Sadananda, a barát
– Ahogy a tűz természete az, hogy égjen éppen így az emberi lélek természete az, hogy szeressen, Istent szeresse. – mondta Sadananda. Magas volt, vékony, feje kopaszra borotválva. Bár európai volt, az indiai szerzetesek öltözetét viselte. Egy napon ott állt új jövevényként az ebédlő barakk előtt, ahol az internáltak már éhesen sorakoztak, s mely felett az izgatott ragadozó madarak nagy rajokban köröztek. Megszólítottam s ő tőmondatokban, szigorúan a tárgyra szorítkozva válaszolt. Első igazi beszélgetésünk az éjszakai futballpályán zajlott. Ott mesélt nekem egy antik görög vázáról, amit egyszer régen látott. A vázára egy kerék volt festve tizenhat küllővel. A kerék körül képek voltak a régi görög misztériumokból, s egy felirat: „Leugrottam Ixion kerekéről.”
Ixionnak nevezték azt a vétkekkel teli halottat, aki a holtak világában örök időkre egy forgó kerékre van kötözve; erre emlékeztem. De nem tudtam, hogy egyes görög misztériumok nem a halottak világát, hanem a mi saját világunkat tekintették szánalmas helynek, ahol valamennyi élőlény, anélkül hogy tudna róla egy kérlelhetetlenül forgó kerékre van felfeszítve, az állandóan ismétlődő földi életek kerekére.
Egy rég nem működő erdei vízimalom kerekére kellett hirtelen gondolnom, melyet gyermekkoromban sokszor órákig bámultam rémülten, amint színehagyott, mohával borított küllői értelmetlenül forogtak miközben alatta a mélyben a megfeketedett, kikövezett mederben zubogó patak vizét a magasba emelte, szétfröccsentette, majd ismét a magasba emelte: nyereség és veszteség, tisztelet és szégyen, vereség és győzelem, boldogság és szenvedés, egészség és betegség, egyesülés és elválás, hervadás, halál, és új születés. Saját vágyaink ereje válik azzá az erővé, mely a változó világ kerekét hajtja végtelenül előre. Az összes indiai bölcselet azt az utat kereste, mely az Ixion kerekéről való szabaduláshoz vezet. Srí is ezt a szabadulást nevezte a legfőbb célnak.
– Az izzó fájdalom változó világának kerekéről való szabadulás nem a legfőbb cél. – mondta kísérőm. – Ez csupán az első lépés a soha véget nem érő ösvényen, mely Isten elfeledett világába visz, ahová az istenszeretet guruja vezeti tanítványát.
– Mi az út? Mi a cél? – faggattam, miközben úgy éreztem, hűtlen lettem Srí Maharadzshoz, gurumhoz azzal, hogy feltettem e kérdést.
– Az út a szeretet, a cél a szeretet; egyre nagyobb, a szívből előtörő istenszeretet. Ahogy a szikra tanúsítja a tűz létét azzal, hogy éget, éppen így ad bizonyságot Isten létéről a lélek azzal, hogy szereti őt. A szikra az egyéni lélek, a szeretet nagy tüze Isten maga. A szikra parányi a tűzhöz képest melyből kipattan, de végtelen parányisága csupán formájára vonatkozik. A lelket burok rejti, s nem tud semmit igazi természetéről. De ha ráébred önmagára, s szereti Istent, s kimondhatatlanul vágyakozik vissza hozzá, akkor ő is részesévé válik az örökkévalónak, az ő gazdagságának, becsületességének, szabadságának. Ekkor levetkőzi az önérdek valamennyi formáját, s nem marad más vágya, mint hogy Istennek örömet szerezzen. Ekkor részt tud venni Isten belső életében a szeretetteljes odaadó szolgálatban.
– Nem az Igazság ismerete a legfőbb cél? A gurum ezt mondta nekem.
– Bölcsességhez az ember nem jut tudni akarás útján, csak az odaadó szolgálat által. A puszta tudásvágy még önzés, és az egoizmus kielégítése.
– A santi, az isteni béke, az sem a legfőbb cél? – kérdeztem. – Gondoljon a buddhista szobrokra, gondoljon a meditáló Buddha arcán a hihetetlen békességre, a csendes mosolyra. Hát nem egy a Föld valamennyi vallása abban, hogy valamennyi a békesség áldásáért könyörög? „Áldjon meg téged az Úr, s óvjon, fordítsa feléd az Úr az ő arcát, s adjon neked békességet.”
– Igen, a vallások megegyeznek abban, hogy békét kérnek, mert ezek csupán előkészítő tanfolyamok, melyek még csak iskolai osztályok csökönyös kisgyermekek számára. Így számukra legfontosabbnak a födi mocsok lemosása, s a földi harcokból származó valamennyi ínség eltörlése tűnik. Nézze csak meg a különböző vallásokat! – folytatta szomorúan Sadananda. – Mindenki akar valamit Istentől, mintha Isten valamiféle átvevője és kivitelezője lenne a különböző megbízásoknak és megrendeléseknek. Az egyik hatalmat kér, a másik titokban hatalom után sóvárog, a harmadik fiatal feleséget szeretne, a negyedik fiú utódot akar. Az ötödik egészségre és hosszú életre vágyik, a hatodik arra hogy a pártja győzzön, az ellenfél pedig padlóra kerüljön. A keresztény a mennybe szeretne jutni, s ott élvezni az örök üdvösséget, a hindu meg akar szabadulni a szamszara égő kerekéről, a változó világból, s aztán biztosítva legyen a gyönyör az örökkévalóságig. A buddhista a nirvánába akar jutni. Mintha valamennyien biztosítékot akarnának mely az örök békére, biztonságra, szenvedés mentességre szól. Ugyan így vannak Sankaracharya követői is. Ők be akarnak lépni a brahmanba, feloldódni az alak nélküli isteni fényben, ahol minden ellentét, és minden kettősség eltűnik, a fényben, mely Isten alakját körülveszi. Vagy inkább ők maguk szeretnének Istenné válni. Ön, Walther Eidlitz, szintén közéjük tartozik. Ön is azt énekelte a Himalájában, „Aham brahmasmi... Én vagyok brahman”. Azonban ön az Upanisadoknak ezt a mondatát alaposan félreértette. Ez a következőt jelenti: Én lelkem legmélyén brahman természetét hordozom, úgy ahogy a szikra a tűz természetét.
