A tanító és a tanítvány
A sötét futballpályán folytatott eszmecsere megnyitotta az utat a Sadanandával folytatott további mély beszélgetések előtt. Olykor váratlanul vett ilyen fordulatot a társalgás, amikor éjszakánként a szögesdrót mentén sétáltunk, vagy napközben, amikor a konyhabarakk előtt egy kupacban ültünk fecsegő internált társainkkal és krumplit hámoztunk. Ő időnként odavetett egy-egy rövid mondatot, melynek értelmét a többiek fel sem fogták. Máskor meglátogatott barakkomban, vagy én ültem egy-egy órát a barakkjában az ágya szélén. Szánalmas helyen élt. A szomszédja egy a trópusokról ide került zenész, aki többnyire átható pálinka szagot árasztott, az ágyánál szinte állandó volt a kereskedelmi forgalom. Akkoriban egy régi, hamis gramofont nyúzott szünet nélkül, melyet végül sikerült valamire elcserélnie. Sadananda igazán jóakarattal viseltetett szomszédai iránt. Ő nem tett különbséget a polgári erényekkel bíró emberek, s az úgy nevezett antiszociális elemek között. Sőt, az volt a véleménye, hogy egy betörőnek vagy egy prostituáltnak nagyobbak az esélyei egy hirtelen és tökéletes pálfordulásra, mint a törvénytisztelő polgárnak. Erre számtalan példa van az indiai szent iratokban és az evangéliumokban is. Utalt Mária Magdolna történetére, s a latrokra Krisztus jobbján. Az volt a véleménye, hogy az istenszeretet felette áll az etikai minőségeknek.
Valahányszor akkoriban elmentem hozzá, az ajtónál durva lárma fogadott. A gramofon nyivákolt, a szomszéd ágyon nagy alkudozás folyt, a barakk egyetlen asztalánál pedig kártyázók ültek. Öklükkel csapkodták az asztalon a piszkos lapokat, sőt, néha hajba is kaptak. Úgy tűnt Sadanandát ez a legkevésbé sem hangolta le. Vidáman és örömmel üdvözölt:
– De jó hogy meglátogat Vaman dász! Jöjjön, üljön az ágyamra! – úgy tűnt mintha a nyomorúságos tábori ágy felett a békesség láthatatlan, ragyogó kupolája lebegne. Amikor mesélt nekem, minden lármáról és zűrzavarról megfeledkeztem.
– Mi hozta önt Indiába? – kérdeztem egy éjjel.
– Szívem belső sóvárgása, és találkozásom Svami Bonnal, egy indiaival, akit mestere, az én későbbi gurum Európába küldött. De mindenek előtt egy indiai könyv, amelyet a berlini egyetemi könyvtárban találtam. Ez egy Krisna Caitanyáról szóló könyv volt.
-Ó, a sötét kor rejtett avatárja! Az arany avatár. Srí mesélt nekem róla.
Mosoly derítette fel Sadananda szigorú arcát.
Úgy, szóval mesélt önnek Srí Krisna Caitanyáról! – mondta boldogan
– Azt gondoltam elbeszélései alapján, hogy az ön tanítója Sakar ácsárja iskolájához tartozik. Azt ugye tudja, hogy Caitanya belépett Sankar ácsárja rendjébe, hogy tanait belülről cáfolja meg.
– Nem volt igaza Sankar ácsárjának? A világ igazából nem mulandó, mint egy álomkép, nem puszta illúzió? Mindaz, ami számunkra valós világnak tűnik, igazából nem a személytelen Brahman?
– A tulajdonságok nélküli személytelen Brahman csupán a ragyogás a személyes Isten alakja körül. Vaman dász, nem annyira egyszerű ez mint ahogy ön elképzeli. Istenben harmonikusan egyesülnek a legmegfoghatatlanabb ellentmondások is. A tanítás, melyet Krisna Caitanya hozott el, kimeríthetetlen. Amikor egyetemi éveim alatt a különféle keleti és nyugati filozófiai rendszereket tanulmányoztam, mindig arra vágytam, hogy megismerhessek egyszer egy olyan filozófiai szisztémát, amelyben örökkön örökké haladhatok, egyre mélyebbre hatolhatok anélkül, hogy a végére jutnék. Nos, én mindent, amit kerestem megtaláltam Krisna Caitanyának és tanítványainak filozófiájában, melynek gyönyörűségéről a világ mit sem sejt.
– És az ön guruja?
– A gurum Bhakti -Siddhanta-Sarasvati. Krisna Caitanyát követve hirdeti és éli az istenszeretetet.
Kimondhatatlan gyengédséggel kezdett Sadananda beszélni gurujáról, aki ifjúkorában tudományos körökben elismert professzora volt a matematika és asztrológia tudományának egy bengáli főiskolán. Egy nap az ifjú tudós felkeresett egy erdei remetét, és beavatást kért tőle. A lelki tanító, akit felkeresett egy vándorló aszkéta, kinek egyetlen ruhadarabja egy ágyékkötő volt. Góra Kishorának hívták. Az idős ember keményen visszautasította:
– Világi tudomány és tekintély semmit sem ér Krisna előtt! – mondta nyersen.
A matematika professzor azonban nem tágított, míg végül kitartása és szerető odaadása legyőzte a bölcs ellenállását, s elfogadta őt tanítványának. Bhakti Siddhanta Sarasvati élete, akinek hazája a Gangesz partján, Indiában volt, s európai tanítványáé, aki a Sadananda nevet kapta különös hasonlóságokat mutat. Sadananda is a szigorú tudomány levegőjét szívta ifjúkorában. A lipcsei egyetemen összehasonlító vallástudományt tanult, ezen kívül páli, szanszkrit, tibeti, kínai és japán nyelvet.
