Ünnepnapok Srível
A márciusi teliholdkor volt Srí 59. születésnapja. Mindannyian hivatalosak voltunk Rana sadrai házába az ünnepségre.
Rana és egy számomra ismeretlen brahmana egy hosszú, kultikus szertartást celebrált. Mi, akik Srí tanítványai voltunk, valamint felnőtt fiai és lányai vettünk részt benne. Néhány szót megértettem az ősrégi védikus himnuszok szanszkrit szavaiból, melyeket a lába előtt kuporgók felváltva énekeltek. „Santi, santi, santi...!” Békesség, békesség, békesség! – Srít elborították virágokkal, végül tejjel és mézzel locsolták meg. Amikor kezünket kinyújtottuk az előtte hosszú sorban égő gyertyák fölé, fellobogott a lángjuk. Amikor Srí lábához hajoltam, hogy telve a mesterem iránt érzett szeretettel és hálával megérintsem homlokommal, szeretettel átkarolt, tenyerébe fogta az arcom, és boldogan mondta:
– De jó hogy itt vagy Vamandzsi!
A „dzsi” szótag a barátságosság kifejezése, olyan gyengédségi formula, melyet csak ritkán használt. Tulajdonképpen az ősi szó azt jelenti „arya” nemes.
Estefelé aztán volt még egy fajta istentisztelet a többi vendég számára. Néhány környékbeli indiai herceg is eljött. A kiürített nagy földszinti ebédlőben négy banáncserjét állítottak fel négyszög alakban a világ teremtésének szimbólumaként. Előttük tömérdek virág, gyümölcs, édesség, égő gyertyák sora, és izzó füstölők. A teremtésért érzett hála jeléül most mindezt felemelt karral felajánlották áldozatként Istennek, majd szétosztották az összegyűltek között.
A vendégek egyike egy idősebb férfi volt, postamester egy kicsiny dél-indiai faluban. Hosszú évekkel ezelőtt Srí vándorlásai során betért e postahivatalba, hogy felvilágosítást kérjen. A postamestert annyira megragadta Srí külseje, szemmel láthatóan szent mivolta, hogy még aznap fel is kereste őt. Találkozásuktól kezdve alázatos, tiszteletteli szeretet élt benne Srí iránt. Ha a postamester néhány nap szabadságot kapott, már jó előre megkérdezte Srít vajon meglátogathatja-e, s így jött most el gurujának születésnapi ünnepélyére. Két éven belül nyugdíjba szándékozott vonulni, s abban reménykedett, attól fogva végleg Sríhez költözhet, s szolgálhatja őt. Megszólított:
– Milyen szerencsés is Ön, hisz bírja Srí áldását, és mindig a közelében lehet.
Rana úgy kezelt mintha a testvére lennék. Egy gyönyörű napfényes kúriában lakott, melynek teteje hófehér oszlopokon nyugodott. Az épületet hatalmas fák árnyékolták, a falakat halványzöldre festették. Az előcsarnokban két tigrisbőr függött, egy hímé és egy nőstényé, mindkettőt Rana lőtte. A mennyezetet barna-fehér faburkolat díszítette. A ház előtt nyújtózó zöld réten ragyogóan színes, hosszúszárú virágok hajlongtak, apró fácskák roskadoztak gyümölcsük terhe alatt, s vénséges, göcsörtös törzsű lombhullató fák álldogáltak. Az, hogy ez a kis zöld oázis létezhetett itt, a tucatnyi indiai szolga fáradságának eredménye volt, akik vizesedényekkel szüntelenül serénykedve tartották frissen és zölden a kertet. A környéken minden más sárgára száradt, az izzó Nap mindent felperzselt. Az utakat finom por borította, úgy te be a tájat, mint egy lágy tolltakaró. Mindenfelé hatalmas porfelhők kavarogtak, melyet a kóborló tehéncsordák, és az erre vándorló koldusok és aszkéták csupasz lába vert fel. Hatalmas vad pávacsapatok járkáltak fel-alá, teve és bivalycsordák kószáltak a tágas sztyeppén át. A fák lombjaiban hófehér mókusok és nagy, ezüstszürke majmok falkái ugrándoztak. Rana számtalan szolgája közül az egyiknek az volt a dolga, hogy valamelyest sakkban tartsa őket. Gumihegyű nyílvesszőkkel lőtt rájuk, hogy a túlságosan szemteleneket elüldözze. A majmok még az autó tetejére is felugráltak, amikor Rana idehozott minket. Éjszakánként táncot jártak a sátor tetején, amelyben aludtam mialatt a ház tele volt vendégekkel. Kényelmes indiai tiszti sátor volt dupla vitorlavászonból. A sátron belül állt még egy sátor, hogy nagyobb védelmet nyújtson a Nap melegétől. Berendezését egy szőnyeg, ágy, nyugágy, karosszék, íróasztal alkották, sőt jutott hely egy veranda félének, és egy fürdőhelyiségnek is.
