Isten neve
Egy nap Sadananda ajkáról váratlanul felém csendült Isten nevének mantrája. Akkoriban történt, amikor az egész lágert megint átköltöztették több mint ezer angol mérföldnyi távolságra, a dél-indiai szögesdrót mögötti barakkokból egy újonnan létesített észak-indiai szögesdrót mögötti barakkba a Himalája lábánál. Már több nap és éjszaka óta utaztunk, és még hosszú út állt előttünk, internáltak tömege előtt, akiket hátizsákostól, csomagostól gondosan őriztek hosszú vonatszerelvényünkön. Sadananda kihajolt a nyitott ablakon, s ránk, a „harmadosztályú vagon indiai katonák számára” feliratú kocsi utasaira ügyet sem vetve énekelt egy mantrát a szélbe, épp amikor a Nap az aranyként ragyogó indiai síkság mögé bukott. A szavak ismerősek voltak számomra, a dallam szintén. Honnan ismertem? Mint egy hangvilla, ha az övéhez hasonló hang megérinti, s felébreszti, úgy rezdült szívem sóvárogva e hangokkal. Ugyanaz a csengés volt ez amely egyszer már felém áradt amikor nem sokkal Indiába érkezésem után egy este Srível a Himalája egyik erdejében egy málladozó lépcsőn egymás mellett baktatunk, és a zarándokszállás teraszán éneklő szerzeteseket hallgattuk. A csengés, s a titok, mely e csengés mögül elősejlett olyan ellenállhatatlanul vonzottak, mint még soha semmi az életben. E csengés után vándoroltam ezt kerestem mindenütt hiába, és most egy indián átgördülő fogolyszállító vagonban megtaláltam. Leszállt az éjszaka. A jóindulatú indiai katonák, akik őrködtek felettünk, fáradtan görnyedtek előre töltött fegyverüket térdükhöz szorítva. Fogolytársaink kártyáztak.
– Mit énekelt az imént? – kérdeztem.
Sadananda végigfuttatta rajtam kutató pillantását, mintha lelkemet figyelné vizsgálódva.
– Isten nevének mantrája volt. – mondta.
Odakünn a vonat ablaka előtt egyre sötétebb lett. Barátom ismét tanított.
– Az Isteni birodalom első megnyilvánulása melyből a lélek részesülhet, hangzás. Mielőtt Isten birodalmát megpillantanánk, először halljuk azt a belső fülünkkel. Gondoljon a logosra, Isten szavára, melyből minden létrejött. Ám valamennyi nyelv szavai csupán földi természetűek. A szanszkrit nyelv szavai is egyetlen kivétellel. Isten neve nem e világból való. Vagy inkább úgy kellene mondani: Isten nevei. Mert Isten irgalmassága folytán nevei közül számtalant kinyilvánított számunkra, sok külsőt és belsőt, melyben valamennyi isteni hatalma, ereje benne van.
A Padmapurána azt mondja:
„Isten neve tisztán lelki szubsztancia, valódi, örök, teljesen mentes minden anyagi vonatkozástól. Mert Isten neve nem különbözik Istentől.”
Ezért van Isten nevének olyan ereje, hogy nem csupán lemossa az összes bűnt, hanem feloldja a szív csomóit is, s felébreszti a szívben az istenszeretetet. Ha egy ember, egy atman teljesen felébred és énekli Isten nevét, annak akkora ereje van, hogy képes egy másik alvó lelket felébreszteni. Ami ekkor történik, azt nevezik beavatásnak. A lélek felébresztője a guru. Az odaadó hallgatás által, amikor a másik a nevet énekli, s a személyes éneklés által a szív vissszatér eredeti természetéhez, a szeretethez. A kerekek egyhangúan zakatoltak a síneken.
– És a meditáció, jóga, ...a többi utak Istenhez, melyekről Srí a Bhagavadgíta és az evangéliumok beszélnek?
– Sokféle út van, de mi bhakták meg vagyunk győződve arról, hogy korunkban mikor, mindenki mindenki ellen harcol, a Kaliyugában, mely túl kusza és túl sötét, mindez nem elegendő. Caitanya, a Kaliyuga rejtett avatárja százszor ismételt egy ősi verset a Naradiya Puránából.
