Az érinthetetlenek ünnepe
Törökülésben ültem az üres futballpálya szélén a feketén égnek meredő éjszakai barakkok mellett. Napközben ez a hely csupa lárma, a két csapat játékosainak rohanó talpa alatt dübörög a föld, a nézők pedig ordítva bíztatják őket. Az év során ezek a versenyek nyújtják a fő beszédtémát. Most csend volt. A foglyok nehéz álmukat aludták.
Kintről, a latrinatisztítók csúnya, hosszan elnyúló kaszárnyái felől csendes énekszó hallatszott. Ők voltak, akik rövid rőzse seprűikkel, s néha barna kezüket is segítségül hívva a nagy tábor valamennyi latrinájának vödreit megtisztították az emberi ürüléktől. Nagy tűz égett náluk, s körülötte örömteli nyüzsgés, a kaszton kívüliek énekeltek és táncoltak. A barakkjuk előtti póznán a szél egy vörös zászlót lobogtatott, melyet a tűz fénye megvilágított. E zászló jelezte, hogy a Valmiki-Guru eljött hozzájuk. Ezért ünnepeltek.
Az indiaiakat, akik a lágerben a legalantasabb takarítási munkákat végezték, nagyon lenézték a szögesdrót mögöttiek. A fehér ember összes faji gőgjét, melyet a sötétebb színűvel szemben érez, – s amely sötétebb színezet gyakran csupán egy árnyalatnyi volt – mind rájuk zúdították. Ez volt az egyetlen dolog, melyben a zsidó entelektüell és a német szerelő időlegesen egyetértettek. Még azok is, akiket hazájukban fajuk miatt üldözték, még ők is megvetették ezeket az indiaiakat, akik szolgálták őket. A lágerben alig hívták őket másként mint „a feketék”, „a niggerek”. Folyton szitkokat zúdítottak rájuk. Milyen gyakran hallottam hasonló beszélgetéseket:
– Ezeket az átkozott söprűsöket egyszer jól fejbe kellene vágni.
– Teljesen igaza van kolléga úr!
De még e megvetetteknek is volt gurujuk, lelki tanítójuk, aki segített nekik, hogy életüket a mostani helyzetükhöz és jellegzetességükhöz képest értelmesen éljék, s aki lelki tanácsokat adott nekik. Indiában senki előtt nincs zárva az út a legmagasabb cél felé. Még a tolvajok, kurtizánok, stb. kasztjainak is meg van itt évezredek óta a saját guruja.
Egy latrinatisztító többnyire olyan szegény, hogy soha életében nem lakik jól, egy darab szappant sem tud venni magának, s amikor a monszun ostorként csapkodja szakadó zivatarával csupasz sovány vállát, legfeljebb egy lyukas régi zsákkal tudja betakarni. Ám mégis van egy világos, bár kissé egyszerű elképzelése arról, hogy benne egy halhatatlan lélek lakozik, aki vándorol az időn át, s nehéz sorsát ebben az életében saját maga okozta előző életeivel, s hogy leendő sorsát elkövetkező földi életeiben mostani viselkedésével alapozza meg. Ami a napnyugati országokban csupán néhány elmélyült misztikus előtt volt ismert, mégpedig az, hogy százezer és millió évesek, s hogy már a teremtéskor is ott voltak, az Indiában a legtöbb rongyos latrina tisztító számára nem idegen gondolat. Mint ahogy Krisna mondja a Bhagavad-gítában:
„ Nem volt olyan idő, amikor Én nem léteztem, s öröktől fogva vagy te és ezek a királyok is. A jövőben sem fog megszűnni életünk, létünk végtelen. ...Miként az ember leveti elnyűtt ruháit és újakat ölt magára, úgy adja fel a lélek is az öreg és hasznavehetetlen testeket, hogy újakat fogadjon el helyükbe. A lelket semmilyen fegyver sem képes feldarabolni, tűz nem égeti, víz nem nedvesítheti, és szél nem száríthatja... Ezt tudván nem szabadna bánkódnod a test miatt.”
