Egyház a szögesdrót mögött
Az indiai lágerben seregestül éltek elfogott keresztény misszionáriusok. Szinte valamennyi táborszárnyban találkozhattunk velük. S magukkal hozták az egyház életének valamennyi mozzanatát, sőt nyomorúságát is a szögesdrót mögé. A barakkok szoros összezártságában elkerülhetetlenül napvilágra került, hogy azok a férfiak, akik papi reverendát viseltek, szintén csak emberek voltak, emberi gyengeségekkel. Ennek ellenére, indiai internáltságom hat éve alatt néha nagy vigaszt nyújtott az, hogy a viszállyal és gyűlölettel teli táborban voltak emberek, akik azon fáradoztak, hogy tekintetüket az örökkévalóra függesszék. Minden katolikus pap csendes misét celebrált reggelente és az ebédlőbarakkban, ahol egyébként csupán éhes és mohó foglyok gyűltek össze, minden vasárnap felállítottak egy oltárt és istentiszteletet tartottak. Boldog voltam, hogy ez a terem hangos volt húsvét hétfőn a feltámadás ujjongó dalától, s mert a különböző keresztény felekezetek lelkipásztoraiban a hit azon követeinek utódait láttam, akiknek Krisztus hajdan ezt mondta: „Menjetek és tanítsátok az embereket, és kereszteljétek meg őket az Atya a Fiú és a Szentlélek nevében!”
A Szentlélek üzenetét hordozni a világban azt is jelenti, hogy fel is kell ismerni a szent lelket, bárhol tevékenykedjék is. Nos, az istenszeretetben, melyet Sadananda hirdetett, olyan kinyilatkoztatást éreztem, melyben ott lobogott a Szentlélek. Hogy csodálkoztam, amikor a Szentléleknek néhány keresztény követe a táborban lekicsinylően, becsmérlően nyilatkozott Sadanandáról. Furcsa volt, hogy legtöbbjüknek halvány sejtelme sem volt arról, hogy a sokrétű indiai vallási életben ősidők óta létezik a színtiszta teizmusnak egy erőteljes áramlata is.
Lekicsinylően beszéltek a papok és lelki testvéreik a „szegény pogányokról” akik közé Sadanandát is sorolták.
Az indiai internálótáborban megismert keresztény misszionáriusok közül csupán néhányan voltak akik letartóztatásuk előtt komolyan foglalkoztak az ősi kultúrával, vallással, és annak a népnek a hatalmas bölcsességével, melynek megtérítésére küldték őket.
Sokan közülük a lágerben próbálta pótolni az elmulasztottakat.
*
Volt egy furcsa kis társaság, amely hosszú időn át hetente több alkalommal összegyűlt „mosókonyhánkban” miközben közvetlenül mellettünk lármáztak a bajnokságok nézői és a bőrlabda nagyokat puffant kamránk falán.
Sadananda kurzusainak néhány résztvevőjére különösen jól emlékszem. Ott ült magával hozott sámliján, munkától kérges kezét ölében összekulcsolva Lader atya. Durva vonású, ráncos arcát ápolatlan, fakó szakáll keretezte. Lelki hivatalnoktársai kinevették és gúnyolták egy kicsit: „Ja, ja, a jó Lader atya! – mert nem törődött túl sokat öltözetével. Fehér csuhája időnként pecsétes volt, és gyakran félregombolta. Ifjúkorában egy würtenbergi kovácsműhelyben dolgozott. Ezután szolgáló testvér lett egy lelki rendben, s mivel nagyon vágyakozott Indiába, ide utazott.
Itt lepte meg az első világháború, s hat évet töltött szögesdrót mögött egy indiai internáló táborban. A két háború között latinul tanult, átküzdötte magát egy szemináriumon, s megkapta a pappá szentelést. Ezek után sok nélkülözéssel teli magányos év következett szegénységben és örök párában, egy indiai faluban a dzsungel közepén.
– Ön nem ismeri az indiai falut. – mondta. – A falu babonáit és fanatizmusát nem ismeri. Ön csak az indiai kultúra magaslataival és az Upanisadokkal került kapcsolatba.
És mégis szerette ezt az indiai falut, bár amint mesélte, tevékenykedése alatt nagyon ritkán sikerült bárkit is megtérítenie. Szerette az Upanisadokat is. Rögtön letartóztatásom után felkeresett hogy néhány szanszkrit szöveget kölcsönözzön tőlem. Az öreg Lader volt a számtalan keresztény misszionárius közt az egyetlen, aki már internálása előtt tanult szanszkritul.
