takarójaként szolgált, s így az íróasztal már roppant tekintélyesen festett. Sadananda, aki nagyon ügyes kezű volt, fenn állt egy magas sámlin, melyet az asztalra tettünk. Én tartottam az billegő alkotmányt míg ő a régi lepedőket, melyeket összevarrtam és beráncoltam, felszerelte az északi falon tátongó nagy nyílás elé, hogy télen a hegyekből süvítő szél ne tudjon teljesen akadálytalanul keresztülsüvíteni a szobán.
A munka végeztével elégedetten üldögéltünk az íróasztal tetején a kopár helyiségben. Sadananda soha nem fáradva, a tudás kimeríthetetlen forrásaként újabb tanításban részesített, pedig akkoriban már szüntelenül erős testi fájdalmak gyötörték. Mindkét végén meggyújtott fáklyaként égette el magát a munkában, s abbéli igyekezetében, hogy nekem is átadhasson egy kicsit az isteni szeretet kincseiből, melyeket gurujától kapott, egy kicsit legalább.
Most a fészerben Sadanandával együtt fogtam hozzá a Srí házában már megismert tizenkét részes Bhagavata olvasásának.
– Ha valaki kitenne egy lakatlan szigetre, s megengedné, hogy egyetlen könyvet magammal vigyek, akkor biztos vagyok abban, hogy a világ valamennyi könyve közül a Bhagavatát vinném. – mondta barátom vidáman.
– Nem a Bhagavadgítát?
– A Bhagavadgíta minden nagyszerűsége ellenére is csupán egy kezdőknek szóló tanfolyam. Abban a magasságban, ahol a Gíta tanítása véget ér, ott kezdődik a Bhagavata. Nagyon hosszú út ez amelyen elindult Vaman dász, de ne bánkódjon emiatt. Milyen gyakran panaszkodott a gurum, hogy nem talált senkit a Földön, aki kész lenne teljes odaadással, minden erejét a Bhagavata kutatására, fordítására és magyarázatára szentelni. Én elkezdtem. Évek óta ezen dolgozom, de az erőm nem elegendő. Volna kedve segíteni nekem? Kezdetnek legalább próbálja meg a Bhagavata kerettörténetét, Parikshit király esetét kiemelni. Azt hiszem, hogy e király jogért és igazságosságért folytatott küzdelme áll legközelebb a nyugati emberek értelméhez. Hisz ön tudja, hogy Parikshit Arjunánk, a hősnek az unokája, akit a Bhagavadgítában Krisna részesít tanításban harciszekerén.
Asztalomat egyre jobban elborították a szanszkrit szótárak és egyéb segédeszközök. Lassan, fáradságosan dolgoztam, Parikshit király története pedig elkezdett kibomlani előttem, s lassan befonta az egész fogolytábort.
*
A pariksha olyan szó, mely a szanszkrittal rokon modern nyelvekben is gyakran előfordul. Pariksha vizsgát, próbát jelent. Például az érettségi vizsgát parikshának nevezik. Parikshit azt jelenti, „aki letette a vizsgát”.
Amikor Parikshit felnőtt, a Kaliyuga sötétsége már ráborult a világra. Ő azonban hatalmas akaraterejét megfeszítve azon munkálkodott, hogy a sötét kor ellenére a Földön még egyszer helyreállítsa a megtiport jogot. Arany harci szekerén fáradhatatlanul járta az országot, hogy az embereknek segítségére legyen abban, hogy a három célt, melyet a Védák mint a földi életben elérendőket kitűztek, elérhessék. E három cél: jog mindenkinek, jólét mindenkinek, s hogy mindenkinek teljesülhessenek kívánságai – az öröm és élvezet.
Félretettem a könyvet. Ó, ez egy roppantul időszerű történet. – gondoltam – Parikshit király meséje, aki az emberek három célját: dharma, artha, kama – jog, kötelesség, élvezet, a Földön minden ember számára hozzáférhetővé akarja tenni. Hiszen e célok ma is ugyanazok, emberek százmilliói a világon ezért küszködnek. És hova jutottak e nagy igyekezettel? Elborzadtam.
Ismét magam elé húztam a Bhagavatát, s újra hozzáfogtam a fordításhoz. Tudnom kellett, hogy folytatódik Parikshit király története, aki kiállta a próbát.