Nagyszerű volt heverni a nyugágyban, s bámulni a rügyező lombok közé a majmokat lesve. Ezek az állatok az üde zöld friss leveleket eszik, ami állítólag nagyon egészséges táplálék. Ha halott majmot lát az ember errefelé, akkor szinte biztos, hogy valamilyen seb vagy karcolás látható rajta. Hogy miért halnak bele egy egyszerű sérülésbe? Mert ha közülük valamelyik megsérül, az egész család köré gyűlik, hogy a sebét gyengéden megtapogassák, mely így egyre nagyobb lesz, ráadásul el is fertőződik, s ebbe az állat többnyire belepusztul.
Srí elégedetten látta hogy a majmok éjszakánként a sátram tetején randalíroztak.
-Megvédelmeznek téged. Hanumán a majomkirály védelme alatt állsz. – mondta viccelődve.
Srí születésnapja egy márciusi teliholdkor volt. Az indiaiak az ünnepeiket nem a hónap napjai szerint számolják. Azt mondják, hogy valamely hónap teliholdjakor vagy újholdjakor született, vagy hogy valahányadik napján a fogyó vagy a növekvő Holdnak. A fénylő Hold uralja az évet.
Az ünnep második napján Rana Srí tiszteletére mintegy kétszáz brahmanát látott vendégül. Az udvaron a földön ettek. Erre a napra fel kellett fogadni néhány szakácsot, mert Ranának még húsz vagy harminc másik vendége is volt, akik a földszinti előcsarnokban étkeztek. A szolgák már napok óta locsolták órákon át öntözőkannával az udvarnak azt a részét, amely délután négytől árnyékban szokott lenni, hogy megkössék a port, és egy sima kemény felületet alakítsanak ki. Itt ültek most várakozva a brahmanák, maguk alá húzott lábakkal, két hosszú sorban egymással szemben. Sok nagyon idős férfi volt köztük, de voltak szinte kisfiúk is. Barna felsőtestük fedetlen volt, csupán a brahmin zsinór volt a nyakuk körül. Deréktól lefelé öltözetük pompázatos színű kék, vörös, zöld, lila leplekből állt. További hosszú sorokban ültek a tetőtől talpig finom selymekbe burkolt asszonyok, néhányan kisebb csoportokba különültek kasztjuk szerint. Türelmesen, békésen hallgatva várakoztak fél, vagy majdnem egy óra hosszat, hiszen az étel elkészítése ennyi ember számára időbe telt. Európában hasonló esetben bizonyára már rég nagy lárma lett volna. Eközben a felszolgálásban segédkezők nagy, banánlevélből font tányérokat helyeztek minden meghívott elé a földre, majd ugyanilyen levelekből font mély tálakat a dahlból készült erős leves számára. Nagy barna cukorgolyókat, lisztet és olvasztott vajat, ghít tettek mindenki elé. Aki akarta, két, három, négy ilyen cukorgolyót is kapott, akinek elég volt, az jelezte egy néma mozdulattal. Aztán az eddig várakozó szolgák végigjárták a sorban ülőket, és kezükkel mélyen a fém tálakba nyúlva rizst mertek a banánlevél tálakra, majd meglocsolták olvasztott vajjal. A rizs köré további kis kupacokban különféle zöldségek kerültek, és többféle indiai, lapszerű kenyeret osztottak. A vendégek még mindig csendesen és méltóságteljesen várakoztak, amíg a házigazda jelt nem adott. Ekkor közösen elénekeltek egy Sívához szóló himnuszt, s csak ezután láttak hozzá derűsen a