Lader mellett ült az evangélikus lelkipásztor, dr Fuchs. Jól szabott, vasalt öltönyöket viselt, többnyire kényszeredetten nevetgélt, s enyhe vonzalmat érzett az intrikák iránt. Ám roppant tehetséges volt, s lelke tudásra szomjazott. Gyakran meglátogatott minket a „mosókonyhában” kurzuson kívül is. Sadananda keményen bánt vele, mint mindenkivel, akit becsült és akivel szemben emiatt elvárásai voltak.
– Sok lehetősége van. – mondta róla Sadananda – De túl sok a külső sikere. Egy nagyon kemény sorscsapásra lenne szüksége, amely teljesen lesújtaná. Akkor valóban felébredne a lelke.
Fuchs lelkipásztor mellett egy laikus ült, egy csendes, fehérhajú geológus. Internálása előtt bányáknál dolgozott Dél-Amerikában és Indiában. Eddig csak egzakt tudományokkal foglalkozott, s azt hitte magáról, hogy ateista.
Komolyan jegyezte meg egy alkalommal Sadananda előadása után:
– Hogy ilyesmi létezik korábban soha nem hittem volna. A világ amelyben eddig éltem, nem az egész világ. Olyan mintha egy függönyt vontak volna félre. Ha az ön barátja Krisnáról beszél, olyan mintha egy szellő borzolná az embert, mely egy másik világból fúj. – ijedten pillantott rám – A valódi világot teljesen elfelejtettük?
A felesége több ezer kilométernyire tőlünk egy dél-indiai fogolytáborban volt, ott ahová egyszer engem is áthelyeztek. Amikor a férjek és feleségek több évi kérelmezés és várakozás után végül egy újonnan létesített családi lágerben találkozhattak, és együtt élhettek, dr Schultheiss elhagyott minket. Ezután is többször írt Sadanandának s karácsonyra küldött neki egy saját faragású fatálat hálája és szeretete jeléül.
Volt három jezsuita is akik fáradhatatlanul jegyzeteltek térdükre fektetett füzetükbe Sadananda előadásai alatt. Hozzászoktak, hogy vizsgákra kell készülniük, a tudományos munka nem volt idegen számukra. Csak negyvenöt éves korukra válhattak teljes jogú rendtagokká. A novíciusok a táborban sem vesztegették idejüket, épp úgy jártak előadásokra, mint addig. Egy teljes jezsuita teológiai fakultás volt a lágerben. Az a három közülük, aki Sadananda előadásain részt vett, annyira különbözött egymástól amennyire ez egyáltalán lehetséges.
A még fiatal Zehner atya nem tűnt fel senkinek. A táborban senki nem gáncsoskodott ellene, fehér csuhája és papi szakálla ellenére sem, mely ráncos barna arcát övezte, melyből hatalmas szempár pillantott a külvilágba. Önként jelentkezett, ha valamilyen nehéz munkára kerestek embert, és kérés nélkül felkapta a súlyos krumplis ládákat, ha cipekedni kellett. Kellemes volt hallgatva ülni mellette a közös munkák alkalmával. Amikor beszélt, óvatosan tette egymás mellé a szavakat.
– Ez nálunk is van. – mormolta értőn, amikor Sadananda tanfolyamán Isten belső életének titkait engedte sejteni, melyet a Radha-Krisna kultusz tükröz. Zehner ezalatt ugyanazt a szeretetet értette, amely a Szentháromságot fűzi egybe. De láthatólag roppantul elszégyellte magát saját szavai miatt.
Sonnenbichler, aki úgy festett, mint egy fából faragott Mihály arkangyal, akkoriban még novícius volt. Csak később kapta meg a táborban a pappá szentelést. Ez ok miatt szabadott az egyik internált olasz püspöknek átjönnie néhány órára saját drótketrecéből a mi szögesdrót karámunkba. Mint egy kidöntött fatörzs, úgy feküdt a magas szőke fiú a szertartás ideje alatt az étkezőbarakk oltára előtt, s néhány napig megdicsőülten járkált fel-alá. Szíve vonzalma alapján tulajdonképpen szobrász és zenész volt.
– Ó, milyen szakrálisan nehéz ez az átok szanszkrit! – sóhajtott fel egyszer őszintén, amikor a kútnál egymás mellett mosogattuk bádogtányérunkat.
– Ó mennyire könnyű ezzel szemben a latin! És ezek a teljesen új, gyengéd gondolatmenetek, a gondolkodásnak ez a rugalmassága, amibe az embernek először bele kell éreznie! Az elme nem akarja ezt, ágaskodik mint egy csökönyös ló.
– Kezdetben én is így voltam a dologgal. – vígasztaltam.
Sprechmann atya, a harmadik jezsuita Sadananda tanfolyamán, szintén bajor faluból származott, mint Sonnenbichler. Hanghordozása elárulta származását annak ellenére is, hogy vidékies érdességét igyekezett eltakarni a freiburgi egyetem teológiai fakultásának skolasztikából szőtt kelméjével. Hadaró, sietős beszéde sokszor jócskán megelőzte gondolatait. Néha úgy tűnt, mintha az isteni titkokhoz feszítővassal próbálna hozzáférkőzni.