Különös dolgokat olvastam. A király, aki az eleven jogot a Földön mindenütt vissza akarta állítani, egy folyó partjára ért, melynek neve Sarasvati, a bölcsesség folyama volt. Itt meditatív látomásba kellett, hogy merüljön az uralkodó, mert amit látott, testi szemmel nem érzékelhető. Ennek egy másik világban kellett játszódnia, olyanban, mely szorosan a miénkhez tapadva létezik, s hatalmas árnyékával elsötétíti a Földünket.
A történet úgy szól, hogy Parikshit a folyam partján találkozott egy titokzatos alakkal, akit Kalinak hívtak. Kali azt jelenti sötét. Ő volt a Kaliyuga, a viszály korának ura, melyben mi élünk ma valamennyien. Parikshit Kalit, a sötétet, uralkodói díszbe öltözött férfiként pillantotta meg, amint lépteivel a Földet kínozta, s a jogot taposta.
A Föld ott nem hasonlított egyáltalán a bolygóra melyet ismerünk, hanem tehén formáját öltötte, kinek szeméből könny patakzott, s aki Parikshithoz könyörgött segítségért. A jog pedig egy fehér bika volt, akit a sötét, erőszakos úr vaspálcájával dühödten ütlegelt. A gonosznak már sikerült vas botjának ütéseivel a bika három lábát megbénítania. A fehér bika mellső lába az igazságosság szimbóluma – a lovagok ereje – volt amint azt meditációjában Parikshit király tisztán láthatta. Ezt a lábat már megbénította a gonosz. A bika második és harmadik lába a lovag szívének tisztasága és a könyörületessége volt.
Kali már ezeket is tönkretette. A bika egyetlen lábával próbálta magát küszködve egyenesen tartani, az igazságossággal. Az igazságért folytatott küzdelem még megmaradt sötét korunk számára. Azt mondják Parikshit megfeszítette íját, s belelőtt a szörnyetegbe. Kali ledobta magáról uralkodói díszét. Nem volt valódi király, gyáva, félős, alantas sudra volt. Kegyelemért könyörgött a földön fetrengve, s Parikshit lábát markolászva.
– Bárhová meneküljek is, íjad rettenetes villanását mindenütt látni fogom. – nyögte – Adj nekem menedéket a Földön, miként a többi élőlénnyel is teszed!
– Még neked sem kell hiába könyörögnöd védelemért. – felelte a király – A játéktermekben, a nyilvánosházakban, s minden mohó szív mélyén, mely az arany utáni sóvárgásba gabalyodott, ott lakozhatsz. Ez lesz a te öt menedéked.
Parikshit meg volt győződve róla, hogy oly mélyre száműzte a sötétet, ahonnan biztosan nem törhet többé elő, de tévedett. Kali nem csak az egész Földre, hanem még a király saját szívére is rávetette árnyékát.
*
Röviddel a sötét kor felett aratott vélt győzelme után Parikshit király egyszer az erdőben vadászott. Az állatok üldözése és vadászata súlyos vétek lett volna egy brahmana számára, azonban a harcosok kasztjának törvényei szerint ez egy megengedett lovagi játék volt. A vad hosszas űzésétől a király elfáradt és megszomjazott. Hiába kutatott a forró, kiszáradt bozótban forrás után, egy csepp vizet sem talált. Szomjúságtól kínozva eljutott egy remete lombkunyhójához, s abban reménykedve lépett be, hogy itt majd innivalóhoz jut.
A kunyhó félhomályában egy idős férfi ült lótuszülésben, szeme félig lehunyva, mélységes mozdulatlanságban, alig lélegezve.
– Adj innom! – kérte Parikshit, akinek nyelve a szomjúságtól száraz és repedezett volt.
Az öreg nem felelt. Még csak egy vendégnek járó szőnyeget, sőt, a puszta földön ülőhelyet sem kínált a királynak. Nem ajánlott neki vizet sem, hogy fáradt, poros lábát megmoshassa. Nem kínálta itallal sem. Megszegte a Parikshit király által a Földön helyreállított vendégszeretetre vonatkozó törvény valamennyi pontját. Egy sötét gondolat kígyóként surrant át Parikshit elméjén. „Talán csak megjátssza ez az öreg, hogy elmélyült a meditációban, mert terhes számára a jelenlétem. Lehet, hogy brahmanaként többre tartja magát nálam, a harcosnál, s nem akar kiszolgálni engem.”