A szögesdróton át néztem a kulik barakkjait. A tűz fényében ültek a Valmiki-guru körül, s figyelmesen hallgatták szavait. Eszembe jutott Valmiki története, akiről az indiai kaszton kívüliek lelki tanítói nevüket kapták, s aki hajdan maga is mindenki által megvetett lény volt. Valmiki története nagy vigasz mindazok számára, akik kitaszítottak, akiket földre sújtott a szégyen, s akik azt gondolják soha többé nem lesznek képesek a felemelkedésre.
A férfi, akit később Valmikinek nevezte, bukott brahmana volt. Egy brahmana, akit kivetett a kasztja, a régi Indiában alávalóbbnak számított a legelesettebb kaszton kívülinél is. A kitaszított dacból útonálló rablóvá lett, aki megtámadta és kirabolta a vándorokat, akik a sűrű erdőn akartak átmenni, ahol ő lakott egy földbe vájt barlangban.
Egyszer egy bölcs ballagott az erdőn át. Semmi veszteni vagy nyerni valója nem volt e Földön. Az emberek iránti végtelen együttérzése késztette őt vándorlásra. Abban reménykedett, hogy talán talál egy lelket, aki érdemes arra, hogy a legnagyobb kincset, a bhaktit, az Isten iránti szeretetteljes önátadást befogadja.
A bozótból előugrott a rabló, hogy a vándort megölje és kirabolja; azt gondolta valamilyen földi kincset cipel magával. Amikor buzogányát már az aggastyán koponyája fölé emelte, hogy lesújtson, meglepetten vette észre a ragyogó mosolyt, és a gyermeki ártatlanságot a tekintetében. Egy pillanatra megtorpant.
– Fiam, miért akarsz ekkora bűnt elkövetni? – kérdezte lágyan és harag nélkül a bölcs.
A buzogány kihullott a kegyetlen rabló kezéből. Földre vetette magát a vándor előtt, s homlokával megérintette meztelen lábát. Aztán felemelte vad, bozontos arcát, melyet könnyek áztattak, és sóhajtva mondta:
– Ó, nagy bölcs, most látom csak milyenné lettem. Látom életem rettenetes sötétségét. Kérlek, adj, adj nekem egy szent mantrát, mely lemoshatja szörnyű mocskát bűneimnek!
– Igen, fiam, ezt fogom tenni. Letérdelt, s szeretettel odahajolt az előtte fekvő férfihez, olyan közel, míg ajka a másik füléhez nem ért.
– Ismételd ezt a különlegesen szent mantrát – suttogta – énekeld isten nevének két szótagát, énekeld: „Rama, Rama, Rama...”
A rabló felkiáltott a borzalomtól.
– Ne ezt a szót! Ne ezt a szót! Ó, atyám, hogy is merném bemocskolt számmal Isten nevét ismételni?
A risi mosolygott.
– Gyermekem, ismételd Isten nevének két megszentelt szótagját fordított sorrendben. Énekeld: „Mara, Mara, Mara...” Tudod mit jelent ez?
A rabló sóhajtott:
– Igen, tudom mit jelent a mara szó, azt jelenti: halál. Igen, ez a megfelelő számomra.
A bölcs keze áldón nyugodott az előtte görnyedő férfi bozontos fején, aki csak az imént akarta meggyilkolni őt, s akinek most beavatást, felszentelést adott. Aztán tovább ment vándorútján. A hajdani rabló pedig megtörölte szemét, leült lótuszülésben a mohára egyenes háttal, felemelt fejjel, félig lehunyt szemének tekintetét az orra hegyére rögzítve, ahogy azt a meditálóknak tanácsolják, s énekelni kezdte:
– Mara, Mara, Mara... Halál, halál, halál...
