Síva dobja
Az indiai síkság fehéren izzott. A termést learatták, a tarló sárga, kiégett sivatagként terpeszkedett. Hosszú betegségből lábadozva, bágyadtan figyeltem nap nap után a kohlapuri ház ablakából, ahol épp vendégeskedtem, az utcákon végiggördülő bivaly vontatta kétkerekű aratókocsikat. A por, melyet az otromba kerekek felkevertek, megtöltötte a levegőt, a torkomat kaparta. Ha valami miatt megakadt a sor, a magasra rakott kocsik végtelen kígyója egészen a látóhatár dombjainak hajlatáig tekergett. Éjjel, és a hajnali derengésben jóval napfelkelte előtt is hallottam a kocsihajtók szüntelen énekét s újra és újra felharsanó kiáltásaikat. A teher melyet vittek, az ezernyi rakomány megsárgult gabona nem a sajátjuk volt. Mindez Kohlapur maharadzsájának tulajdona. A csűrök megteltek, a száraz szénát a város körül hol vár, hol kacskaringós fal formájában tornyozták fel. Félmeztelen férfiak dalolva taposták az egyre magasabb falakat egyenesre; a készletet egy fenyegető éhínség ellen. Ez annál fontosabb, mivel itt is, mint sok más indiai tartományban szigorúan tilos a marhák levágása és a hús importja is.
Aztán hirtelen megmenekültem az izzó síkság poklából, és az Abu hegy fennsíkján voltam. A Nap itt már nem fenyegető ellenség, nem perzselte Yamaként, a halál istenének arcaként a világot. Itt puhán hullott alá az aranyló napfény, s a levegő is üdítő volt. A hegyhátakon s hegytetőkön pálmaleveleket suhogtatott a hűvös szél. Dideregve üldögéltünk esténként a bungaló hideg kőpadlóján hármasban. Srí, Alan – egy fiatal amerikai – és én. Hideg esti szél rázta az ablakokat, s néha feltépte a ház ajtajait is. Micsoda gyönyör volt végre fázni egy kicsit. Ennek ellenére az első levélben melyet Srí diktált nekem, egy sürgős kérés állt: azonnal küldjenek Nasikból néhány meleg szőnyeget.
Alan vegyész volt és 31 éves. Kilenc évvel ezelőtt Srí előadókörúton volt Amerikában, akkor találkoztak. Ettől kezdve Alan szanszkritul tanult, és elkezdett takarékoskodni, hogy egyszer elutazhasson Indiába Sríhez, hogy valódi tanítványává válhasson. E cél megvalósítása érdekében a legemberpróbálóbb munkákat is elvállalta a fiatal férfi, miközben fáradságos küzdelmet folytatott az amerikai depresszió és a munkanélküliség ellen. Egy házakat bérbeadó ügynök alkalmazottja volt, de elbocsátották, mert többször az emeleti üres szobák egyikében találták amint a levegőbe bámult, vagy épp elmélyült a szanszkrit nyelvtanban. Ezután egy lőszergyárba került, s megfordult más hasonló üzemekben is. Később egy whisky főzdében kötött ki, ahol sok nehéz, pálinkaszagú nappali és éjszakai műszakot húzott le.
– Sívának, a rombolónak műhelye. – vélte Srí.
Néhány hónapi munka után Alant újra és újra kidobták. Az utolsó felmondást azonban örömmel fogadta, s közölte főnökeivel, hogy úgyis épp indulni készült.
– Indulni? Hová? – kérdezték csodálkozva a snapsz gyár dolgozói.
– Indiába.
– Á, nagyon jó, Indiába! Éppen oda való. – rázta meg erőteljesen a kezét a főnöke. – És ha szabad kérdeznem, mit fog Indiában csinálni?
– Jógát tanulni. – hangzott a válasz.
Alannak kevéske dollárját nagyon be kellett osztania. A leglassúbb, legolcsóbb teherhajóra szállt. Hat hetébe telt, mire nagy kerülőkkel New Yorkból Skócián, Gibraltáron, Marseillesen át végre Indiába érkezett. Egy kicsit kábult volt. Először a hosszú hajóút, aztán az első találkozás a trópusi földrésszel, majd mellettem rótta fel-alá a nagy indiai kendőgyártó város, Ahmedabad állomásának szürke peronját, és végül egymás mellett ültünk Srí előtt a hideg kőpadlón, a Santi Nivas – A Béke Hona – nevű bungalóban az Abu hegyen, és együtt dideregtünk.
