Fogságban – szabadon – fogságban
Én is megpróbáltam a láger barakkjaiban tovább élni, és meditálni úgy, mint eddig a gurum házában, s egoista módon visszahúzódtam önmagamba. Volt a táborban néhány egyszemélyes kamra. Törekvéseim fő célja jó ideig az volt, hogy egy ilyen kamrát szerezzek, ahol zavartalanul dolgozhatnék és meditálhatnék, vagy legalább egy sarok ágyat valamelyik barakkban. Hiszen ez azt jelentette, hogy csak egyik oldalon lett volna ágyszomszédom, a másik felemen a védelmező fal biztonságát élvezhettem volna. A Bhagavad-gítában olvastuk Srível: „Meditáció nélkül hogy lelne békét?” Azon fáradoztam, hogy a lárma és nyüzsgés ellenére tudjak meditálni. Valahányszor lótuszülésben elhelyezkedtem az ágyamon, társaim gúnyolódásának céltáblájává váltam. A félig nyitott fürdő barakkban, ahol a fülkékben egyszerre húsz férfi állt egymás mellett meztelenül és tusolt – s gyakran épp olyankor apadt el a zuhanyrózsa vízsugara, amikor már tetőtől talpig beszappanoztuk magunkat – néha csendesen, önfeledten dúdoltam magamban a szent AUM szótagot. Az ős szótagot, melynek három hangja a világteremtést, világfenntartást, világrombolást s egyben a három időt, múltat, jelent és jövendőt is jelenti, s a rejtettet, aki az idő felett áll. A társaimat ingerelte a viselkedésem.
Máskor a tábor egyik sarkában ráleltem egy félig-meddig védett zugra egy ól mögött, melyet serény kisállattenyésztők építettek nyulaik, tyúkjaik vagy kacsáik számára, ahol a füvet nem taposták ki, s ahol meditációba merülve nyugalmat találhattam. Amikor ezt követően egy kicsit még mindig boldogsággal és fénnyel telve kezemben bádogtálammal beálltam az ételre várakozók hosszú sorába – ahol sokszor olyan zaj volt, mintha egy falka éhes ragadozó várna az etetésre – valaki dühösen rám ordított:
– Mit vigyorog mindig, mint a Mona Lisa? Nem értem min tud valaki ilyen helyzetben, mint amiben vagyunk még röhögni!
Még nem jöttem rá, hogy a meditáció külsődleges parancsai, mint amilyen a kusafűből készült takaró, melyet már lágerbe kerülésem napján elloptak, vagy az elkülönített tiszta helyiség, a magány csupán a kezdők számára fontos előírások.
A védőfalak melyeket megpróbáltam felépíteni magam köré, hamarosan leomlottak. A fehér moszkitóháló, melyet valamennyien kifeszítettünk ágyunk fölé éjszakára, hogy a maláriát okozó szúnyogok csípésétől védjen, adott egy kis meghittséget. Ám megtörtént, hogy egy részeg, akit tudtomon kívül magamra haragítottam, az éjszaka közepén bejött a barakkba, letépte a moszkitóhálómat, s vadul püfölni kezdett.
– Légy nyugodt, légy békés, adj a körülötted élőknek a nyugalmadból, békességedből, erődből! – így írt Srí, amikor a láger elöljárósága végre engedélyezte, hogy leveleket írhassunk és kaphassunk.
Megrémültem, amikor Srí sorait olvastam. Ó, mennyire csődöt mondtam! Úgy éltem mint egy kokainfüggő, mint aki egy injekcióval lényének egy részét egyszerűen megbénította; húztak-vontak, s én engedtem, hogy vonszoljanak, mint egy futószalagon. Reggelente éles sípszó ébresztett. Éles sípszó hívott hogy sorakozzam, és glédába állva vonuljak a sportpályára a napi névsorolvasásra. Sípszó szólított a konyhából, hogy kezdődik az étkezés, sípszóra jelentkeztem a közös szolgálathoz, mint amilyen a krumpli pucolás. Különböző munkák elvégzésére adtak parancsot: ablakpucolás, barakk felmosás. Rám üvöltöttek, s néha én is ráordítottam másokra. De hol voltam eközben én magam?