Számára eddig ismeretlen, vad düh borította el. Amint haragosan sarkon fordult hogy továbbálljon, egy döglött kígyót pillantott meg a földön. Íja hegyével az idős férfi nyaka köré dobta megvetése jeléül az állat tetemét. Az aggastyán nem mozdult. Parikshit döngő léptekkel hagyta el a kunyhót. Amikor a brahmana fia, egy szép és büszke ifjú megtudta, miként gyalázták meg apját, nagyon feldühítette, hogy egy harcos kaszt béli ilyen szörnyen megsértette a brahmanák iránti tisztelet törvényét. Vadul kiáltotta társainak:
– Ó, micsoda igazságtalanság uralkodik e sötét korban a föld urai közt! Úgy híznak, mint a varjak. Mivel a mindenható Krisna nincs itt, hogy megfenyítse a törvényszegőket, majd megbüntetem én. Lássátok hatalmamat!
Izzó haraggal mondott átkot a fiú Parikshit királyra.
– A mától számított hetedik napon a kígyók királyának meg kell ölnie parancsomra azt, aki megszegte a törvényt, s apámat bemocskolta.
Ezután hazarohant kunyhójukba, s látva ott apját, akinek a döglött kígyó még mindig ott lógott a nyakában, kétségbeesésében sírva fakadt.
A bölcs meghallotta fia sírását, s megpillantotta a nyakában függő döglött kígyót. Gyengéden lesöpörte magáról, s azt kérdezte:
– Miért sírsz fiam?
A fiú pedig elmondta.
– Ó, gyermekem, tudtodon kívül nagy bűnt követtél el. Súlyos büntetést szabtál ki egy parányi vétek miatt. Ezt a nemes királyt bizonyára éhség, szomjúság és kimerültség kínozta, s te ezt az uralkodót, aki a Földön az igazság védelmezője, megbüntetted. Ó, bár megbocsátaná neked Isten a bűnt amit tudatlanságodban egy beavatott ellen elkövettél!
Parikshit eközben királyi palotája felé tartott, s keservesen bánkódott tette miatt.
– Ó, milyen szörnyen méltatlanul viselkedtem e szent emberrel szemben! Biztosan valami rettenetes romlás sújt le rám emiatt. Ó, jöjjön minél hamarabb, s érjen el teljes erejével, hogy bűnömet minél hamarabb jóvátehessem, és soha többé ne kövessek el ilyesmit.
Miközben ezen elmélkedett, hírét vette a halálos átoknak, melyet a brahmana fia mondott rá. Percnyi tétovázás nélkül átadta Parikshit az uralmat fiának. Lemondott kincseiről, virágzó, rendes birodalmáról, melyet semmilyen ellenség nem fenyegetett. Elhagyta fiatal, szép feleségét. Lemondott a világról, s fogadalmat tett, hogy élete hátralévő hét napján koplalni fog. Mint egy rakás hamu, olyannak látta hirtelen mindazt, ami eddig olyan fontosnak tűnt számára. A törvénnyel kapcsolatos valamennyi gondolatot lerázta magáról. Csak arra gondolt, aki minden törvénynek és minden törvénytelenségnek magasan felette állt, a világ isteni alapjára. Parikshit leült lótuszülésben a Gangesz partjára és meditálni kezdett. Ekkor nagy csapat bölcs érkezett tanítványaival a folyóhoz. A bölcsek zarándokúton voltak, hogy a szent helyeken fürödjenek, ám valójában ők voltak azok, akikben Isten lakozott, s akik által a víz újra meg újra megszentelődött.
Parikshit mélyen fejet hajtott a risik előtt. Mindegyiknek megfelelő módon kifejezte tiszteletét, s amikor valamennyien elfoglalták ülőhelyüket, összekulcsolt kézzel megállt előttük, s így szólt:
– Ti bölcsek, s te Gangesz folyó, mindannyiatoknak tudnotok kell, hogy én Istennél kerestem oltalmat, s a szívem már csak Istené. A csalóka kígyó már nyugodtan megmarhat. De ti énekeljétek a mindent átható Isten dalait.
– Itt maradunk a megszentelt ember mellett – mondták a bölcsek – amíg csak el nem hagyja testét, s el nem éri azt a világot, ahol már nincs több csalódás.
– Segítsetek nekem, hogy életem utolsó napjait értelmesen tölthessem el! – kérte őket Parikshit – Tanítsátok meg nekem, mit kell tennie egy törekvőnek, egy olyannak, aki közvetlenül halála előtt áll.
