Purusottama, a szökőhónap
Amikor az első felhőszakadások lezúdultak Arbuda istennő ködtől és párától övezett hegycsúcsairól visszatértünk Srí nasiki kőházának óvó fedele alá.
A vándorló indiai aszkéták szokásai közé tartozik, hogy évente nyolc hónapig úton vannak. Sem a templomokban, sem a még oly vendégszerető házakban sem időzhetnek. De előírásaik közé tartozik az is, hogy a nagy esők kezdetekor abba kell hagyniuk fáradságos vándorlásukat, és az esős évszak négy hónapját védelmező tető alatt kell tölteniük, magukat teljesen tanulmányaiknak, s a szent iratokban való elmélyülésnek szentelve. Ezért nevezik az évnek ezt a szakaszát a „négy szent hónap”-nak.
Az indiai év Hold év. A tizenkét hónap mindegyikét – melyek mindenkor teliholddal kezdődnek – Isten egy-egy nagy avatárjának szentelik, s úgy tartják, valamennyi hónapot a saját avatárjának fénye ragyogja be. A szökőévekben azonban van egy tizenharmadik hónap is. Ezt még nagyobb ragyogás járja át, mert a hagyomány szerint ezt Isten teljes fénye tölti meg. A szökőhónapot ugyanazzal a névvel jelölik, mint Istent magát, vagyis Purusottama, ami azt jelenti, a legfelsőbb személy, vagy a legfőbb eredeti forma.
Krisnát Purusottamaként dicsőítik, mint aki a világ gyógyítására számtalan avatárt küld le, míg végül Ő is alászáll teljes isteni mivoltában Krisnaként. Ehhez hasonlatosan ereszkedik alá minden szökőévben Purusottama hónap is. Ezt a hónapot egészen különleges módon szentelik Istennek. Ezért ebben az ünnepi időszakban sok brahmana házában a hónap elejétől a végéig egy tizenkét részes nagy művet olvasnak fel és énekelnek el, mely Isten dicsőségéről szól. Srí a tigrisbőrre tett párnáján ült. Állandó titkára, egyik sógora, egy hosszú fekete szakállú és fekete hajú jógi és én ültünk Srí előtt egy szőnyegen és énekeltünk. A dalokat marati nyelven írták, mely Indiának Nasik környékén élő népcsoportjának meglehetősen egyszerű nyelve. Az egyik sarokban néhány asszony kuporgott és ők is énekeltek. Nekünk férfiaknak nagyon egyszerű hangszerünk is volt, kerek fémlapocskákat ütögettünk egymáshoz, vagy fémmel borított fadarabokat. Hangosan ütöttük a ritmust, énekeltünk dalt dal után, hosszú ismétlésekkel, szünet nélkül. Olyan volt, mint az óceán hullámzása.
Ezután a fekete szakállas férfi éneklő hangon elkezdett felolvasni egy könyvből. Mielőtt az olvasásba belekezdett volna, segítségül hívta Sarasvatit, a beszéd és bölcsesség istennőjét. Ő Brahma égi ereje, egy vele. Azután Ganésát hívta, akinek elefántfejű alakját kőbe vagy agyagba öntve számtalan indiai otthon kapujában, vagy falmélyedésében láthatjuk. Ez azért van, mert Ganésa, a nagy istennő, Maya fia, a szerencse és siker ura. Azonban valamennyi hatalma onnan származik, hogy örökkön örökké kimondhatatlan szeretettel öleli Krisna lábát. A fekete szakállú jógi könyörgött, hogy mindezek a nagy hatalmak, akik valamennyien Krisna szolgálói és szolgálólányai, elevenedjenek meg gondolataiban és szavaiban. Egy bronztálból vizet öntött körben a padlóra, majd néhány cseppet jobb markába hintett, s áhitattal csorgatta fejetetejére és a szájába. Eközben a hét szent indiai folyóhoz szóló mantrát mondta.
A felolvasó újra és újra lehajolt, hogy homlokával hódolata jeléül megérintse a könyvet. Amikor az aznapra kijelölt rész olvasása véget ért, felálltunk mindannyian és ismét kórusban énekeltünk, tapsoltunk, gyertyákkal köröztünk a virágokkal borított asztal felett, melyen sorban álltak a képek Isten országairól a Földön, köztük egy kép Jézus Krisztusról is.
Senki nem erőltette, hogy részt vegyek az éneklésben Magamtól ültem oda, és Srí örült neki. A könyv, melyből esténként olvastunk, egyike az emberiség legnagyszerűbb, leghatalmasabb műveinek. Külsőleg is lenyűgöző méretű. Tizenkét részből áll, a tizenkét rész összesen tizenhatezer versszakból. Bhagavata a címe. Számtalan történet egymásutánjából áll, melyek mind Isten tetteiről, a Földön, a mennyben, a démonok birodalmában, a holtak földjén, és saját országában való megjelenéséről szólnak. Számtalan indiai otthonban megtalálható ez a könyv, sokban közülük a Bhagavata az egyetlen. Életre szóló könyv, melyből naponta olvasnak, olyan, mint a mindennapi kenyér, mint hajdan a Biblia volt a korai evangélikusok számára. A reformáció után a napnyugati országokban az emberek nagy részének ugyan ezt jelentette a Biblia, – s jelenti néhányuk számára ma is.