Amikor megpróbálom magam elé idézni rabságom első időszakát, mindenekelőtt azt látom, hogy a szögesdróton belül állandóan költözöm barakkból sátorba, sátorból egy másik sátorba, majd egy újabb barakkba; egyik szögesdrót karámból a másikba. Alighogy a társaim között egy kicsit is otthon kezdtem érezni magam, biztosan jött a parancs, hogy ismét költözni kell. Számtalanszor vonultunk társaimmal felsőbb parancsra zsákostól, holmistól a tábor egyik feléből a másikba. Néha az egész tábor költözött. Még emlékszem hogy vonultunk egyszer hosszan kígyózó autóbuszos menetoszlopokban az indiai tájon át az ismeretlen barakkok fellé. Egy kopár sztyeppén egyszercsak megálltak járműveink. Négyszög alakba terelték a tömeget, s lövésre készen ránk fogták fegyvereiket. Aztán kiadták a parancsot, hogy mindenki végezze el szükségét. Miután a parancsnak eleget tettünk, visszamentünk a buszokhoz, s tovább utaztunk egy másik láger felé, ahol szintén nem hagytak nyugton.
Eközben valamennyi táborban működtek a vizsgálóbizottságok, melyeknek dönteniük kellett afelől, hogy melyik internáltat engedjék szabadon, s melyiket kell fogva tartani a háború végéig. A bizottság dolgozott, s valamennyi esetet megvizsgált a mi lágerünkben, és egy kisebb, Darjeeling melletti táborban, magasan fent a Himalájában, ahol mindent vastag hótakaró borított hónapokon át. De dolgoztak délen a Nilbiri hegyekben fekvő táborban, és egy Dekhan mellettiben is, ahol szinte csak nő foglyok voltak, s ahova engem tévedésből néhány hétre elküldtek. Vagy talán viccnek szánták?
Ott nem volt szögesdrót. A barakkok öreg fák alatt álltak szép pázsiton. A fák árnyékában a gyepen európai asszonyok sétálgattak fel-alá, sokuk szép volt és fiatal, világos nyári ruhában, hosszú nadrágban, vagy sortban. Volt, aki nyugágyon feküdt hosszan elnyújtózva, s színes napernyőjével intett felém, mikor katonai felügyelet alatt begördült velem az autóbusz a táborba. A közelben kanyargott egy szép folyó is. Az egész olyan volt, mint a „Derű Öble” Strindberg Álomjátékából. Ám ez a láger, ahol a kantinban rúzst és egyéb kozmetikumokat is lehetett kapni, s ahol fehér abrosszal terített virágdíszes asztaloknál étkeztek, szintén fel volt osztva láthatatlan szögesdróttal apró kalitkákra. A német nők megtagadták, hogy együtt egyenek a zsidó nőkkel, s azokkal az áriákkal, akik zsidókhoz mentek férjhez. Az ellenséges csoportok különböző időpontokban étkeztek, s kölcsönösen bojkottálták egymást. Az olaszok és németek ugyan együtt ebédeltek, de nem álltak szóba egymással, szintén bojkottálták egymást. A „tisztességes” olasz nők, és a bombay-i olasz prostituáltak kis csapata kölcsönös megvetéssel kerülte egymást. A közösségi helyiség négy sarkában ültek az internált asszonyok zárt csoportokban, s gyilkos pillantásokat vetettek egymásra. Szeretetre méltó fiatal teremtések minden erejüket arra fecsérelték, hogy intrikát szőjenek, gyűlöljék egymást, s befeketítsék társaikat a vizsgálóbizottság előtt. Ez nem a „Derű Öble” volt, mint ahogy az első pillanatban hittem, sokkal inkább a „Gyalázat Tengerszorosa” Strindbergnek ugyanabból a drámájából. Sok nő sírta át titokban az éjszakát a rosszindulatú pletykák miatt, melyet róla suttogtak. Néhányan megtébolyodtak e helyen…
Miután rövid itt tartózkodásom után ismét a buszon ültem, hogy őrizet alatt visszaszállítsanak az előző lágerbe, nők állták körbe szorosan járművünket. A legkülönbözőbb csoportokból voltak, s nem számított, hogy eddig megvetettek engem, vagy tették a szépet, most mindannyian tökéletesre rúzsozott reszkető ajakkal beszéltek hozzám. Szavamat akarták venni, hogy feltétlenül üdvözölni fogom a férjeiket, zsidó férfiakat, német férfiakat, olasz férfiakat, akik a hatalmas férfi láger legkülönbözőbb szektoraiba voltak bezárva, melyek többsége számomra nem is volt hozzáférhető. Amikor elnyűtt buszunk kerekei alatt már csikorgott az út homokja, még mindig könyörögve kiabálták utánam, üzeneteiket, s a kérést, hogy férjeik el ne kövessenek valami meggondolatlanságot azért, hogy eljuthassanak hozzájuk.
*
Hosszú hónapokig dolgoztak a bizottságok. Amikor az egyik elutazott, hamarosan megérkezett a következő. Valamennyi internált férfinek és nőnek kérdőíveket kellett kitöltenie, majd újra és újra egyesével beidézték őket kihallgatásra. Voltak, akik feljelentéseket irkáltak, s valamennyi internált esetében gondosan átvizsgálták a titkosszolgálati aktákat, s minden egyes eset kapcsán törvénykeztek.