Alan mindennapos nagy szívfájdalma volt, hogy nem tudott úgy, mint én, lótuszülésben, indiai módra ülni a földön. A térde túl merev volt. Hajlítási kísérletei során, elkeseredett harcot vívva merev izületeivel, még Amerikában egyszer mindkét izületében elszakadtak a szalagok, ám merevségükön ez mit sem változtatott. Így aztán mogorván guggolt a kőpadlón, és hősiesen fáradozott azon, hogy napi gyakorlatokkal, milliméterről milliméterre haladva egyszer mégiscsak legyőzze csontjainak, izületeinek merevségét. Ha levette szemüvegét, jóságos, tiszta, félénk fiúarcba tekinthettünk. Kíméletlenül őszinte volt, elsősorban önmagával szemben. Dühöngött, ha beszéd közben olyan hasonlatokat használtam, melyeket ő túlzónak, vagy túlságosan költőinek talált. De jóval később egyszer titokban elárulta nekem, hogy ő maga is írt valaha verseket, míg egy nagy csalódás miatt felhagyott örökre mindenféle költői tevékenységgel, és megkeményedett a lelke.
A kicsiny szoba ablaka, melyben laktam, keletre nézett. Az Abu hegyen sikerült majdnem mindig napfelkelte előtt felébrednem, ilyenkor kiléptem a kőpadlós teraszra, s a pálmák felett keletre néztem, ahol hamarosan felbukkant a Nap.
*
A falombok közt kristályként ragyogott fel az első napsugár. Énekelni kezdtem:
– „Tedd félre, kérlek aranyló pajzsod, hogy valódi formád megpillanthassam!”
Aztán felbukkant még kicsit álomittasan Alan, és elindultunk hegyi barangolásunkra. Varázslatos hajnali órákat töltöttünk az Abu hegyen első felfedezőútjaink során, melyek előtt gyakran vissza kellett rohannunk meleg kabátért olyan zordan fújt a reggeli szél.
Az Abu hegyet járatok és alagutak lyuggatták át, ahol időtlen idők óta jógik és aszkéták laktak, és meditáltak éjjel nappal. A hegyről számtalan monda szól. Néhány ősi mítosz az Abu hegyet a Himalája fiának nevezi. A hegy erdővel borított hátán még ma is tigrisek és párducok kóborolnak felriasztva a lombok közt megbúvó majomcsapatokat. Itt élt hajdan két nagy risi, az emberiség két őstanítója. Egyszer egy napot Vasistha risi remetelakában töltöttünk egy sűrű erdő közepén hatalmas szakadék felett. Az ősi mondák szerint, évezredeken át Vasistha volt a Nap dinasztiából származó valamennyi király guruja, azé a nemzetségé, melyből barátom, Rana is származott. Ranaval, aki eljött, hogy meglátogasson minket, olvastunk egy művet, melyet Vasistha írt. A címe „Jóga Vasistha” avagy „A nagy Ramajana”. A mű annak a fájdalomnak leírásával kezdődik, melyet Ráma királyfi érez valamennyi földi dolog mulandósága miatt. Megveti a palota és a virágzó kert kínálta örömöket, elmenekül a szép fiatal táncosnők elől. Ekkor egy bölcs megismerteti a világ, a létezés örök alapjával, az atmannal. A híres alkotás, mely India számtalan nemzetségének tankönyve volt, bemutatja a végtelen, személytelen Istent, majd végső soron tagadja isten személyes mivoltát.
A változatos formájú hegy egyik csúcsának közelében sziklabarlangokat vájtak ki egy ősi templom számára. Ott a sötétben trónol a mulandó világ istennője, a neve Arbuda. Hajdan az egész hegy neve Arbuda volt, ez egyike Maya számtalan neveinek.
Barlangról barlangra kell haladni, hogy szentségének teljességéhez jussunk. A sziklakapu mindkét oldalára vörös felfestették az istennő jelét, a háromágú szigonyt, s a szigony két oldalára pedig a Napot és a Holdat. Maya, a Föld úrnője, Isten szolgálólánya az égi szférákból ereszkedett alá a földi sötétségbe. Hódolattal telve álltam, mint miként a többiek is mezítláb szobra előtt. Az arca fekete volt!
Maya számtalan templomában voltam azóta; Maya, ez Isten szolgálólánya neveinek egyike a számtalan közül melyeken Indiában tisztelik. Sokféle alakban, számtalan színben láttam már szobrát. Egy alkalommal egy másik vad hegységben, ahol még ma is veszélyes ragadozók járnak, egy hasonlóképpen sziklába vájt Maya templomot látogattam meg. Megrettentem, amikor ottani képmását megpillantottam, oly robosztusan, égő vörösen tornyosult fölém a Hatalmas szobra.