A nagy indiai bölcsnek, Vjászának tulajdonítják a Bhagavatát. Történetek gyűjteménye ez arról, hogy Isten hogyan szállt alá a Földre mindig újabb és újabb alakban. Hogy jött halként, áthúzni a Földet egy új létbe a nagy özönvíz idején, hogy érkezett teknősbékaként, vadkanként, oroszlánfejű embertestű lényként, szekercés férfiként, Vaman néven mint fiúcska, mint Rama, mint Krisna...Történetek a világ jövendőjéről, arról hogy az egészen távoli jövőben eljön újra akkor, Amikor az emberiség szemetéből egy sötét alak bukkan fel, és a Föld királya lesz, akkor Isten eljön, hogy legyőzze ezt a sudra királyt.
Vjásza művében végtelen áradatként burjánzanak elő az alakok, világok alkonyát követik a világok hajnalai. A Védák, melyek India szent iratai, Isten ősfájából sarjadnak ki, aztán elrabolják a démonok, eltűnnek a világ megsemmisülésekor, majd újra visszakapja ajándékként az emberiség.
Az ünnepi hónap, Purushottama idején minden délelőtt Srí nasiki házának meditációs termében felolvastak egy-egy hosszú részt tanítványai a Bhagavatából. Egy nagy stóc papírlapot, mely gondosan piros selyembe volt csomagolva, tiszteletteljesen kibontottak burkolatából, majd a felolvasás után hódolattal újra visszabugyolálták. Gyertyák égtek a könyv előtt, és mindig friss virágok borították.
Olvastuk azt a megjelenését is, amikor Krisnaként született a Földre egy sötét börtöncellában. Egy rettenetes Kamsa nevű király uralkodott akkoriban. Krisna valamennyi korábban született testvérét megölette. Az összes újszülöttet meg akarta fojtatni, hogy az Isteni Gyermeket, aki hatalmát veszélyeztette, megsemmisítse, épp úgy, mint Heródes is tette. Mindez körülbelül háromezer évvel Krisztus születése előtt történt.
E hónapban Nasik muzsikától vibrált. Hatalmas tömeg fürdött szüntelenül a Godavari folyó magasra duzzadt habzó vizében. A templomok a víz közepén álltak. Az ujjongó sokaság szinte eltorlaszolta a folyómedret. Ünnepi táncot lejtettek, és Isten cselekedeteiről szóló énekeket daloltak az utcákon és a házakban késő éjszakáig. Egész Nasik lázban égett. Menetelés és ének hangjai töltötték meg a levegőt, s a hangok egyre közeledtek. Az ablakhoz siettünk. Egy asszonycsapat bandukolt hosszú sorban a kerteken át. Torkuk szakadtából énekelték ujjongva:
– Srí Maharadzs, dzsáj, dzsáj, dzsáj, – Srí Maharadzs, győzz, győzz, győzz!
Nasiki asszonyok gyűltek össze, hogy vezetőjük segítségével egy bejelentés nélküli vallásos dalfesztivált tartsanak. A Nap járásával egy irányban körbejárták a házat, felviharzottak a lépcsőn, és már ott is voltak mindannyian, ifjak és vének a ház nagytermében. Néhányan a gyermeküket is hozták a karjukban, s időnként elhagyták a helyiséget, hogy megszoptassák a kicsit. Olyan hangosan énekeltek Srí körül a padlón ülve, hogy a falak is beleremegtek. Ujjongva ütötték a ritmust kis cintányérokkal és daloltak. Egyikük rákezdte, a többiek pedig győztesen léptek be a kórusba, fáradhatatlanul, dal dalt követve több órán át.
Srí csendben, békés, ragyogó arccal ült köztük, s hallgatta éneküket Isten dicsőségéről, s az ő tiszteletére. Aztán, mint egy kisgyermek, ő is elkezdte a dalok ritmusára összeütögetni tenyerét, ahogy a többiek is tették: hiszen ő maga is egy Isten hírnökeinek és követeinek végtelen sorában.
*
Amikor az asszonycsapat elment, és újra a szobámban voltam, hallottam, hogy Srí tapsol. Lesiettem a falépcsőn. Srí már az autóban várt, én is melléültem. Hallgatva hagytuk el a várost. Messze, kint a szabadban megállíttatta az autót. Kiszálltunk, s az útról letérve egy széles szántóföldön sétáltunk át, melynek földjét frissen szántott barázdák szelték át. Az eget hatalmas felhők borították, melyek gyorsan és sötétkéken vonultak felénk a horizont felöl, s ott tornyosultak felettünk ameddig a szem ellátott.
– A föld hamarosan magába fogadja. – mondta Srí csendesen. Egy idő múlva ismét felmutatott a zord égre és azt mormolta:
– Krisna, Krisna.
*
Tudtam, mire gondol. A Krisna szó szanszkritul nem csak Krisnát, az Istent jelenti, hanem így nevezik a ragyogóan sötétkék, vagy mély lila, majdnem fekete színét az esőtől duzzadó viharfelhőnek.