Egy nap váratlanul szabadon engedtek. Csodálkozva léptem ki a szabad világba a szögesdrót kapun át. A következő reggelen már Srínél voltam. Az idős ember boldogan zárt karjába.
*
A nagy láger, melynek dupla vasrácsai mögött még több száz sorstársam lakott, hamarosan mint egy rossz álom, eltűnt mögöttem. Természetesen még gyakran elcsodálkoztam azon, hogy szabadon mehetek, ahová tetszik, és az utat sehol nem zárja el szögesdrót.
A forró síkságról Srível hamarosan a hűs hegyekbe utaztunk Mahabaleshvarba, ahol magányosan éltünk egy kis házikóban. Nem messze kunyhónktól egy szakadék felett emelkedett egy ősrégi Krisna templom. A hűvös templomcsarnokban gyakran üldögéltem Krisna szobrának lábánál, mely Őt isteni gyermekként ábrázolta, aki a vrindavanai pásztorok közt nőtt fel, s fuvolázva járta az erdőt. Krisna lábánál fakadt egy kristálytiszta forrás, melynek vize lezúdult a szakadékba, majd a síkságon széles folyóvá duzzadva kanyargott tova a ködfátyol fedte messzeségbe, mely a nők lágerét rejtette.
Rana eljött hozzánk látogatóba. Úgy mint régen, együtt ültünk Srí lábánál, és együtt olvastuk az Upanisadokat. Az idős ember boldog volt és gondtalan, többnyire derűsen mosolygott mint egy gyermek. Ám amikor az Upanisadok titkos tanítását magyarázta, szavai villámként hasítottak, szinte lángra gyúlt felettünk még a plafon is, mintha megnyílna előttünk a tér és idő nélküli örökös Lét.
Reggelente egy gyors fürdő után egy dombra mentem meditálni. A tavaszi, majd a nyári égbolt felhőtlen kékje feszült felettem, amikor az első hónapokban a meditáció közben a szemem kinyitottam egy-egy pillanatra. Aztán a hegyekbe szép lassan megérkezett az esős évszak. Óriási felhőcsapatok és ködhegyek gomolyogtak elő a szakadékokból, s meglepetten láttam, hogy tornyosulnak fölém, amikor felpillantottam meditációm közben. A föld esőtől súlyos felhőkbe burkolódzott.
Aztán lezúdult az első zápor, mennydörgött az első vihar. A mérgeskígyók kezdtek előbújni elárasztott földalatti odvaikból. Közelgett az idő hogy el kellett hagynunk a varázslatos erdőt, ahol a fák mohos ágain orchideák nyíltak. Srí szolgája, aki hetente egyszer elment az egy óra járásnyira fekvő falusi bazárba, különböző híreket is hozott csendes házunkba, melyek a németek norvégiai és nyugati offenzívájának hatásairól szóltak. Egyszer jött egy hivatalos levél is. A már érvényes beutazási engedélyt fiam és feleségem számára hirtelen visszavonták. Egy, a városból érkezett vendég újságolta, hogy a már szabadon engedett ellenséges külföldieket újra letartóztatják.
Röviddel azelőtt, hogy búcsút vettünk volna az erdőtől, a Mahabaleshvar nevű templomfalu brahmanái meghívták Srít egy ünnepi lakomára. Srí szép nyolchengeres Fordján – melyet egy indiai tanítványa ajándékozott neki – tettük meg a rövid utat az ünnepélyesen feldíszített házig, ahol a gurum tiszteletére rendezett lakoma zajlott. Az idős pap, aki évekkel ezelőtt Srí egyik lányát eskette ebben a kis hegyi faluban, zavartnak tűnt fogadásunkkor. Előadta, hogy néhányan a templomfalu nagyon ortodox brahmanái közül nem hajlandók velem, az európaival együtt enni. Azt szeretnék, ha én nem a vendégek sorában, hanem a verandán fogyasztanám el ételemet.
Srí elutasító volt. Hangsúlyozta, hogy én a tanítványa vagyok, ő, mint a gurum adta nekem a brahmin zsinórt, elfogadott engem, tehát nincs rá ok, hogy kizárjanak. Jó idő telt el eredmény nélkül. Aztán éhesen tértünk vissza kis házunkba; sem Srí, sem én nem vettünk részt az ünnepi lakomán.