Sok év múlva a világot járó risi ismét abba az erdőbe ért, ugyanarra a helyre, ahol hajdan a rablónak a beavatást adta. Körülnézett, de természetesen nem volt már ott senki, csupán egy hangyaboly emelkedett az ösvény mellett. A bölcs közelebbről is megnézte, s nagy meglepetéssel látta, hogy a felület alatt megcsillan egy férfi szeme és haja. Mozdulatlanul ült ott az ember meditációs pózban, s olyan csendesen, hogy a hangyanép zavartalanul felépíthette körülötte lakhelyét. Mély révületben volt, csak ajkai mozogtak, s Alig hallhatóan énekelte:
– Rama, Rama, Rama.
Szanszkritul a hangyabolyt Valmikinek hívják. A bukott brahmanát és a gyűlölt rablót évezredek óta Valmikiként dicsőítik. Valmiki lett belőle, a szent látnok és költő, a Ramajana eposz megalkotója, mely kimeríthetetlen óceánja az Isten életéről szóló leírásoknak, amikor Ramaként a Földön járt.
Miközben Valmiki a két szótagot, ma-ra, ma-ra ismételgette szüntelenül, maguktól átalakultak a szóvá: Rama, Rama, Rama...Isten, Isten, Isten...És Isten nevének felmérhetetlen ereje nem csak arra volt képes, hogy Valmiki lelkéről lemosson minden szennyet ami rárakódott, hanem képessé tette arra is, hogy Isten ragyogó birodalmába bepillanthasson, s láthassa hogy szállt alá a Földre, hogy Ramaként levegye e bolygó terhét, melyet démonok millióinak serege tapodott. Így miként már korábban más formában, Vamanként, s később Krisnaként eljött a Földre, ugyan így jön megváltóként újra és újra, újra és újra.
Ahogy egy nagy tűzből számtalan szikra pattan ki minden irányban, épp így lépnek ki az őstűzből, Istenből örökkön örökké a megváltók, az avatárok. Gyógyítóként érkeznek a Földre és a többi világba, leveszik róla terheit, majd visszatérnek forrásukhoz. Így mondják ezt az indiai szent iratokban.
A nagy tűz a kaszton kívüliek körében lobogott az éjszakában. A kaszton kívülieket és Istent egyaránt „érinthetelennek” nevezik. Csillogva pattogtak a szikrák szerteszét. Ujjongva ugráltak fel a latrinatisztítók, amikor gurujuk a tűz fényében felemelkedett és énekelni kezdett. Éneke tanítás volt Isten szeretetéről, cselekedeteiről, azokról a szeretet vezérelte és soha el nem apadó cselekedetekről, melyeket Isten vitt véghez valamennyi világban, valamennyi élőlényért függetlenül attól, hogy előkelő vagy alacsony származású, ember-e állat-e, vagy akár démon. Boldogan táncolták körül a kulik a tüzet és tanítójukat. Miközben a férfiak és nők fényes alakja boldogan hullámzott fel-alá, felcsendült kórusuk hangja. Istennek egyik nevét énekelték extatikus ujjongással:
– Krisna! Krisna! Krisna! Krisna! Krisna! Krisna! Krisna!
Ütötték Síva dobjait, és dalolták a rejtett Istennek nevét, akiről Síva, ki a világ ura, kire kígyók fonódnak, ki a halottak hamujával van bekenve, kit az érzéki világ mérge éget örökké, mosolyogva meditál, Krisna belső birodalmába hallgatózva.
A hindu faluban, mely közvetlenül a láger déli szélénél volt szintén tüzet gyújtottak a parasztok. Ők is verték Síva dobjait, ők is ujjongva táncoltak a tűz körül és énekelték:
-Krisna! Krisna! Krisna!...
Azon tűnődtem, vajon milyen nagy ünnepe lehet Krisnának. De nem hoztam magammal olyan naptárt a lágerbe, melyben a hindu ünnepeket is feltüntették volna. Nem Krisna szárnyalásának ünnepe van, amikor az isteni gyermeket, Gopálát aki Vrindavanban a pásztorok közt nőtt fel, játszótársai a gopák és a gopik örvendezve hintáztatták?