Sadananda elnémult. Hallgatva jártunk fel-alá a szögesdrót mentén. A sakálok üvöltöttek a láger körül, s mélyebben húzódtak vissza az erdőbe.
– Srí nem azt mondta, hogy a béke a legfontosabb. Csupán ennyit mondott: „Átmenetileg legalább békességet szeretnék neked adni.” – kezdtem egy idő múlva. – De még a béke megszerzésére sem voltam képes.
Sadananda szelíden a vállamra tette kezét:
– Ne szomorkodjon Vamandasz amiért azt gondolja hogy elbukott, s mert úgy érzi hogy mindent elveszített. Krisnát Anathabandhunak is nevezik, az úr nélküliek Urának, azoknak az ura, akiknek már semmijük nincs a szegénységen és az iránta érzett vágyakozáson kívül. Higgyen nekem, Krisna sokkal jobban örül annak, aki ezernyi akadály ellenére, tömegben és e barakkok tisztátalanságában a szögesdrót mögött arra vágyik, hogy őt szerethesse és szolgálhassa, mint egy olyannak, aki biztonságban, s minden veszélytől távol egy tiszta csendes erdőben, vagy egy párnázott ajtajú szobában meditál. Ön Krisna tulajdona. Övé a meditációja is, a sikerei és a kudarcai, sőt a betegségei is. De senki nem meri magát teljesen kiszolgáltatni Istennek, az általa diktált feltételeknek. Néhányan megkísérelték követni az isteni üdvösség útját, s azt mondták: „Legyen meg a Te akaratod, s ne az enyém.”. Ám amikor komolyra fordult a helyzet, amikor Isten morajló akarata megragadta, akkor félni kezdett, s titokban azt suttogta: „Ne, nem így gondoltam a dolgot! Ne, csak eddig és ne tovább!” Senki nem akarja észrevenni, hogy Isten katasztrófaként, vagy a teljes összeomlás formájában is jöhet. Higgyen nekem. Mert ha egyszer valakinek sikerül önmagát valóban kiszolgáltatnia Istennek, akkor többé nincs miért aggódnia. Akkor Isten átveszi a felelősséget érte, s mindenért, amit tesz. Akkor már teljesen mindegy, hogy a változó világ legalján, vagy Isten országában van, mert attól fogva Isten szeretetbirodalmához tartozik, s része van Isten, s az ő örökös társainak nagy drámájában, melyről a világ semmit nem tud.
A békesség, a Nirvána, mely után annyian sóvárognak, csupán egy kapu, egy átmeneti lépcsőfok Isten tulajdonképpeni országa felé. Természetesen vannak, akik örökre a csodálatos tornácon maradnak, de aki elég bátor ahhoz, hogy tovább hatoljon, egyre nagyobb vágyakozással, Istent egyre jobban és jobban szeretve, az nem veszíti el a békéjét. A valódi béke nem pusztán a feszültségtől való mentesség. Az indiai jógik lelki nyugalmát, melyet minden körülmények között megőriznek mértéktelenül túlértékelik. Az igazi béke azt jelenti, hogy minden helyzetben, bármilyen szenvedések közepette bírni a bizonyosságot, hogy egészen mélyen Isten és én örökké és elszakíthatatlanul egyek vagyunk.
Ismét némán lépdeltünk egy ideig.
– Szvamidzsi – kezdtem – Mit mondott az ön guruja, szerinte miért élünk? Miért kaptuk ezt a testet?
Sadananda kigyúlt:
– A gurum azt mondta: „Azért kaptuk ezt a lusta testet, hogy valamennyi lélegzetvételünkkel elégessük az isten iránti szeretet tüzében.” Ezt azonban ön még nem értheti Vamandasz. Ön még nem tudja ki is Isten, ki Krisna...
– Ó, én szeretném látni Istent – mondtam.
– Nem arról van szó, hogy ön látja Istent – utasított rendre szigorúan kísérőm. – Sokkal inkább arról, hogy Isten tekint önre, hogy vonzza Őt az ön szeretetteljes odaadás iránti vágyának szépsége és tisztasága. Ha valaki Istent látni akarja, akkor ez a kívánság még mindig kizsákmányoló hajlamának utolsó foszlányaiból ered. Mint ahogy az emberek önzésükből fakadóan a Földön valamennyi dolgot objektummá alacsonyítanak le, melyeket csak aszerint képesek értékelni, hogy számukra hasznosak-e vagy sem, s mindent élvezni akarnak, s egyesek így tekintenek Istenre is.
– Hogy szabadulhatok meg ettől az egoizmustól?
– Így sem szabad kérdezni. – válaszolta Sadananda keményen. – Ez a kérdés is egoizmusból fakad. Kérje Krisnát, az ismeretlent, a rejtetett, hogy adjon önnek erőt, hogy a jövőben egyszer őszintén tudja majd kérni, hogy őt igazán szolgálhassa, és megtanulja szeretni. De már későre jár. Aludnunk kell. Jó éjt Vamandasz.