„Isten nevén kívül, isten nevén kívül, isten nevén kívül valóban, Isten nevén kívül sehol sincs, sehol sincs, valóban sehol sincs oltalom sötét korunkban!”
– Persze ne gondolja, hogy ha valaki azt mondja „Krisna”, az már Isten neve. A földi hangzás, melyet földi fülével felfog, olyasféle, mint egy edény a lelki hangzás számára, vagy mint a lelki hangzás árnyéka. Ez azt jelenti, hogy Krisna neve, s mindaz, ami e névben lakozik nem fogható fel földi értelemmel. Ám ha valaki telve a szolgálat iránti vágyakozással arcát Krisna felé fordítja, akkor a név ajkán önmagától kezd megnyilvánulni. Ámbátor Isten nevének árnyéka is nagy képességekkel bír: segít a szívet újra Isten felé kormányozni, lemossa a bűnöket.
– Tudja ön, hogy mi a bűn, Vaman dász? A nyelvünk nagyon mélyreható e szó esetében. A szó Sünde (bűn) a sondern (elkülönülés) szóból származik. Istentől elkülönülve élni az egyetlen bűn, ami létezik.
Delhi fényei közeledtek. Végtelen kaszárnyaszerű házsorok melyek, az India fővárosának hivatalaiban és kancelláriáin szolgálatot teljesítő írnokok, kulik, takarítók lakhelyei. A szomszédos sínen egy fényesen kivilágított szalonkocsi haladt, s lassan közelített a város felé. Egy magas beosztású angol hivatalnok frakkban, valószínűleg valamelyik tartomány kormányzója, elhízott, kiélt, mint egy ókori római prokurátor, vele szemben egy fotelban hervatag felesége estélyi ruhában, erősen sminkelve, mereven kihúzott derékkal. Nyomasztó magányosságukban láthatólag ők voltak a pompás vasúti kocsi kizárólagos utasai. Vonatunk tovább gördült, a nagyváros ismét távolra került. Sadananda a mellettem levő padon feküdt alig karnyújtásnyira tőlem, s nyugodtan aludt. A felettünk több szinten tornyosuló fa priccseken aludtak társaink. Csak az őrök ültek egyenesen, térdük közt fegyverüket szorongatva. Az ablak nyitva volt, fényesen világított a telihold. Kibámultam az ismeretlen világba, pálmák imbolygó csúcsaira, kutakra, darvakra, gólyákra. Hatalmas vad pávák járták táncukat a Hold sugarainak fényében. Isten neve...tűnődtem. Annyira különösnek és idegennek, annyira őrültségnek tűnt számomra, mindaz, amibe barátom az imént beavatott. Mégis, a holdfényben fürdő éjszaka olyan volt, mintha csak egy egészen vékony, libbenő fátyol lenne, melyen át a titkok a szívembe lopakodnak.
Isten neve mely szeretetet ébreszt...
„Megismertettem velük a nevedet, s még mélyebben, s jobban fel fogom tárni előttük, hogy a szeretet, mellyel engem szerettél, bennük legyen, s én is őbennük.”
Krisztusnak e szavai a legutolsók, s legszentebbek, melyeket tanítványai körében Istenhez intézett. E krisztusi gondolatok áradtak felém a kéken ragyogó indiai éjszakából, s oly erővel találtak szíven az isteni birodalomból érkező szavak, mint még soha.
„Ha ketten vagy többen együtt vannak a nevemben, én is ott vagyok köztük.„
Láttam őket, az ifjakat a hegyen, amint körbeveszik Jézust és kérdezik:
– Hogy imádkozzunk?
S hallottam a választ is.
– Mi atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a Te neved...”
Egyre több krisztusi mondat érintett meg ezen az éjszakán, pedig nem vagyok jártas a Bibliában. Végül egész lényemet elárasztotta az ősi keresztelő formula:
„Megkeresztellek téged az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.”