Még az indiai őrök is, akik rövid khaki nadrágjukban és khaki lábszárvédőjükben az éles villanyfénnyel elárasztott szögesdrót mentén fáradhatatlanul jártak fel-alá, s a fegyverük csövére feltűzött szurony hidegen villant a fehér fényben, még ők is szinte tánclépésben masíroztak ezen az éjszakán, és énekelték:
– Krisna! Krisna! Krisna!
– Abbahagyni ezt a vinnyogást! – jött a trágár üvöltés a láger egyik barakkjának sötét ajtónyílásából.
– Disznók! Ti átkozott niggerek, befogjátok, de azonnal a mocskos pofátokat! – s hogy az elhangzott szitkoknak nyomatékot adjanak, néhány internált, aki úgy érezte, megzavarták amúgy is nehéz álmát, csörömpölve a barakk betonjához csapta üres konzervdobozát. Olyan volt mintha trágyalé sötét vihara kerekedett volna fel. Az indiai katonák megriadva, s a szahibok haragjától tartva abbahagyták Isten neveinek éneklését, s némán folytatták útjukat a szögesdrót falak között fel-alá.
Összeszorult szívvel ültem a sok láb által csupaszra taposott tábori sportpályán. Úgy éreztem, mintha köd ereszkedett volna a szívemre, de a ködfátyol alatt még ott lengett halkan a belső öröm, és reménység, mely nem hagyta teljesen elnyomni magát.
Idős anyámra gondoltam, aki a bécsi zsidó negyedben élt most megfélemlítve és megalázva olyan emberek által, mint akik az imént a barakkban üvöltöztek. Láttam magam előtt az idős asszony törékeny arcát, hófehér haját, ahogy utánam nézett a dunaparti ház nyitott ablakán át, amikor az állomásra indultam, hogy Indiába utazzam. Újra hallottam utolsó bátor szavait:
– Mi ketten mindig együtt maradunk, akkor is, ha látszólag távol vagyunk egymástól.
Eszembe jutott a feleségem és a gyermekem. Vajon sikerült elmenekülniük, vagy valahol egy zsidó táborban vannak Lengyelországban? Élnek még egyáltalán? Hírek nagyon ritkán érkeztek, s ami jött az is a cenzúra kettős szűrőjén átrostálva, több hónapos késéssel.
Aztán idős Gurum, Srí Maharadzs járt az eszemben, akitől megtagadták az engedélyt, hogy meglátogasson a lágerben, pedig kész lett volna rá, hogy a hosszú, fáradságos utat megtegye azért a néhány percért, amit velem tölthetne egy tiszt jelenlétében. Ezt sem hagyták neki, mert a látogatást csupán nagyon kivételes esetekben és csakis a legközelebbi hozzátartozók számára engedélyezték, akkor is csak egészen rövid időre. Pedig Srí még közelebb állt hozzám, mint a saját apám! Mindenki, akinek a szíve igazán sóvárgott rá a guruja közelében lehetett, még a lenézettek, a rongyosok is odakint. Én nem.
A tüzek lobogtak, a kulik énekeltek és táncoltak körülötte, és gurujuk körül a lobogó fényben s azt kiáltották:
– Krisna! Krisna!...
A parasztok a tábor déli szélén álló falujuk előtt ütötték dobjaikat, táncoltak a tűz körül, s ujjongtak:
– Krisna!...
Még a járkáló őrök is újra dalolni kezdték:
– Krisna!...
Ó te rejtett istenség, akit mindenki szólít! – így könyörgött szívem az éjszakában. – Ó, te ismeretlen Isten, akiről semmit nem tudok. Kérlek, ne engedj elveszni! Engedd, hogy kiálljam a próbát, engedd, hogy az egészet újra kezdhessem! Küldj nekem egy segítőt, egy gurut, hogy megtanulhassam, amit az életben eddig elmulasztottam megtanulni: a szeretetet.