Tábor Indiában
A táboron kívül nagy szürke és barna majomcsordák éltek, melyeket egy roppant méretű hímmajom vezetett, akit valamennyien elfogadtak vezérüknek. Igazi erőskezű diktátor volt, valóságos türannosz. Gyakran előfordult, hogy egész majom csapat álldogált szorosan a láger külső szögesdrót kerítéséhez simulva – öregecske és fiatal hímek és nőstények csemetéikkel, akik anyjukat szorosan átölelve szomorúan komoly állatszemekkel bámulták az emberek különös, rácsmögötti világát.
Néha nevettünk:
– Nekünk aztán jól megy! Még állatkertünk is van. – De aztán emlékeztettük magunkat arra, hogy valójában hogy is áll a dolog. A majmok odakint szabadok voltak, a rácsokon át kíváncsian figyeltek minket, a ketrecbe zárt embereket.
És vajon mit láttak a majmok?
Azt látták, hogy az emberek a szögesdrót mögötti túlzsúfolt lágerben úgy nyüzsögtek mint a hangyák. Felásták a földet, banánt és más cserjéket és gyümölcsfákat ültettek. Kertészkedtek a barakkok előtt, öntözték az ágyásokat. Virág és zöldség magot vetettek, salátát ültettek. Faragtak, csövet fektettek, szegecseltek, kovácsoltak és hegesztettek. Betont kevertek, falat emeltek kőből és téglából. Vég nélküli küzdelmet folytattak az ágyukban nyüzsgő rovarok, valamint a zokniajaikon és ingeiken tátongó lyukak ellen. Kártyáztak, és órákon át nyúzták a kimustrált gramofonokat. Fecsegtek, vitatkoztak, verekedtek. Mások hosszú napokon át hevertek tompán poloskás tábori ágyukon barakkjukban, s álmodták nehéz álmaikat.
A nagy indiai internálótábor nyolc karámja a szögesdrót mögött önigazgatási jogot élvezett. A gondosan őrzött rácsok mögött, egy szabályszerű nemzetiszocialista állam létezett, mely három elkülönített, bekerített zónára volt osztva. Voltak vezérek, alvezérek, s egy belső kör. Volt ott egy „Öröm által erő” elnevezésű szervezet is, mely sporttal, sportversenyekkel, zenével színházi előadások szervezésével, és oktatással foglalkozott. Aki ambiciózus volt, az képezhette magát akár a helyesírás alapjainak megtanulását, akár a szakmunkásvizsgát, akár az érettségit tűzte ki magának célul. De voltak feketelisták, titkos akták, nemkívánatos elemek bojkottja, egymással szembenálló csoportok rivalizálása, olykor ütlegek büntetésként, levélcenzúra, Gestapo.
A szomszéd lágerszárny az antináciké és antifasisztáké volt, ahol szigorú demokrácia uralkodott, rendszeres választásokkal, és forró választási kampányokkal. Itt sok szó esett nyilvánosan is a szövetségesek győzelméről, s imádkoztak a gyűlölt ellenség leveréséért. Az itteni szárny lakói várótermi hangulatban éltek; már csak néhány nap, már csak néhány hét, amíg a kérvényt elintézik. Mindannyian a szabadon bocsátásukra vártak, sokan több mint hét esztendeig. A háború végét is szögesdrót mögött ünnepelték, és bánattal telve, megkeseredve várakoztak még azután is tovább. Egy másik drótkarám egy olasz katolikus misszióé, melynek két püspöke is volt, valóságos kis egyházállam, kétszázötven méter szélesen és háromszáz méter hosszan. Volt egy külön táborszárny mintegy száz olasz tábornok számára, akiket Kelet-Afrikában fogtak el.
E magas rangú katonák csapata egy fasiszta és egy antifasiszta csoportra szakadt, akik szenvedélyes küzdelmet folytattak egymás ellen.