falatozáshoz, jobb kezüket használva evőeszközként. Egyfajta művészet – melyet sok fáradozásom ellenére sem vagyok képes igazán művelni – ahogy ez a nép kecsesen és tisztán eszik csupán a jobb kezét használva. A rizst is jobb kézzel összetapasztják, átitatják zöldségszafttal, s a szájukhoz emelik. Nem könnyű az sem, hogy előírásszerűen csak jobb kézzel, a bal segítsége nélkül törjünk a kenyérből, úgy ahogy ezt itt a vendégek, akik többnyire nagyon szegény emberek, minden nehézség nélkül csinálták. A szolgák eközben megszakítás nélkül hozták az újabb ételeket, újabb rizst, újabb kenyeret, újabb cukorgolyókat, miközben a majmok sóvárgó tekintete kísérte őket.
*
Az októberi Újhold hozza a legnagyobb szerencsét az évben. Ezen a napon győzte le Ráma Ravanát a tízfejű démont. Indiában valamennyi iskolában ezen az ünnepnapon kezdődik a tanítás, s hajdan az indiai sereg is e szerencsés napon indult hadba.
A „Divali” részben aratási hálaadó ünnep, részben a tél beköszöntének és egy újév kezdetének is az ünnepe.
Hogy magával ragadja az embert egy ilyen ünnep hangulata!
Pirkadatkor tűzijáték köszönti a boldog izgalomban égő várost. Alul és felül, valamennyi zugban durrogás csattogás, melyről a négy-öt éves fiúcskák gondoskodnak nagy lelkesedéssel. Durranás a talpad alatt, szikrák ugrálnak jobbra és balra, ha az utcára lépsz. Négy napon át tart szakadatlanul a lakomázás is az egész országban. Napfelkelte előtt, hajnali ötkor fürdés, és kezdődik az evés. A főétkezések között sütemény, mogyoró, kókuszos lepény, délben sáfránysárga édes rizs és sok más, számomra ismeretlen étel.
Srí és egész családja, fiai, lányai, menyei, vejei, valamint a többi vendégek és szolgáik, alacsony zsámolyokon ültünk törökülésben, szigorú rangsorban. A házigazda zsámolya támlás volt, s előtte állt egy alacsony asztalka is. Az én zsámolyom is támlás, ám az asztalom olyan volt, mint a többieké, akiknek támla nélküli zsámolya előtt a kőpadlóra terítve zöld pálmalevél szolgált asztalként. Az „asztalok” köré a padlóra bíborszínű krétával vidám jelet festettek, mely egy lótuszra emlékeztetett.
„Asztalkáinkon” a kis csészéket és ezüst tálakat azonnal megrakták újabb és újabb főzelékekkel, zöldségekkel amint fogyni látszottak, vagy közvetlenül a banánlevélre helyezték az ételt kis elkülönített halmokban. Az étkezés rizzsel, dállal, és a legkülönfélébb főzelék és salátafélékkel, vajkülönlegességekkel kezdődött. Ezután következtek az édességek, végül rizzsel, zöldséggel és joghurttal zárult a lakoma.
Az „asztal” alacsonyabb volt, mint az ülőhelyünk, a görnyedés fárasztó volt. A hosszas töröküléstől a lábam elzsibbadt és jéghideg lett. A lakoma végén a résztvevők nagy gyönyörűségére, és barátságos kuncogásától kísérve, erőlködve botorkáltam kifelé.
Akkoriban azonban annyira magával ragadott a többiek ünnepi öröme, hogy teljes szívemből velük nevettem, még így is hogy én voltam mulatságuk tárgya, s az hogy még mindig nem tudok egészen indiai módra viselkedni az étkezésnél.
