Kraushaar
Egyszer, amikor az egész tábornak költözködnie kellett, s mindenkit keresztül-kasul átcsoportosítottak, Sadananda és én ugyanabba a barakkba kerültünk. Együtt laktunk egy kis kamrában. Az ágyunk közt épp annyi hely maradt, hogy egy harmadik fekvőhely elfért volna.
A helyiség, melyet Sadananda és én egy rövid időre otthonunknak neveztünk, az egyik régi altiszti étkező mosókonyhája volt, és soha nem szánták lakóhelynek. A sufnit utólag toldották a verandához. Bent olyan hőség volt, mint egy kemencében. A trópusi nap felizzította az alacsony, ferde tetőt, és a vékony téglafalakat. Oldalról a sportpálya volt kamránk szomszédja. A mésszel összekent ablakokat nem lehetett kinyitni, mert a játékosok labdái még a magasan nyíló ablakokat is kitörték volna. Kamránk előtt a verandán jobbról és balról gubbasztottak a meccs nézői hosszú tömött sorokban. Valamennyi jó vagy rossz labdánál felüvöltött a tömeg két pártra szakadva: egyik fele az elragadtatástól, másik fele a haragtól. Nagy felajzottságukban néhányan élesen füttyentettek is szájukba dugott ujjukkal.
Szobatársam eközben az ágyán ült törökülésben, s a térdére fektetett kis bádogbőröndjét használva asztalként buzgón írt, mélyen elmerülve átfogó tudományos munkájában. Mellette állt egy másik nagyobb bádogkoffer tele könyvvel, irománnyal, füzetekkel, valamennyi példaszerű rendben egymás mellett. Barátom még sötétben is megtalálta bármelyik papír cetlijét. A koffer fedelébe tűzve Sadananda gurujának képe volt.
Üvöltés és fütty harsant fel odakint újból. A focilabda megint beröpült zugunkba. Csörömpölve hullottak az üvegszilánkok. Hiába próbáltam dühömet, sőt, szinte már embergyűlöletemet elnyomni.
– Nem az lenne fontos, hogy először az emberek iránti szeretetet sajátítsuk el, mielőtt az istenszeretet tanulására merészkednénk? – kérdeztem.
– Soha nem fog igazi szeretetet érezni az emberek iránt, ha nem szereti Istent. – hangzott a gyors válasz. – Az emberek, s valamennyi élőlény a világban olyanok, mint egy virágzó fa virágai. A fa gyökere Isten. Ha a fa gyökerét locsolja, a levelei és virágai is felfrissülnek. A szeretet áthatol mindenen. Azonban nem szabad a ruhát – ez alatt az ember fizikai testét, érzéki vágyait, törekvéseit értem – összekevernie a valódi emberrel az atmannal, aki csak átmenetileg viseli ezt a különös burkot. Az atman, a lélek nem náci, nem kommunista, nem angol nem zsidó, nem brahmana, nem bajnok... nem is férfi vagy nő. A létezés örök törvénye valamennyi atman számára az, hogy Krisna örök szolgái legyenek. Még akkor is, ha e törvényről megfeledkeztek. Meg kell próbálnia, hogy ezt az atmant lássa mindenkiben.
– Ön képes rá?
– Fáradozom érte, hogy így legyen
Egy internállt akkoriban hajléktalan volt a táborban. Kelet-Poroszországból származott, és hasonló szerzetesi ruhát viselt, mint Sadananda, de nem sárga volt, hanem narancsszínű. Ő egyike volt annak a néhány európai buddhistának a táborban, akik többnyire kiváló tudósok voltak, s nagyszerű személyiségek. Ám én szerencsétlenségemre egy kivétellel találkoztam. Kövér volt, és természeténél fogva teljesen kopasz. Ráadásul szerencsétlen módon Kraushaarnak (göndör hajnak) hívták.
Kraushaar koponyája belülről kissé furcsán festett. Ifjúkorában kereskedősegédként dolgozott egy kelet-poroszországi kisváros boltjában, ahol halat és sajtot árult. Ezután vándorfotográfus lett belőle, aki gépével hol itt, hol ott bukkant fel a kelet-porosz tengeri fürdőhelyek strandjain, ahol a többé vagy kevésbé ruhátlan hölgy és férfi fürdővendégeket fotózta. E szakmát gyakorolván egyszer csak rátört a lelki béke és bölcsesség iránti vágy, s ott helyben felcsapott buddhista szerzetesnek. Ám a Tanból szerzett félműveltsége, melyet zavaros kupacokba tornyozott fejében, képtelen volt arra, hogy civakodó természetét megfelelő mértékben felnövessze ahhoz a kemény, mély gondolkodáshoz, szellemi munkához, melyet Buddha tanítása megkövetelt volna.