Egy éjszaka internáltak álltak szorosan a táborrészüket határoló szögesdrót mellett, és ellenségesen a szomszéd szektor felé fordulva énekeltek és kántálták:
– Du-cse! Du-cse! Ducse!...Hitler! Hitler! Hitler!
A szomszéd ketrecben, ahol az antifasiszták laktak, eközben a közelgő események előjátékaként meggyújtottak egy máglyát, és a tűz lobogó fényében hangos kurjantásoktól kísérve felhúztak egy Mussolinit ábrázoló életnagyságú szalmabábot egy bitófára. Amikor a himbálózó diktátort épp le akarták venni az akasztófáról, hogy a tűzbe vessék – ez jóval éjfél után történt – az angol őrnagy bevonult az őrök kíséretében. Alacsony volt és katonás, diótörő volt a csúfneve. Fenyegető műfogsorával csattogva barátságosan és látszólag jószándékúan kérdezte:
– Ki az alkotó? Ki rendezte meg ezt az egészet ilyen szépen?
A főkolomposokat, akik büszkén jelentkeztek – az éjszakai nyugalom zavarása miatt bekísérték a lágerbörtönbe. Az akciót az egyik oldalon tiltakozó lárma, a szögesdrót másik feléről pedig dörgő helyeslés fogadta.
Minden szempontból gondoskodtak rólunk. Még egy mozi barakkot is létesítettek az internáltak számára, természetesen szögesdrót mögött, de a hőség ellen surrogó elektromos ventillátorokkal felszerelve. A mozit az európai őrkatonák és a tisztikar is látogatta. Amikor a mozi barakk leégett, éjjel nappal dolgozva néhány hét alatt újra felállították, mert az indiai haszonbérlő nem akart elesni a jövedelmétől. Hármas sorokba rendeződve, szigorú őrizet alatt masíroztunk a saját lágerszárnyunk dupla szögesdrótkerítésén át a másik drótkarámba, mely a mozit vette körül. A nácik katonásan, egyszerre lépve masíroztak, az antinácik tiltakozásul össze-vissza lépve ballagtak. A megzavart majmok felháborodottan ugráltak fel az útról a fák lombja közé, s onnan vicsorogtak ránk. Leültünk szorosan összepréselődve a padokra, körülöttünk az olcsó indiai cigaretta csípős füstfelhője, s néztük az előttünk pergő rég lefutott amerikai filmszenzációkat. A heti híradót is láttuk. Láttuk, hogy egy fiatal mosolygós királynő hogyan osztott édességet és virágot a fiatal sebesült katonáknak – Zúgó vadászgép kötelékek hogyan hullattak hatalmas bombákat, s azután hogyan szakítottak a földbe gigantikus krátereket égig érő füstöt kavarva. A szemünk láttára semmisítettek így meg pillanatok alatt ismeretlen nagyvárosokat a világ különböző tájain, talán épp azt, amelyben születtünk.
Nálunk minden ugyanolyan volt, mint a külső világban. Valamennyi probléma „minden kín és szétszakítottság a világ minden gyűlölködése akadálytalanul behatolt hozzánk a dupla szögesdrót falakon át a szigorúan zárt lágerbe. Eljutott a hívőkhöz és hitetlenekhez, katolikusokhoz és protestánsokhoz, el valamennyi elképzelhető keresztény felekezethez, a zsidókhoz, a néhány mohamedánhoz és buddhistához, a mintegy húsz európai országból idekerült férfihoz, a németekhez, osztrákokhoz, olaszokhoz, magyarokhoz, finnekhez, bulgárokhoz, románokhoz, észtekhez litvánokhoz és lettekhez, de még a szövetséges népek fiaihoz is, a csehekhez, lengyelekhez, jugoszlávokhoz, dánokhoz, norvégokhoz, hollandokhoz és oroszokhoz... Mindannyian emberek voltak, akiket a háború a távoli trópusi szigetek és országok valamelyikén lepett meg Új-Guinea és Irak, vagy Hongkong és Etiópia között.