Ebben a pillanatban bukkant fel kacagva az úton az ifjú Shuka, a nagy Vjásza fia. Vágyak, kívánságok nélkül járta a világot. Nem viselte egyetlen kaszt jelét sem, nem volt szerzetesi ruhája. Ruhátlan volt. Csupán az ég felhőit viselte öltözetként, s gyermekek raja vette körül. Egy tizenhat éves fiúcskára hasonlított, akit kitaszított a világ, ám a bölcsek felismerték ragyogását, s tisztelettel emelkedtek fel ülőhelyükről.
Parikshit mélyen meghajtotta fejét az újonnan érkezett vendég előtt, s egy kiemelkedő helyet kínált fel neki. Ezután a király földre vetette magát Shuka előtt, aki a bölcsek körének közepén úgy ragyogott mint a Hold a csillagok között, s könyörögve tette fel neki is a kérdést.
– Mit tegyen az az ember, aki közvetlenül halála előtt áll? Mit hallgasson? Miről gondolkodjon? Mit tiszteljen? Miről meditáljon?
– A leglényegesebb kérdéseket tetted most fel. – mondta Shuka. – A kérdésed az egész világ számára gyógyulást hoz majd. Ezer számra teszik fel az emberek a kérdéseket, ezernyi tudásra törekszenek, melyeknek semmi köze az atmanhoz. Eközben elfogy az életük éjjel alvásban, s mulandó örömökben, nappal a mulandó dolgokért való fáradozásban. Te azonban olyan kérdést tettél fel, mely az atman magjából fakad, s a legvégső célról szól.
Ezután Shuka a királynak az ember legbenső, halhatatlan lényéről, az atmanról beszélt, s valamennyi atman atmájáról, Istenről. Hallgatóit Isten egyre magasabb aspektusai felé, egészen Maha-Visnuig kalauzolta, akiről Sadananda azt mondta, ő az akit a keresztények Istennek neveznek. Maha-Visnuról azt mondják, az indiai szent írások, hogy valaha pusztán pillantása által teremtette a világot. Tekintetének erejéből, melyet a Földre bocsátott, létrejöttek a lelkek, valamennyi lény atmanjai. Azt mondják róla: 'Miként a nyitott ablakon át beömlő napfényben kavarognak a porszemek, úgy árad Maha-Visnu pórusain át ki és be a számtalan csillagrendszer. Amikor Maha-Visnu kilélegzik, világok keletkeznek, amikor belélegzik, megsemmisülnek. Ám a világok keletkezésének és pusztulásának soha nincs vége, hiszen Maha-Visnu soha nem hagy fel a lélegzéssel. '
Azonban még Maha-Visnu sem a legvégső isteni alap. Shuka Parikshitot, tanítványát még tovább vezette, minden ok óceánján át oda, ahol a földi por, a sors lemosódik, s a végtelen tudatosság fényének óceánján át, amit brahmannak neveznek, s Isten fenségének valamennyi birodalmán át egészen a legbensőig, mely a kedvesség birodalma, ahol Krisna örökké lakozik övéivel.
A térnek, időnek, s a törvények sorának még árnya sem vetül e legbelső birodalomra, mely szeretetből van szőve, s ahol Krisna lakik kedvenc társaival. Még a szeretőnek, s szeretteinek ruhája is az istenszeretet különböző fokozataiból készült. Úgy mondják, hogy miként egy pásztorfiú harmatos erdei virágokból font koszorút visel a keblén, úgy viseli Krisna a világokat hajában.
Shuka a halálra váró férfinek hét napon át mesélt Krisnáról, s az ő belső életéről a szeretet belső birodalmában. Alászállásairól, szent országairól, megváltóiról és isteni követeiről, akiket Krisna a lét valamennyi szférájába leküld.
– Az ádáz éhség nem kínoz már, pedig régóta felhagytam az evéssel. – mondta Parikshit – Nem érzek már szomjúságot sem, pedig már lemondtam a víz élvezetéről. Semmi másra nem vágyom, csak arra, hogy egyre többet halljak Krisnáról. Az Istenről szóló történetek nektárját iszom, mely a te ajkadról csepeg.
Hét nap múlva Shuka továbbment. Meztelenül táncolt, s Isten dicsőségéről énekelt, mellette gyermekek futottak. A sellők, akik a vízben játszottak, nem szégyenkeztek előtte, bár ruhátlan volt, s egyetlen öltözete a felhőkből volt. Shuka gyermeki ártatlanságában nem törődött vele hogy ki férfi és ki nő. Ő csak az örök lelket látta, az atmant minden élőlényben. Csak az Istenhez elragadtatottan vonzódó atmant látta minden lényben, a virágzó fákban, bokrokban, emberekben, állatokban, folyamokban és sellőkben, a fényes dévákban és a démonokban, valamennyi atmanban megnyilvánulva, ujjongva vagy mélyen elrejtve. Shuka dalolt.
