Síva táncol
Békésen éltem tanítómesterem nasiki házában. Kertjében szinte egész éven át virágoztak a rózsabokrok melyekről reggelente egy bronz tálat teleszedtem virággal, s széthintettem gurum meditációs szobájában.
Srí többször is nyomatékosan megkért arra, hogy ne olvassak újságot, mert nem akarta hogy a szellemi úton, melyen vezetett, megzavarjanak; látta, hogy a világtörténelmi események túlságosan is felzaklatnak. Természetesen hallgattam a gurumra. Amikor néha mégsem tudtam úrrá lenni aggodalmamon, melyet Ausztriában élő feleségem és gyermekem miatt éreztem, komolyan biztosított róla, hogy oltalom alatt vannak. S hogy kedvemben járjon, meghívta családomat, hogy jöjjenek Indiába, és éljenek hozzám hasonlóan az ő tágas házában Ananda Pithben Nasikban. Már terveket is szőttünk arról, hogy melyik indiai iskolába kellene később járnia fiamnak. A beutazási engedély megszerzése a feleségem és fiam számára – vagy a hogy Srí nevezte őket Santinak és Gunandának – jókora fáradságba került. De végül a hivatalos papír az indiai kormány engedélyével mégiscsak megérkezett.
Távol volt Európa, távol volt a Himalája is, melynek láncai északról lezárták Indiát, s melynek néhány hegyét-völgyét bejártam Srível. Néha megkérdeztem gurumat:
– Srí, mikor folytatjuk félbeszakadt zarándokutunkat Síva házához? – az idős férfi talányosan nevetett:
– Várj, ha itt lesz az ideje, Síva szólítani fog téged.
Sóvárogtam a magashegyi erdők, a magányos tavak, s néptelen hegyláncok után, melyeknek kietlen szirtjein Síva trónol. Néha álmomban újra valamelyik nyomorúságos zarándok szállás durva padlóján feküdtem, ahol a deszkák között felszivárgott az alattunk levő szobából a tűz csípős, sűrű füstje. A fekete kulik, akik Srí gyaloghintóját hozták elénk a Manasarovar-tóhoz, épp ínycsiklandozó ételüket készítették odalent. Az erdei kunyhó fehérre meszelt érdes falán Síva képe függött.
Sívát – akit Mahadévának a Nagy Istennek is neveznek – ábrázolta a kép meditáció közben. Lótuszülésben ült, egyenes derékkal, teljes elmélyültségben. Pucér teste a halotti máglyák fehér hamujával volt bekenve, karjaira tekeredve kígyók öltögették vadul nyelvüket. Ezek az érzéki világ kígyószerű vágyai, akik sziszegnek körülötte, de Síva ügyet sem vet rájuk. Egy olyan birodalomban jár mely nem e világon található kép alatt ez állt: Síva Krisnán meditál.
De hébe-hóba egy másik kép is előfordult Síváról a himalájai zarándokszállásokon. Ennek a képnek egy színes nyomatát egyszer én is felhajtottam a nasiki bazárban, s most ott függött anandapith-i békés szobám falán. Itt Sívát a világ rombolóját formálták meg: mámorosan táncol fiatal fiú képében az űrben egy komoran izzó világon taposva, mely tánclépéseinek nyomán hamuvá és törmelékké omlik szét. Síva, a Romboló táncol, hogy előkészítse a helyet egy új teremtés számára.
Egyik hajnalban, még sötét volt odakinn, felijedtem álmomból. Úgy tűnt mintha az ég dörögne. Valaki türelmetlenül verte öklével, vagy talán puskatussal a békés nasiki bungaló ajtaját, amelyben Srível laktam. Srí azonban nem volt otthon, néhány napra elutazott, hogy meglátogassa tanítványát, Ranát. Hallottam, hogy valaki ajtót nyitott, aztán nehéz, vasveretes léptek dübörögtek felfelé a falépcsőn. Egy egyenruhás indiai rendőrfelügyelő rontott be a szobámba, mögötte indiai katonák sora.
– Ön le van tartóztatva. Gyorsan kapja össze magát, csak a legszükségesebbeket hozza, és jöjjön. Kitört a háború. – monda a nyomozó. Miközben én sietve öltöztem, a szekrényemet és a kofferomat feltúrták, és átvizsgálták. Azután belöktek egy várakozó autóba, s elindultunk a jól ismert tájon át, ahol annyiszor autóztunk Srível. Jobb és baloldalamon, s elől a kormánynál is most egy-egy indiai katona ült, töltött fegyverüket, melyre még a szurony is fel volt tűzve, keményen markolták. Az autó megállt egy magas szögesdrótkerítésbe vágott kapu előtt. Csodálkozva jutott eszembe, hogy több mint két évtizeddel ezelőtt fiatal katonaként az első világháborúban töltött fegyverrel és feltűzött szuronnyal épp így álltam őrt egy egészen hasonló szögesdrót kapu előtt, az orosz hadifogolytábornál Ausztriában. Most azonban nem maradtam a szögesdróton kívül. A külső és belső kerítés közti kapun át bevittek a táborba, és egy barakkhoz irányítottak, ahol már várakozott néhány éjszakázástól kimerült ember.