E szerencsehozó nap estéjén elindultunk, hogy meglátogassuk ismerőseinket a város különböző boltjaiban. Az üzletek ünnepi fényben tündököltek, s nyüzsgött bennük a vidám sokaság. Ezegyszer nem volt üzletkötés, az emberek azért jöttek, hogy szerencsét, boldogságot kívánjanak egymásnak. Mindenütt örömmel fogadtak bennünket, s valamennyi vendéget. Illatos olajokkal hintették meg hajunkat, vagy simították végig jobb kézfejünket.
– Jó volt az aratás!– mondta egy üzlettulajdonos elégedetten. Mindannyiunknak illatos fűszerekkel teli tálat nyújtottak át, bétellevelet, virágkoszorúkat kaptunk, virágfüzérek kerültek a nyakunkba. Sütemények és virágok illatos terhével tértünk haza, valamennyi zsebünk megtömve édességgel.
Sehol nem volt sör, sehol bor, vagy egyéb bódítószer. Akkoriban nem láttam egyetlen részeget sem. Boldogan vettem észre, hogy nem csak a hinduk, hanem néhány indiai mohamedán is örömmel megülte a lámpás-ünnepet. Ezen az estén még a legszegényebb kunyhók előtt is lámpások égtek, ott is, ahol oly nagy és keserves volt a nyomor, hogy csupán egy évben egyszer, Divali ünnepén tudtak fényt gyújtani.
*
Kivételesen európai módra öltöztem, szmokingot öltöttem és fehér cipőt, melyet még soha nem viseltem, mert Takore szahibhoz, Vasana tartomány uralkodójához voltunk hivatalosak ebédre. Volt egy elbűvölő kicsi fia, aki megkérdezte tőlem, vajon szentté szeretnék-e válni, azért hordom-e az indiai viseletet. Takore szahib fiatal özvegy volt, egyike India számtalan kicsi hercegének, s nem volt gazdagnak mondható. Ennek ellenére Chevrolettel járt és „divan”-nak, miniszterelnöknek szólították.
Leírhatatlan vidámság sugározta be ezeket az étkezéseket. Az előttem fekvő nagy ovális fémlapon a fő hely középen a rizsé volt. Körülötte sorakoztak a különféle édes és savanyú, gyakran ismeretlen nevű ételek, melyeket mindenki kedve szerint keverhetett a sárga citromkrémet és a babfőzeléket, a vajkrémet a joghurttal, a sokféle kenyeret: a csapatit. a purit, és ki tudja még milyen neveket. Mennyei ízek voltak!
A hercegi palota Odysseus ithakai királyi székhelyére hasonlított leginkább. A pásztorok – akik itt nem disznópásztorok, hanem marhapásztorok voltak – ki-be jártak. A kastély tulajdonképpen egy háromemeletes, meredek falépcsős, balkonos, viharvert gazdag parasztház volt. Fa, mindenütt fa, nagyszerűen faragott szürke fa; valamennyi támfát, mindegy hogy balkont vagy tetőt tartott, gazdag faragás díszített. Egy lovag például, pajzzsal, vérttel, szárnyas sisakban, gyakran mesebeli madarakkal körülvéve mindkét oldalról. Az ajtók és ablakok sarkig voltak tárva így a déli hőség ellenére is hűs levegő járta át a termeket.
A szobákban a mennyezet gerendáiról súlyos rézláncokon hintaágyak és hintaszékek függtek. Valamennyi láncszem isteneket ábrázolt. Itt is volt egy szolga, kinek egyetlen feladata az volt, hogy a majomhordákat, amelyek a tetőn át csendben be akartak surranni, távol tartsa, de anélkül hogy az állatoknak bármi baja esne.
A magasan fekvő hercegi birtokról szörnyű bakhátas földutakon, fullasztó porfelhőben ereszkedtünk alá a síkságra, ahol a parasztvár lábánál egy kidőlt falú vályogkunyhókból álló nyomorúságos kis falu perzselődött a napon.