Külsőleg roppant szigorúan betartotta a rend szabályait. A reggeli és esti névsorolvasásnál jó messze, külön állt a többi fogoly rendezett soraitól. Megtagadta a részvételt a közös tábori szolgálatokban, amelyet bizonyos napokon mindenki végzett, mint amilyen a krumpli pucolás, fafűrészelés, vagy más hasonló tevékenység. Azt állította, hogy rendjének szabályzata tiltja, hogy világi embereknek dolgozzon, s szilárdan kitartott ezen álláspontja mellett.
Láttuk sárga leplekbe burkolt kövér alakját amint kimért, lassú léptekkel, pillantását előírásszerűen a földre szegezve méltóságteljesen fel-alá vonult a szögesdrót mentén.
Időnként talált egy-egy ifjabb embert, aki néhány napig mellette ballagott, hallgatta kinyilatkoztatásait, aztán otthagyta és kigúnyolta. Az a hír járta róla hogy elviselhetetlen és különféle aljas rágalmak terjesztője.
Az egyik nagy tábori költözködés után egyetlen barakk sem volt hajlandó befogadni Kraushaart. Duzzogva állította fel tábori ágyát a szabad ég alatt a futballpálya szélén, ahol kifeszített sárga lepleivel sokaknak okozott bosszúságot.
– Ő egy idős ember. – mondta Sadananda. – A tél hideg, és itt a sarokban nálunk még éppen volna egy hely számára. Ne hívjuk meg Kraushaart hogy lakjon velünk?
– Nagyon civakodó természetű. – mondtam elgondolkodva. – Sok bosszúságot fog okozni. Tudom például hogy konokul azt terjeszti mindenhol hogy fekete mágiát űzök.
– Ó, Kraushaarnak sejtelme sincs arról, hogy mi az a fekete mágia. Azoknak, akik meghallgatják pedig még kevésbé. – nevetett Sadananda. – Az azonban mégsem szép dolog, hogy kigúnyolják szerzetesi öltözetét.
Nem tudom barátomnak még milyen egyéb céljai voltak, talán számomra is tükröt akart tartani hogy hogyan kell és hogyan nem szabad tenni a dolgainkat. Mindenesetre új lakótársunk ünnepélyesen bevonult, s ágyaink között tábort vert. Okulásom érdekében kölcsönadott nekem egy könyvet, melyből Buddha egyik mondását szerinte egész életemre meg kell, hogy jegyezzem:
Szidalmazott engem, megütött engem,
erőszakos volt velem.
Aki ilyen gondolatokat táplál magában,
soha nem szabadul meg az ellenségeskedéstől.
Szidalmazott engem, megütött engem,
erőszakos volt velem.
Aki ilyen gondolatoknak nem ad teret,
biztosan megszabadul az ellenségeskedéstől.
Az ellenségeskedés ellenségeskedés által
soha nem csitul el a Földön.
Nemellenségeskedés által lel nyugalmat,
ez örök törvény.
Kifeszített moszkító hálója és arra fektetett sárga leplei rejtekén Kraushaar naponta több órát ült köztünk törökülésben meditálva. Egy koponyát cipelt magával mindig és mindenhova, s e koponya segítségével elmélkedett minden földi dolgok mulandóságán.
– Valamennyi élőlény felé együttérzést és szeretetet sugárzok. – magyarázta egyszer nekem. Ám a kontemplációban való hatalmas elmélyültsége ellenére mindig pontosan tudta mi történik körülötte. Ő, aki minden tulajdonról lemondott, roppantul ügyelt tulajdonosi jogaira: mint például az őt megillető rész a barakkban, stb. De a padló feltakarításában már egyáltalán nem vett részt ilyen lelkesen, mondván hogy tiltja a rend szabályzata.
– Látom, fel akar bosszantani. – mondta újfent. Mi pedig lábujjhegyen jártunk hogy ne zavarjuk.
Kraushaarnak az volt a szokása, hogy éjszakánként időről időre hátborzongatóan felordított, hogy: Hú, húúú! – vagy keservesen nyögött, mintha állandóan szörnyű, félelmetes álmok gyötörnék.
– Ne ordítson annyira! – mondta Sadananda nyersen és felkapcsolta a villanyt, amikor egyik alkalommal szobatársunk már túlságosan bőszen üvöltött. Általában az előírt időnél korábban villanyt oltottunk alvósarkunkban, hogy ne zavarjuk Kraushaar álmát. Most pislogva felült, s beletelt egy kis időbe mire magához tért.
– Nem csoda hogy ordítok álmomban. A kelleténél két füllel több van ebben a szobában. – mondta kimérten, szúrós pillantást lövellve felém, mert megjegyzése rám, és sötét üzelmeimre vonatkozott, amelyeket véleménye szerint azért folytattam, hogy őt megfélemlítsem.