Parikshit eközben nevetve és hallgatózva ült a Gangesz partján, amikor végül tényleg eljött a mérgeskígyó és megmarta, s teste egy pillanat alatt hamuvá égve lehullott, Parikshit észre sem vette, ekkor már rég egy volt Barhmannal.
Nem azt kérte, hogy feloldozást kapjon a halálos átok alól, nem azt kérte, hogy élhessen,bár Shuka könnyedén felszabadíthatta volna az átok alól. Ő csak azt kérte mohón, hogy minél többet hallhasson Istenről. És így jött el hozzá Krisna a brahmana átkának képében és megajándékozta az istenszeretettel, a legértékesebb kinccsel, ami csak létezik.
*
A következő napon Sadananda ismét meglátogatott. Teljesen váratlanul egyszer csak ott termett. Nem szeretett előre megbeszélni találkozókat. Még a koncentrációs táborban is szabad volt belül mint a madár.
– Nos, Vaman dász, – kiáltotta – úgy látom dolgozott. Gondolkodott az emberi élet céljairól?
– Igen. Nem a dharma, artha, kama, nem a jog jólét és élvezet a valódi céljai az emberi életnek, hanem a megszabadulás a halál és újjászületés örökös körforgásából, a mukti az ember célja. -A Krisna iránti szeretet lehetővé tette Parikshit számára a megszabadulást, és bebocsátást nyert az isteni létezésbe.
Sadananda szomorúan nézett rám.
– Ön még mindig nem ért semmit, még mindig fogva tartja önt Sankar ácsárja rendszere, amelybe Srí bevezette? Nem érzi, milyen rémisztőnek tűnik egy bhakta számára hogy valaki csak azért támaszkodik az istenszeretetre – miként azt Sankar ácsárja tanácsolja – hogy mint egy célhoz vezető eszköz a megszabaduláshoz juttassa őt, azután, amikor megszerezte a tudást, amikor saját felismerése alapján tudja, hogy egy Brahmannal, akkor ki kell hűtenie Isten iránti szeretetét, s le kell csitulnia. Ekkor a személyes Isten képét, amelyre már nincs szüksége, utolsó illúzióként a folyóba vetheti. Ő maga a nagy Brahman.
– De Parikshit esetében tényleg igaz, hogy a végtelen Brahmanná vált. A Brahmanná válás nem a legmagasabb, ami elérhető?
– Nem. – mondta Sadananda tétovázás nélkül – Hiszen ismeri a Gíta verszakot az utolsó énekből. „brahmabhutan prasannatma...” „Aki Brahmanná vált, s akinek atmanja lecsendesült, s aki már nem gyászol, s nem vágyakozik...” Nos, olvassa tovább!
Olvastam:
– „...az elnyeri az irántam való legmagasabb szeretetet a bhaktit.”
– Ez azt jelenti, – magyarázta barátom – hogy aki Brahmanná vált, akinek atmanja lecsendesült, aki nem gyászol és nem vágyakozik, de nem is áll meg e ponton, hanem tovább hatol sóvárogva, hogy egyre jobban szerethessen, s egyre jobban szolgálhasson, az elnyeri a legmagasabb bhaktit Isten iránt. Ezt mondja Krisna. Nem a mukti, a felszabadulás a végső cél. Az igazi bhakta, mint amilyen Parikshit , nevet ezen. Itt a Bhagavatában mondják: „Isten könnyen adja a muktit, de nagyon ritkán a bhaktit.” A spontán, érdek nélküli szeretet iránta, az istenszeretet csak a szeretetért magáért, ez a legmagasabbrendű cél az ember számára.
Szorosan hozzám lépett Sadananda és villámló szemmel nézett rám. A vállamnál megragadott, megrázott, s néhány szót kiáltott az Upanisadokból, melyek villámként hasítottak belém:
– „Állj fel! Ébredj! És ne ernyedj, míg célba nem jutottál! Svasti! – és eltűnt.
Engem még mindig átjárt a villámként hasító szeretet, mintha egy pillanatra legbelső lényemről minden földi héjat lerántott volna. „Svasti”, ez az ősrégi indiai köszöntés volt, mely azt jelenti: sva-asti, az önvaló, az atman, az atman tele erővel és szeretettel.