Eszembe jutott egy rég elmúlt nap az Égei-tenger egyik szigetén, ahol Patmos hegyi kolostorának könyvtárában egy görög ortodox pópa kiterítette előttünk egy kora keresztény időkből származó Evangélium hatalmas, kemény lapjait. Ezüst betűk a bíbor színű pergamenen, de Isten és Krisztus neve mindenütt kiragyogott a sorok közül, ezeket másként, fényes arany festékkel írták. Az őskeresztények még ismerték Isten nevének fenségét? A papok, akik az oltár előtt arról beszélnek, miként nyilatkoztatta ki Isten nevének szeretethatalmát, elfelejtették már e szavak igazi, belső tartalmát? El kell utazni Indiába, hogy e titokra újra ráleljünk? Épp úgy, mint ahogy a monda szerint az angyalok a Szent Grált is Indiába vitték.
A Logosz, Isten szava felzengett az indiai éjszakában. Nem volt ellentmondás az isteni kinyilatkoztatásban keleten és nyugaton. A napnyugatról jövő kinyilatkoztatás soha véget nem érő ujjongó kórusával csatlakozott az indiai szent írásokhoz.
Az éjszaka virágzott és illatozott. A teljes pompájukban álló mangófák édes illata belopózott az észak felé zakatoló vonat alvó utasaihoz. Úgy éreztem, mintha kisodródtam volna egy csónakban az istenszeretet beláthatatlan tengerére, ahol hamarosan eltűnik a hullámok mögött minden part, minden távoli föld. Az isteni szeretet hullámai egyre magasabbra emelkedtek.
Hajnalodott. Sadananda félig felemelkedett fekvőhelyén, s kinézett az ablakon. Megérintettem.
– Kérem, adjon beavatást számomra Isten nevébe!
Barátom tekintete ismét végigsuhant rajtam, mintha lelkemben kutatna.
– Én nem vagyok guru, – mondta végül – az én feladatom csupán annyi, hogy az embereket gurum lábához vezessem. De remélem, rátalál majd a mesterére, s ő elfogadja tanítványának.
A vonat dübörögve haladt át egy vashídon. A mélyben ezüstösen csillant egy folyó a hajnali fényben.
– A Gangesz. – mondta Sadananda – Nem messze innen, Rishikesnél jut ki a Himalája hegyei közül.
Ismét elérkeztem hát Síva otthonához.
Vonatunk befutott egy állomásra és megállt. „Hardvar” olvastam.
– India hét ősi szent városa közül az egyik. – mondta barátom – Nos, ön már tanult szanszkritul, mit jelent a szó, hardvar?
– Ó, tudom, Hardivara annyit jelent, Hari kapuja, Isten kapuja.
Szorosan a vasúti töltés alatt sorakoztak az ashramok, templomkupolák, lapos fehér templom tetők, melyeken békésen játszadoztak a majmok. Senki nem bántotta őket, hiszen Hanumánnak, a majmok szent királyának segítőtársaiként és követőiként tisztelik valamennyiüket.
A majomhordák egyszer csak mintha parancsra tették volna, leugráltak a tetőkről, mellvédekről, kupolákról, és futni kezdtek a hosszú vonat mellett. A szerelvény közben újra elindult, s lassan, zihálva kaptatott fel az erdőn át vezető meredek síneken.
Az internáltak, megörülve a váratlan szórakozásnak, kihajoltak a vagonok ablakán, gúnyolódva üvöltöztek a majmoknak, s mindenféle kezük ügyébe kerülő tárggyal dobálták őket: üres cigarettás dobozokkal, bádog cigarettatartókkal, konzervdobozokkal, míg a majmok fel nem adták a versenyfutást, s vissza nem fordultak.
– Egész éjjel Isten nevén gondolkodtam. – mondtam.
Sadananda örömmel bólintott.
– Tudom, ha Isten vonzereje egyszer megragad valakit, akkor soha többé nem engedi el.
A vonat szuszogva kapaszkodott felfelé az erdőben.
– Van egy régi jövendölés, – mondta barátom – mely szerint az eljövendő egyetemes egyház életét Isten nevének éneklése jelenti majd, s a jövőben egyetlen falu sem lesz a Földön, ahol Isten nevének éneklése ne válna kultusszá.