Ekkor Sadananda levetette maradék udvariasságát is és rátámadt. Beszéd közben nem nevezte többé tiszteletreméltónak, sem buddhista szerzetesi nevén, ahogy eddig tette az öltözéke iránti tiszteletből. A régi, sajt bolt béli nevén szólította meg:
– Kraushaar, ne képzelődjön! – utasította rendre – Maga nem azért ordít, mert kívülről fenyegeti valami gonoszság és sötétség, hanem azért, mert belülről van csordultig telve komor, alattomos gondolatokkal. Ezért gyötrik rémálmok. Ezért él állandó félelemben és hiszi azt, hogy a többiek fenyegetést jelentenek. Azt állítja, hogy együtt érzést és szeretetet sugároz, ehelyett azonban perzsel magából a gyűlölet. Azt mondja, elmélyültséget gyakorol, ehelyett ül a hálójában mint egy pók és szüntelenül lesben áll, és fülel, nem zavarja-e meg valami ami miatt később panaszkodhatna. Soha életemben nem találkoztam még emberrel, aki ennyire görcsösen beleragadt volna az egoizmusába, mint maga. Maga, aki azt gondolja, hogy maga a világ közepe, aki körül mindenki és minden forog. Maga meggyalázza Buddha szerzetes ruháját, amit visel, maga álszent!
Kövér arcán fintorral hallgatta mindezt Kraushaar annak az embernek az arckifejezésével, aki már hozzá szokott, hogy mindenütt a legkeserűbb igazságtalanságot kell elszenvednie. Fintorogva költözött el a következő napon koponyájával és könyörületességről, szeretetről szóló könyveivel együtt egy másik helyre.
Mindenütt azt terjesztette, hogy azért költözött el, mert vallása tiltja, hogy egy zsidóval lakjon egy fedél alatt.
– Miért volt olyan kemény Kraushaarral? – kérdeztem miután társunk elhagyott minket.
– Azért, hogy atmanját, a lelket felébresszem benne. Még ha most felháborodottan rohant is el, megmarad benne egy benyomás a következő életre. Ez sokkal nagyobb segítség mintha az egoizmusát, önteltségét táplálnám. Gurum mestere volt az ilyen viselkedésnek. Ezt „agressiv grace”-nek, támadás általi kegynek, harcias kegynek nevezte. -Ám nyugaton ezt könnyen lerázzák magukról az emberek.!
– Tudja, nagyra becsülöm a szociális törekvéseket, a közvetlen környezetükben. Igen, gondoskodás az idősekről és betegekről, mindenkinek jog a munkához, jog az oktatáshoz. A gyermekek, betegek és gyengék védelme, az üldözöttek óvása – ez fontos, erre szükség van. Végülis szinte ez manapság az egyetlen dolog, ami az embert az állatoktól megkülönbözteti. De mégis, amikor ezt a sokoldalú fáradozást nézem, mely e mulandó anyagi világot próbálja kényelmesebbé tenni, az az érzésem mintha egy ember vízbe esett volna, s látva fuldoklását egy másik utána ugrana, s gondosan kimentené – a ruháit. Őt magát, az igazi embert, az atmant engedi elmerülni.
Lassanként rájöttem, hogy minden szó, melyet Sadananda mondott, atmanjából, egyenesen a lelkéből szólt, s hogy minden, amit tett, akár barátságos volt akár gúnyolódott – s néha szörnyen kemény és metsző is tudott lenni – mindig abból az igyekezetből fakadt, hogy a körülötte élők atmanját felébressze. Az internáltak tisztelték őt gúnyolódást provokáló szerzetesi öltözete ellenére. Féltek tőle, mert hatalmas fölényben volt velük szemben talpraesettség tekintetében. Megriadtak tőle és elkerülték.
Ha Sadananda bántott valakit, akkor az illető néha sírva is fakadt, olyan mélyen sérült hiúsága. A célba vett személy gyakran érezte úgy, hogy lénye gyökereit tépték ki. De ez a kardvágás, mely oly fájdalmas volt, nem egy türelmetlen hatalmaskodó kardjától származott, hanem olyan volt mint egy tisztító villámcsapás. Mint amely oly gyakran szerepel meséink végén – melyek egy része Indiából származik – ahol az elvarázsolt hős gyakran maga kéri:
– Vágd le a fejem! Vágd le, kérlek, valódi lényemet eltakaró állatkoponyám!
Ha a másik tétovázott, akkor a könyörgő nem szabadult a gonosz varázslat hatalmából. Ám ha a lovag lecsapott, akkor az átok sújtotta hős visszanyerte eredeti alakját.
Sajnos csak a mesékben elég bátrak az állattá vagy szörnnyé változtatott hercegek ahhoz, elszántan saját maguk kérjék hogy:
– Változtass vissza, kérlek, eredeti, szeretni képes, szeretettel teli formámba! Szabadító kard, kérlek, sújts le!
A táborban gyalázták Sadanandát:
– Ez egy renegát, aki elárulta európai mivoltát, elniggeresedett.
Gyűlölettől fröcsögő rágalmakat irkáltak róla, s elküldték valamelyik vizsgáló bizottsághoz.
Sadananda csendben szenvedett a magánytól.