Próbáltak ugyanúgy élni továbbra is, mint eddig. Mint ahogy korábban is, doktor úrnak, tanár úrnak szólították egymást. Hihetetlenül sok volt köztük a hajdan óriási ültetvények mesés jövedelmű, s állítólag roppant befolyásos igazgatója. A bőröndöket rendszeresen kicsomagolták, már amennyiben nem tűntek el egy szumátrai holland internált táborból India felé tartva, miközben egy japán tengeralattjáró megtorpedózta hajójukat. A holmik nagy kupacokban álltak a friss levegőn, estélyi ruhák himbálóztak a napon, hogy tönkre ne menjenek. A ruhaszárító kötélen fontoskodva lógó frakkokat és szmokingokat csúfondárosan lobogtatta a szél. Előfordult, hogy egyik másik internált vasárnap délután szmokingot öltött keményített inggel, és sétára indult a barakk és a latrina között, hogy legalább néhány órára ismét elegáns úrrá válhasson, mielőtt a ruháit visszatenné a naftalinba, s belebújna rövid khaki nadrágjába.
A bőröndöket kicsomagolták, majd újra visszazárták. Az egyszer előszedett emlékeket azonban soha többé nem csomagolták el. Mivel az évek múlásával a jelen egyre sivárabbá vált, s a frázisokból épített ködpaloták összeomlottak, a sok ezer fogoly közt egyre többen menekültek az emlékeikbe. Gyengéden turkáltak múltjuk képei között. Órákig, sőt, napokig jártak fel-alá a szögesdrót mentén, s meséltek egymásnak arról mit is ettek hajdan ebben vagy abban az étteremben. A legnagyobb pontossággal vették sorra, a legapróbb részletekre is ügyelve az egymást követő fogásokat, s a hozzá gondosan kiválasztott borokat, közben élvezettel ecsetelték az íz élményeket melyekben valaha részük volt. Ugyanígy meséltek kalandjaikról különböző asszonyokkal, jól és rosszul megkötött üzletekről, büszkén arról hogyan sikerült valakit csúnyán rászedniük. Sóvárogva kutattak új társak után, akik még nem ismerték történeteiket és vicceiket. Mindenkit felkerestek, aki egy másik lágerből érkezett, s körüludvarolták, hogy mesélhessenek neki. Sokan undorodva kerülték el egymást, mert a közös barakkban eltöltött hosszú évek után már képtelenek voltak elviselni szomszédjuk nevetését, arcát, s egész lényét
Sok internált tartott állatokat. Ők, akik maguk is rácsok mögött éltek, saját ketrecükben újabb ketreceket állítottak fel, melyekbe állatokat dugtak, s nekik ajándékozták valamennyi szeretetüket. Egy férfi, aki folyton azzal dicsekedett, hogy milyen buzgón vett részt több németországi zsinagóga felgyújtásában, fogva tartott papagájait, cinkéit, csalogányait, s egyéb madarait ápolta nagy gyengédséggel. Az én barakkomban egy melegszívű, meggyőződéses antifasiszta muzsikus egereket tenyésztett. Egyszer egy eltévedt mezei egeret tett abba a ketrecbe, ahol már lakott egy egércsalád. Szégyenlősen, félve lapult az idegen, vézna kis lányegér a ketrec egyik sarkában. Megpróbált amennyire lehetett észrevétlen maradni, ám az egér apa, egér anya és egér gyerekek megérezték a szagát. Zavarta őket jelenléte, ingerültek lettek, fenyegetve érezték magukat. Fél óra múlva az idegen egér, aki valószínűleg egy másik alfajhoz tartozott, vérbe fagyva feküdt, éles fogak marcangolták halálra. Láthatólag az egerek azt gondolták a félelemtől reszkető hívatlan vendégről, hogy alattomos betolakodó, aki gonosz terveket forralva osont be az Ő SAJÁT birodalmukba.