Adalbert Stifter egy eredeti grafikája lapult könnyű csomagjában, amikor Európát elhagyta. Az egyetlen német nyelvű könyv, amit magával vitt, Hölderlin műveinek egy vékony füzet-szerű kiadása volt. Ezt a könyvet is nekem ajándékozta, mert tudta, hogy ifjúként írtam egy Hölderlin drámát. Megszerezte a doktorátust, majd újra kiadott egy alap könyvet a vallástudományról, s úgy tűnt, hogy szokatlanul nagy docensi pálya áll előtte. Ő azonban mindenét elajándékozta és Indiába ment, hogy ott egy guru, Bhakti-Siddhanta Sarasvati lábához telepedve maga kortyolhasson a forrásból. Egyszer mutatott nekem Sadananda néhány képet a gurujáról. Szinte ijesztő volt, hogy mennyire hasonlítanak ezek a képek Sadanandára. A fotót nézve hol barátomra, hol ismét a képre pillantottam. Nem olyan volt mintha fivéreket látnék, hanem mintha ugyanaz az ember volna fiatalabb és idősebb éveiben. Ugyanaz a mozdulat, ugyanaz az arckifejezés, ugyanaz a belső erő is amely az intő kézmozdulatot formálta. Amikor Sadananda figyelmét felhívtam e hasonlóságra, őszinte szerénységgel utasította vissza.
Idővel, mikor barátomat közelebbről is megismertem, észrevettem, hogy nagyon gyötri a tanítójától való elszakítottság. Mestere már 1934. január elsején elhagyta a Földet, mégis úgy tűnt, az istenszeretet e guruja és európai tanítványa közt nagyon mély, rejtett kapcsolat van. Amikor Sadananda egyszer rést nyitott zárkózottságán, elmesélte nekem, hogy egy este nagy hallgatóság előtt, az összegyűltek bámulatára és ijedelmére mestere hirtelen ezt mondta neki mindenki füle hallatára:
– Te, Sadanada, és én, mi öröktől fogva együtt vagyunk.
– Ó, milyen nehéz sors is jutott önnek! – tört ki belőlem .– A fél világ választotta el önt és a guruját. Milyen könnyen elkerülhette volna.
– Így kellett lennie. – mondta Sadananda csendben. – Így kellett lennie. Szívem hajtóerejének ki kellett állnia a próbát, dacolnia kellett minden nehézséggel, szembeszállnia a viharral. Ma mégis csodának tűnik számomra, hogy sikerült eljutnom hozzá. De sajnos túl rövid ideig szolgálhattam őt ez alkalommal. Legközelebb hosszabb kell, hogy legyen a kiszabott időnk.
– Treff ászt mondtam!
– Megnyúzlak elevenen! – üvöltötte a kártyások egyike, egy híres bajnok, akinek gimnasztika iskolája volt Dél-Indiában, s aki úgy nézett ki mint egy óriáscsecsemő duzzadó karizmokkal és alattomos tekintettel.
-Ó, igen, hegyezze csak a fülét, nehogy elszalasszon valamit ezekből az érdekes dolgokból – gúnyolódott szomorúan Sadananda, amikor észrevette, hogy akaratlanul a kártyázók veszekedésére figyeltem.
– Ön csak szenzációéhségből kérdez engem, mint ahogy a többiek is. Ó, mennyire igaza volt a gurumnak, amikor a hozzánk intézett utolsó beszédében mielőtt eltávozott volna nyomatékosan felhívta figyelmünket:
„Minél inkább eltávolodtok Krisna lótuszvirág lábától, annál inkább megragadnak benneteket ennek a világnak a vonzó és taszító erői.”
– Lekapcsolni a lámpát! Lekapcsolni a lámpát! – ordították dühösen az európai katonák, akik az éjszakai órán is rótták köreiket az indiai tábor szögesdrótja körül. Átkozódva fogtak hozzá a kártyások, hogy a barakk ablakait belülről elsötétítsék takarókkal, aztán folytatták a játékot.
– Fogjon egy papírt és ceruzát! – mondta Sadananda – Le akarok diktálni önnek szanszkritul egy strófát a Srímad Bhagavatamból, ami talán segítségére lesz:
Feloldódik szívének görcse,
megszűnik valamennyi kétsége,
elhárul fejéről minden tettének gyümölcse,
ha megpillantja önmagában az atmant
s ha megpillantja Istent.
Számtalan új kérdés ébredt bennem, amikor Sadananda barakkjából a sajátom felé ballagtam a félhomályban. Más kérdésekre viszont, melyek egész életemben gyötörtek, megtaláltam a választ. Ellenállhatatlanul vonzott egy erő Sadanandához, ám egyáltalán nem volt könnyű meglátogatnom őt. Eleinte a szögesdróton belül két különböző csoporthoz tartoztunk. Ő német volt, én zsidó. Állandóan figyeltek, kémkedtek utánunk, s faggattak:
„Hol volt? Hol töltötte az elmúlt órákat? Kivel beszélt?”
Aztán jelentéseket küldtek a bizottsághoz, mely épp a szabadon bocsátásról tanácskozott. Időről időre le kellett kűzdeni a félelem rohamokat, meg kellett szegni az ellenséges párt tábori törvényeit, át kellett hágni a bojkott szabályokat. Újra és újra bátorságot kellett gyűjteni, hogy találkozhassunk, de Sadananda értékelte, ha valaki bátorságról tett tanúbizonyságot.