Elfogódottan pillantottam fel a papra, aki törpe szerűen kicsinynek látszott amint a szobor hátterének sziklafala előtt állt a félhomályban, s mintha az istennő tűzben égő testét akarná hűsíteni, hogy enyhítse haragját, korsókból hűsítő folyadékokkal öntözte. Tíz karját kitárta a Rettentő, vérvörös kezében tíz dárdát tartott, melyek az indiai világtájakat jelölik: észak, dél, kelet, nyugat, és a négy köztes irány, valamint a zenit és a nadir, tehát a földi szféra. Maya dárdáiba ütközik valamennyi igazságkereső, aki úgy akar behatolni az Igazság birodalmába, Isten országába, hogy szívében még szeretet helyett önzés van, s nem tiszták még a vágyai.
Reggelente Alannel jártam a hegyet, esténként azonban hármasban barangoltunk, Srí, Alan és én a vöröslő sziklakúpok közt, melyeken öreg, bódítóan illatozó mangófák nőttek. Csak ritkán találkoztunk emberrel. Bár az Abu Indiában meglehetősen ismert hegyi gyógyüdülőhely, s számtalan hercegnek van itt palotája, ebben az időszakban mégis csupán egyetlen vendége volt a tágas Rajputan Hotelnek. Sétáink során csak a bivalyok bámultak meg minket, s a majmok, akik ágról ágra, pálmafáról pálmafára ugráltak körülöttünk.
Kirándulásaink alkalmával a mélyben néha váratlanul megpillantottuk hol nyugaton, hol délen, vagy keleten a síkság sárgán csillogó sivatagát, kiszáradt folyómedreit, melyek szinte izzani látszottak. Minden áldott reggel és minden este a nagy Síva templomból átdübörgött hozzánk egy dob érces hangja.
– Mit jelent ez a dobolás? – kérdeztük.
– Amikor egy atman felébred, – magyarázta Srí – olyankor felébred Maya is, aki nem csupán a Kozmoszban, hanem az emberi test homályos mélyén is ott rejtőzik bénultan. Ez a felszabadult hatalom újjongva emelkedik fel a test mélyéről a szíven és a fejen át Brahma ezerszirmú lótuszához, Istenhez. Amikor Maya folyama a szív lótuszkelyhén átzubog, a jógi a saját szívében egy a földi fül számára nem hallható rezgő hangot érez. Erre a hangra akarja Síva naponta felhangzó dobszava emlékeztetni a még fel nem ébredt embereket.
Buddha, akit a hinduk Isten legnagyobb avatárjai közt tartanak számon, szintén nagyon jól ismerte ezt az élményt. A bodhi fa alatt ülve, – a bódhi fa alatt, ez annyit jelent, a megvilágosodás fája alatt – meditációja végén, amikor Sidharta egy teljesen Felébredetté vált, és Síva városa, Benaresz felé vette útját, így dalolt:
Az Igazság Birodalmát most elértem,
Benareszbe indulok,
hogy a sötétbe borult világban
felzenghessenek a halhatatlanság dobjai.
*
Szinte minden nap estefelé amikor a színek telten felizzottak, Srível elballagtunk a nagy Síva templomhoz, melynek párkányokkal csipkézett homlokzata, udvarai, zarándok szállásai egy hegyi tó partján emelkedtek, s ahonnan estéről estére feldübörgött a dob érces hangja. Egyszer Alan szégyenlősen rákoppintott ujjával a dobra, mely mély hangon megzendült. Aztán a tópart egyik sziklapárkányára telepedtünk, és Srí leckét tartott nekünk. Néha csak hallgattunk, s az állatokat néztük, akik zavartalanul játszadoztak körülöttünk. Bogarak és hangyák a fűben, csillanva surranó gyíkok és kaméleonok, melyek villámgyorsan tűntek el a szemünk elől, de ha csendben, moccanás nélkül ültünk, ismét felbukkantak, gyakran színüket is megváltoztatva, egyszer smaragdzöldben, máskor bíborban tündökölve. Szúnyograjok lebegtek táncolva a tó felett, s különleges tarka madarak rótták köreiket. Tűnődve nézte Srí a szúnyogokat, s felettük a ragyogó madárcsapatot.
– Hangos lelkek – mondta gyermeki csodálkozással – zajos atmák.
Egy nap, amikor a tóhoz indultunk, a Rajputan Hotel kapuján vastagon szedett cédulát láttunk, melyen a következőket olvastuk:
„A németek bevonultak Csehszlovákiába. Prága elfoglalva…
Nem csak a Síva templom dobjai, a világtörténelem is ott dübörgött felettünk.