A nap folyamán még több száz foglyot hoztak a táborba autón vagy vonaton. Kitört a második világháború. Mivel osztrák útlevéllel jöttem Indiába, egyik napról a másikra úgynevezett „ellenséges külföldi” lettem. Emberek százaival, vagy talán millióival történt e napokban a világon mindenütt ugyanaz, mint velem, lágerekbe zárták őket is szögesdrót mögé.
*
Miközben Síva, a Romboló táncát járta, s táncától a Föld megremegett és inogni kezdett, s évezredekre alapított birodalmak és rendek omlottak össze mint vakondtúrások, az emberek a Földön mindenütt azon fáradoztak, hogy töménytelen mennyiségű betonból és vasból védősáncokat emeljenek mindenkori rendjük és törvényeik megóvására, melyekben csak egyetlen közös elem volt, a megtorlás, és a megtorlás megtorlásának törvénye. Ehhez tartozott az is, hogy megteltek a fogolytáborok. Sőt, mivel már a háború kitörése előtt sem volt elegendő börtön, most a világ minden táján, Afrikában, Ázsiában, Ausztráliában, Európában, és természetesen Indiában is sietősen új lágereket emeltek. Éjjel nappal akkordban dolgoztak, tűző napon, és reflektorfénynél, irtózatos költségek árán minden országban barakkokat állítottak fel, téglából, szalmából, hullámlemezből. Ha vonattal utazott valaki, néha hosszú ideig semmi mást nem látott jobbról és balról, mint barakkokat, egyiket a másik után sorjázva. Hatalmas erdőségeket vágtak ki, hogy legyen elegendő fa a fogolytáborok felépítéséhez. Teherautók ezreit és hajók százait töltötte meg az a rengeteg szögesdrót, melyet nagy dobokról tekercseltek le, hogy sietve kifeszítsék, vagy kibogozhatatlan vastüske fonadékká gabalyítsák. Gabonaföldeket planíroztak el súlyos úthengerekkel, miközben a világ éhezett, hogy elegendő helyet teremtsenek a fogolytáborok számára. Gyümölcsfákat irtottak ki, hogy helyet teremtsenek a fogolytáborok számára. Kocka kocka után sorakozott végeláthatatlanul, mint a chicagói vágóhíd karámjai.
Az indiai táborok, melyekben életem hat évét töltöttem, legalább jó táborok voltak. Nem voltak gázkamrák, verő– és kínzókamrák, sem kemencék, melyekben embereket égetnek. Ezeket a táborokat semmilyen szempontból nem lehetett összehasonlítani Németország és szomszédai koncentrációs táboraival. Az egyszerű koszt általában jó volt és elegendő, eleinte természetesen szinte kizárólag húsétel, a későbbi években pedig főleg konzerv. Azért hogy sok internáltnak az egyoldalú táplálkozásból származó vitaminhiány miatt kihullott a foga igazán nem a hatóságok hibáztathatók. India néhány vidékén éhínség pusztított. Az hogy én magam nélkülözni kényszerültem, és időnként éheztem, önhibámból történt, ugyanis önfejűen azon fáradoztam, hogy a szögesdrót mögött is megtartsam szigorú vegetáriánus életmódomat, melyet gurum házában tanultam, s mely a jóga útján nagy segítséget nyújt. De a jó bánásmód ellenére nem volt senki a lágerben, beleértve magamat is, akit egy napon ne taglózott volna le a kétségbeesés, s közzel ne került volna az öngyilkossághoz. Mert nem volt olyan szenvedése, aggodalma, problémája a megkínzott világnak, mely a láger szögesdróttal körülvett szűk négyszögében ne lett volna nyomasztóan jelen. Mint Isten, mindent látni akartak az akkori idők valamennyi országának hatalmasai, s ehhez hozzátartozott, hogy mesterien felépített titkos államrendőrségeket képeztek ki, melyek százezer fürkész szemmel kukucskáltak, százezer alattomos füllel hallgatóztak. E kísérteties, titkosszolgálatnak nevezett szörnyetegek, szelleme és nyúlványai behatoltak a fogolytáborba is. Engem is időről időre suttogva tájékoztattak:
– Legyen figyelmes és óvatos! Az a pasas csak azért olyan kedves magával, hogy kiszedjen magából valamit. Ez egy spion, náci ügynök. – Az ott? Az angoloknak ír jelentéseket. Amikor egyszer kicsit beszívott, maga mesélte el, hogy beszámolókat ír. Saját szememmel láttam, amikor egyik hajnalban odacsúsztatott egyet az őrmesternek.
– amott az a másik? Isten óvjon tőle! Nem tudja hogy az egy kommunista? A GPU-hoz tartozik. Azt hiszi, az oroszoknak nincsenek meg a beépített bizalmas emberei és ügynökei itt a táborban a nácik között épp úgy, mint az antinácik között? Majd meglátja mi lesz itt, ha vége a háborúnak!
Meghasonlottságban és félelemben reszketett és vonaglott az a néhány ezer emberből álló nyáj, amely elfogatása után drótkarámban volt kénytelen élni, anélkül hogy tudtak volna valamit Síva táncáról, akinek léptei alatt morajlottak az alkony lángnyelvei.