A táborban messze legjobb hely a szintén szögesdróttal körülvett kórház volt. Ez valamennyi lágeren belüli párt számára közös, ám ennek ellenére e kórház barakkjaiban béke honolt. Amikor a betegeket vad fájdalmak gyötörték, gyakran a legfanatikusabb arcok is lággyá, emberivé váltak újra, mint a gyermekek arca. Ó, hány különös sors tárult fel előttem, amikor a fiatal vagy idős férfiak, akik évtizedeket töltöttek a trópusokon, a súlyos műtétek előtti álmatlan éjszakákon, vagy épp közelgő halálukra várva elmesélték életük történetét. Azokban a pillanatokban hálásak voltak a legcsekélyebb szeretet teli szolgálatért is, elfelejtették, hogy az ember, aki a szomszéd ágyban fekszik egy másik párthoz, sőt esetleg egy másik fajhoz tartozik. De amint meggyógyultak, vagy ha a lassú kínok közt haldoklók előtt megcsillant a remény legparányibb csalóka fénysugara, vonásaik újra megkeményedtek, arcuk gúnyos és visszautasító lett, ismét a titkos jelentéseken, bojkott előírásokon kezdték törni a fejüket azok ellen, akik társaik voltak a szenvedésben.
A lágertemető, ahonnan legjobban láthatók a hegyláncok, a tábor nyugati szélén volt – körülötte nem volt szögesdrót. A sírokat az internáltak szigorú őrizet mellett gondozták, s beültették virágokkal. Azonban a felkorbácsolt politikai gyűlölet, s a kölcsönös utálat, melyet a foglyok egymás iránt éreztek, még a halállal sem ért véget. A tábor legnagyobb hatalmú pártja fellázadt az ellen, hogy a velük szemben álló csoportok halottai az övéi szomszédságába kerülve bemocskolják a temető földjét. Hogy a táborban újra és újra fellángoló lázongásokat elkerüljék, a lágerparancsnokság jobbnak látta, ha az elhunyt antinácikat és antifasisztákat a legközelebbi város távoli temetőjében helyezik végső nyugalomra.
*
Valamennyi láger szárny konyhabarakkjainak tetején szorosan egymás mellett ronda, keselyűszerű ragadozó madarak ültek. Ők voltak a tábor valódi urai. Semmiféle szögesdrót nem állhatta útjukat, semmiféle őrség nem lőtt utánuk, amikor átlibbentek a kerítés felett, s vizslatták az emberlakta karámokat. Ők csupán zsákmányt láttak, nem érdekelte őket, hogy antifasiszta, fasiszta vagy épp őr volt, aki teli bádogtáljával a konyhabarakkból kilépett. Vadul lecsaptak, s a hús darabokat elragadták. Túlzott mohóságukban néha mellé kaptak, véresre sebezve a tányért tartó kezet. Ez nem volt egészen veszélytelen a hullamérgezés miatt, hiszen a falánk ragadozók az állati tetemeket is felfalták.
*
Így élt egy darabka szegény, vonagló életként Síva, a Romboló lábánál a néhány ezer európait őrző fogolytábor. Köröskörül azonban beláthatatlanul terült el India, melynek kusza, poros útjain itt épp úgy, mint mindenfelé a Himalájától Cape Comorinig e szürke korahajnali órán végtelen sorokban gördültek az indiai parasztok lassú bivaly vontatta taligái. Egyhangúan hullámzott fel-alá a földművesek éneke. Mintha India dala lett volna, mintha az egész ország, az egész Föld vágyakozva imádkozott volna, hogy virradjon meg végre megint, keljen fel az éjbe burkolt Föld felett a lelki Nap, a Paramatman, mindenki számára láthatóan:
Az örökkévaló, a végtelen időkben született,
A hatalmas istenség, ősi, mindent magába foglaló,
Ő sugárzik le ránk minden hajnal vöröséből
Ő tekint ránk
Minden ránk pillantó szemből…
A bölcs, a kortalan, az ifjú atman.