Ezen az estén Alan nagyon letört volt. A csillámló víz felett ültünk a sziklapárkányon, s ő ifjúkorának Amerikájáról mesélt, a depresszió időszakáról, amikor e dúsgazdag országban rengeteg ember élt folyamatosan az öngyilkosság határán, mert rettegtek attól, hogy talán már a következő napon elbocsátják őket, s kénytelenek lesznek éhen veszni. Mesélt anyákról, akik átkozták magukat, amiért gyermeket hoztak a világra.
– Annyian rettegnek ma a konjunktúra végétől, attól hogy megbetegszenek rákban, vagy hogy egy újabb szörnyű háború tör ki. Srí, mit gondol, lehetséges egy újabb háború, lehet, hogy az egész világ romhalmazzá válik?
– Bármi lehetséges sötét korunkban, a Kaliyugában. – válaszolta Srí halálosan komolyan.
Alan felugrott, és toporzékolni kezdett:
– Kaliyuga! Gyűlölöm ezeket a címszavakat! – kiabálta keserűen. – Nekem mindegy hogy egy risi vagy épp Göbbels találta ki őket! Nem látom mi a különbség a Harmadik Birodalom, vagy a megváltoztathatatlan isteni világterv között. Csak címszavak. És hol marad a szabad akarat? Hol marad az atman, ha reménytelenül ki vagyunk szolgáltatva egy Hitlernek, vagy a Kaliyugának? Talán azt akarja mondani, hogy napjaink diktátorai is atmák? Ezek démonok!
– A démonok is atmák. – mondta Srí nyomatékosan. – Nekünk le kell győznünk a démonokat; Isten felszabadítja őket. És a démonok, akiktől most annyira félsz, csupán törpék azokhoz a hatalmas asurákhoz képest, akik a régi időkben, amikor Krisna itt járt még, a Föld urai voltak. Ám amikor Krisna lábával megérintette, vagy megütötte őket, akkor isteni fényébe fogadta valamennyiüket.
A fiatal amerikai mogorván bámulta a földet. Sírósan, mint egy álmos kisgyerek mormogta:
– Nem akarok a Kaliyugában, a sötét korban élni! Miért nem lehet mindig aranykor?
– A felébredt lelkek számára mindig aranykor van. – hangzott Srí vígasztaló válasza.
Fakóvá vált a víz és elhalványodott az ég is. Hol az épp kelő Hold fényében, hol sötét fák árnyékában baktattunk vissza házunkhoz. A hűvös szél ismeretlen növények illatát fújta felénk, melybe a teljes virágában pompázó mangó ligetek elképzelhetetlenül édes fuvallata keveredett.
A fák alól most három alak lépett Santi Nivas nevű, pálmáktól övezett fehér házunk holdfényes pázsitjára a csillagos ég alá: Srí középütt, Alan és én mellette.
– Hát nem a béke hona ez a ház? – kérdezte Srí vidáman, miközben mintha megáldaná, úgy simított végig Alan szalmaszőke haján. Sajnálta, hogy fiatal tanítványának, aki annyi áldozatot hozott azért hogy Indiába utazhasson, most el kell hagynia e hőn szeretett országot, és vissza kell térnie Amerikába.
Egy darabig még üldögéltünk a holdfényben a pázsiton. Alan egyre a földet bámulta.
– Srí, – kezdte egy idő múlva még mindig bánatos hangon – Srí, a Kaliyuga... szóval Krisztus után többé Isten országa soha..., egyetlen további avatár sem szállt alá többé e sötét földre?
– Ez jó kérdés volt. – mondta boldogan Srí – De igen itt járt. Számtalan szent irat jósolta meg eljövetelét, épp úgy, ahogy Krisztus eljövetelét is hírül adták. Az aranykor nagy bölcsei azért a kegyért könyörögtek Istenhez, hogy a mi sötét korunkban, a viszály korában születhessenek újra, hogy a Földre ekkor visszatérő Krisnával együtt élhessenek. Amikor valóban köztünk járt – és ez alig több mint négyszáz esztendeje volt – nem tett csodákat, nem keltett életre holtakat, nem győzött le démonokat. Egyszerűen csak járta az országot énekelve és táncolva, de aki csak egy pillantást is vetett rá, azt elárasztotta az istenszeretet hatalmas hulláma. Ő volt a kaliyuga rejtett avatárja, az arany avatár.
– És mi a neve? – kérdezte csendben Alan.
– Krisna-Cséjtanja – felelte Srí.