Dr Sprechmann nagyon sokoldalú és becsvágyó volt, aki nem csak teológust, hanem kitűnő tornász és hosszútávfutó is. Naponta gyakorlatozott a nyújtón és a korláton. Egyik célja az volt, hogy megnyerje az ú.n. sportjelvényt.
Sadananda soványan állt a kölcsönzött tábla előtt saját kezűleg sárgára festett lepleinek egyikében, az itt szokásos szandált viselve csupasz lábán.
– Krisna, akiről önök a könyvekben olvashatnak, az isteni hős és tanító a Mahabharata című eposzban és a Bhagavadgítában nem a teljes Krisna. – magyarázta. – És az az istenség, amelyikben a világ nyugszik, s az, aki a világot teremti, hordozza és védelmezi, az, akihez ha eljön a pusztulás, ismét visszatér, mindezek Istennek csupán külső aspektusai. A valódi Krisna egy mélységes misztérium.
Finom, lélekkel teli írásával Sadananda felírta a táblára devanagari jellel a krish szótagot.
– A Krisna szó a szanszkrit krish szótagból ered. – magyarázta – Ez azt jelenti vonzalom, vonzás. Nem csupán fizikai gravitáció van, hanem létezik lelki is. Ahogy a fizikai Nap vonzza a Földet és a bolygókat, s önmaga körüli forgásra készteti őket, úgy vonzza Krisna szeretetének erejével és leírhatatlan szépségével a lelkeket, valamennyi élőlény atmanját. Azonban az emberek nem tudják hogy Krisna vonzásában élnek. Krisna a teljes tudatosság, s néha valamennyi tudatossággal bíró világ napjának nevezik. Az emberi lélek úgy viszonyul hozzá, Istenhez, ahogy a napsugár a Naphoz.
Sadanada lapozott papírjai közt.
– Le szeretnék diktálni önöknek egy középkori, Krisnához írt himnuszt. Jagadanandától származik, aki Caitanya egyik bizalmas tanítványa és barátja volt.
Az ember a szellemi tudatosság
parányi porszeme;
Krisna a Nap a tudatosság valamennyi világában.
Akik egy örökkévaló óta szemlélik Krisnát,
azok szeretik és tisztelik Őt;
Ahonnan Krisna elfordította arcát,
ott kéjvágy támad.
Maya, aki a közelben van
azonnal megragadja, s átöleli a lényt.
Mint amilyen zavarodott a szellem
akkor ha démoni erők birtokolják,
Épp olyan az ember ha Maya karmai közé kerül.
Elfelejti hogy: „Én Krisna szolgája vagyok.”
Maya fizetett rabszolgájává válik,
s vég nélkül tévelyeg ide-oda.
Néha félisten, máskor démon,
néha úr, máskor cseléd..
A szentekkel társulva ismeri meg az
igazságot lényének valódi mibenlétéről.
Ha ezt megtudta, nem vágyik többé a mulandó világra.
Sírva kiáltja: „Ó, Krisna,
hiszen a szolgád vagyok!
Amikor lábadról olvastam, szinte megsemmisültem!”
Ha csak még egyszer könyörögve kiált:
Krisna!
Akkor Krisna kegyét neki ajándékozza, s
eloldozza őt a mulandó világtól.
Mayát maga mögött hagyja,
s Krisna szolgálatára vágyakozik,
és szeretettel, szeretettel sóvárog
Krisna lótuszvirág lába után...
De mi a Maya? – kérdezte kíváncsian Sprechmann. – Olyan gyakran hallani Mayáról, és most ismét itt van. Ez nagyon érdekel. Nem magyarázná meg nekünk, doktor, hogy mi is az a Maya?
– Szívesen. – mondta Sadananda. – Mayát Krisna Caitanya követőinek, a bhaktáknak szemszögéből fogom megmagyarázni önöknek. Isten végtelen szeretete két aspektusban lép színre: vonzva és taszítva. Vonz Isten lábához, s ugyanakkor el is lök onnan. Gondoljon a centrifugális és a centripetális erőre. Az Isten akaratát követő, tőle eltaszító, s őt elrejtő erő a maya.
– Nem értem. Az Isten akarata szerint tőle eltaszító és őt elrejtő erő...? – mormolta dr Sprechmann.
Sadananda a táblára írta a „ma” szótagot.
– A szó maya a szanszkrit ma szótagból származik. – magyarázta szenvtelenül, ám számomra mégis érezhető volt a jól ismert titkos tűz, amely izzott benne.