Titokban nagyon büszke voltam hogy Srí így kiállt mellettem, nem tagadott meg, nem engedte, hogy barbárként kezeljenek. Akkoriban nem sejtettem, hogy a guru, bár nem vesztegetett szót rá, de viselkedésemért szigorúan meg kellett volna, hogy feddjen. Természetes, hogy egy tanítómester óvón áll tanítványa mellé, ám az én szívemből önmagától kellett volna fakadnia annak, hogy határozottan kijelentem, örömmel eszem kint a verandán. Rabságom alatt semmit nem tanultam; az alázatosság adományában még nem részesültem.
A következő napon elhagytuk a hegyi falut. Minél mélyebbre ereszkedtünk a hegyekből, minél közelebb a síksághoz, annál izgatottabbak lettek az emberek. A németek bevonultak Párizsba, lerohanták Franciaországot. A bazárok csak úgy zsongtak a kalandos híresztelésektől, melyeket egytől egyig el is hitt mindenki.
– Bármi történik, te őrizd meg belső békéd. – intett Srí. Megkíséreltem, de csak hiányosan sikerült megvalósítanom. Az általános izgatottság rám is átragadt. Röviddel Nasikba való visszatérésünk után megjelent a már jól ismert rendőrfelügyelő kísérőivel, s újabb letartóztatási parancsot hozott. Szigorú őrizet alatt, sok száz szabadon engedett társamhoz hasonlóan ismét elfogtak, és szögesdrót mögé dugtak.
Félreértett utazásom a szabadságba csupán egy rövid pihenővolt a fogságból.
*
Feküdtem a dohos barakkban fehér moszkitóhálóm függönye alatt, az alvók szoros sorában, akik sóhajtoztak összetört múltjuk törmelék hegyei alatt, s telve voltak a jövőt iránti félelemmel. Nem tudtam aludni. A lehunyt szemhéjam mögé toluló képeket képtelen voltam elhessegetni. Én is tele voltam nyugtalansággal, mint a többiek. Legyűrhetetlen volt aggodalam, melyet anyám, feleségem, gyermekem miatt éreztem, akik napról napra növekvő veszélyben voltak Ausztriában, talán már egy sokkal rosszabb lágerben, mint amilyenben én. De nem tudtam leküzdeni saját sorsom miatti szomorúságomat sem, a bánatot, melyet afelett éreztem, hogy szellemi iskolázásom egy szeretett tanító keze alatt, immár másodszor szakad meg látszólag értelmetlenül. Felültem az ágyon és megpróbáltam meditálni, ahogy Srínél tanultam. Sikerült is. Ám amikor végül fáradtan kinyújtóztam, ismét előtódultak a kínzó képek, s gondolataim ugyanazon a kényszerpályán futkostak körbe-körbe. Olyan volt, mint egy kísértetvilág.
A láger körül sakálok üvöltöttek. Időnként egy falka be is tört a táborba, s nagy csörömpöléssel, éhesen turkáltak a bádog kukákban. Hörögve, nyugtalanul forgolódtak szomszédaim ágyukban, csak úgy nyikorgott alattuk a sodrony. Újra és újra hangos sóhaj töltötte be a barakkot, mintha lidérces álmok gyötörnék az alvókat.
Nem tudtam szabadulni attól a kínzó gondolattól, hogy mindannyian a nagy barakkban, valamennyien e nagy barakk láger nyolc karámjában, nem, mindenki e Földön egy félhomályos barlang padlójához kötözve fekszik. Saját vágyaink, előitéleteink, tudatlanságunk, s alázatosságunk hiánya bilincsel oda. Valahol már olvastam egy ilyen barlangról. Nem Platón valamelyik művében volt? Nem emlékeztem pontosan.
Mi fogvatatottak riadtan bámultunk az éjszakai barlang egyetlen pontjára, egy fel-fel villanó árnyjátékra a barlang hátsó falán. Csak a torz árnyékok táncát látjuk, s e mozgások értelmét nem tudjuk megfejteni. A valódi, eleven formák játékát melyek az ősképek birodalmában vannak, s melyeknek csupán kusza árnya hatol be néha-néha a barlangba, képtelenek vagyunk érzékelni; számunkra hozzáférhetetlenek.
Végigsimítottam szemem, hogy elűzzem e képeket. Sóvárogtam egy csepp víz után, felkeltem hát, hogy inni menjek a kúthoz. Óvatosan lépkedtem a hosszú barakk ajtajáig, hogy az alvókat fel ne ébresszem.
A tábor körül süvöltő sakálok hangja a szabadban még élesebben hasított a fülembe. Kórusban üvöltöttek órákon át a tábort körülvevő erdőben. Néha elhallgatott a kórus, ilyenkor egyikük vad, metsző kacagásban tört ki, mintha eszelősen vihogna a különös árnyékvilágon melyben az emberek élnek.