A „ma” azt jelenti mérni. Amíg mi a dolgokat magunk körül egoisztikusan méricskéljük és értékeljük, addig Maya erejének vagyunk alávetve. Maya, aki elrejti előlünk Istent, Isten akarata szerint a mérhető világ úrnője.
– A világmindenség nem Istené? – kérdeztem
– Maya világmindensége Isten kegyelmi gesztusa, hogy a lelkek akik nem akarják őt szeretni és szolgálni, hanem a világot önzően élvezni és méricskélni szeretnék ott kapjanak helyet.
– Tehát a világ Isten nagy koncentrációs lágere? – vágott közbe a teológus döbbenten.
– Nem. Nevelőintézet. – válaszolta nyugodtan barátom.
– Ha ráébredünk, hogy minden önző élvezetünk mélyén keserűség és fájdalom rejtőzik, s ha visszafordulunk Istenhez, sóvárogva az önzetlen odaadás után, azzal megérintjük Isten szívét, s ismét magához von bennünket. Azonban elménkkel, méricskélő értelmünkkel ilyen eseményeket nem tudunk felfogni. Amíg mi a világ dolgait élvezetünk tárgyaivá alacsonyítjuk, addig sem a világot, sem Istent nem tudjuk megérteni. Agyunk, logikánk számára Isten tulajdonképpeni jelenléte teljesen hozzáférhetetlen.
Sprechmann felemelte mutatóujját:
– Tagadja talán, hogy Isten léte logikusan bizonyítható? Akkor ellent kell hogy mondjak.
Fuchs lelkész krákogott.:
– Kivételesen most egyetértésben vagyok a katolikus egyház tanításával.
– Az anyaszentegyházéval? – mondta Lader atya.
– Világmindenségünk számtalan tejútjával, melyek millió és billió fényévnyire vannak tőlünk, és valamennyi vízcsepp nem elegendő bizonyíték Isten fenségére? – folytatta doktor Fuchs zengő hangon. – Az én álláspontom az, minél mélyebbre hatol modern természettudományunk a világűr titkaiba, annál közelebb hatolunk Istenhez.
– De Isten nem csupán fenséges aspektusában él. – mondta Sadananda. – Isten nem csupán a világért létezik, ezt tudta néhány európai misztikus is. Istennek is van magánélete. Ha a mi időszámításunkat és világmindenségünket Isten birodalmához akarjuk viszonyítani, akkor az olyan, mint amilyen a partot nyaldosó néhány hullám a végtelen tengerhez képest.
– Ön ugye az imént nem csupán egy Isten lábától eltaszító erőről, hanem egy oda vonzóról is beszélt? – kérdezte Zehner atya csendesen. – Ezt az erőt nem Radhának nevezte egyszer korábban?
Sadananda sápadt arca felragyogott. Csend lett a kamrában.
– Igen, Radha viszi a lelket Isten lábához. Senki nem juthat el Istenhez Radha irgalmas tekintetének kísérete nélkül, anélkül hogy ő a szerető lelket oda vinné. Mert Radha minden istenszeretet eredeti alakja.
Sadananda a „radh” szótagot írta a táblára.
– A Radha szó a radh szótagból származik. – mondta – A szanszkrit szótag radh azt jelenti, szeretve tisztelni. A szerető tisztelet nem mérhető, mert a szeretet, ha örökkön örökké növekszik is, nincs vége, és nincs kezdete. Isten mérhetetlen birodalma szeretetből van szőve.
Zehner atya boldogan bólintott. Sadananda tovább mondta:
– Isten rejtett birodalmában Radha mindig Krisnát szolgálja kimondhatatlan szerető odaadással, s ugyanakkor egy is vele. Úgy, mint a tűz fénye egy a tűzzel a rózsa illata egy a rózsával. Ő Isten saját öröm ereje. Radha soha nem hagyja el a legbelső birodalmat, ám egy aspektusa kegyesen visszatért a világba, a keresztény teológia Szentléleknek nevezi.
A jezsuiták töltőtollai sietve szántottak a papíron.
– Azt hiszem mára épp eleget hallottak. – mondta Sadananda becsukva füzetét. A tanfolyam résztvevői magunkra hagytak minket. Sadananda nyitott könyveskoffere fölé hajolt, és gondosan belesimította a használt papírjait. Csendesen nézte guruja fényképét.
– Természetesen tudom, hogy mindez most hiábavaló. Mondta tétován.
– Valószínűleg hallgatóim egyik-másikának most épp ahhoz adom az anyagot a kezébe, hogy később elleniratokat szerkeszthessenek, könyveket írhassanak az indiai teizmus ellen. – hangja megelevenedett. – De szükségem van rá, hogy Krisna nevét kimondhassam, hogy hallhassam, s meggyőződésem, hogy Krisna isteni nevének olyan ereje van, hogy következő földi életükben segítségükre lesz hogy közelebb juthassanak Isten belső birodalmához.