Krisna és Narada
Még mélyebben vezet be káprázat, Maya világába az isteni risi, Narada története, aki Krisna meghitt barátai közé tartozik, s akihez így szólt az Úr:
– Te vagy a látásom. – mert Narada szüntelenül vándorol a világokban, hogy felkutassa azokat, akik megérdemlik a felszabadulást a földi körforgásból. Azonban ha Istennek úgy tetszik, akkor még maga a nagy risi, Narada is a varázslatos káprázat hatalmába kerülhet, ám a káprázat is Isten, az sem különbözik tőle, őt szolgálja.
Egyszer a bölcs Narada felkereste Krisnát. Ő épp a palotája előtt állt, s így szólt hozzá:
– Rögtön kész az étel, gyere, költsük el együtt!
– Máris megyek, csak veszek egy gyors fürdőt itt a folyóban.– köszönte boldogan Narada.
Belépett a vízbe, s amint alámerült, csodálkozva érezte, hogy gyönyörű, fiatal lánnyá változik. Álmélkodva simította végig hosszú haját, keblét, csípőjét. Eleinte még halványan derengett valami arról, hogy ő a bölcs Narada, de minél jobban ölelte a víz, annál inkább megfeledkezett valódi kilétéről, s lassanként Naradi, a fiatal nő lett belőle.
Egy ifjú ment arra, kézen fogta Naradit, s a házába vezette. Ettől kezdve együtt éltek, s számtalan gyermeket szült neki. Szépsége elillant, a gyerekek szüntelenül bömböltek és követelőztek, elborították az élet nyomasztó terhei. Amikor megöregedvén, s betegen Istenért kiáltott, abban a pillanatban már ismét Narada volt, a bölcs. Az Úr ott állt palotájának kapujában, és hívta:
– Narada, az öt perc letelt, kész az ebéd!
A Világ káprázat – az anyagi világ káprázatának – vizébe merült alá Narada, mely maga az Úr Krisna.
Ezt a történetet nagyon kedvelik az emberek. Meg is filmesítették, s a hatalmas ország számtalan mozijában vetítik. Indiában különös módon nem azok a filmek aratják a legnagyobb sikert, mint nyugaton. Nem a társadalmi drámák, gengszter– vagy kalandfilmek, krimik. Indiában azokat a filmeket vetítik éveken át telt házak előtt, amelyek a mindenható Isten hatalmáról és szeretetéről szólnak, aki újabb és újabb inkarnációit és követeit küldi le a földre.
Egyszer a helybéliek közt ültem egy hodályszerű mozi legolcsóbb helyén, gyalulatlan padon Nasikban. Én voltam a nézők közt az egyetlen fehér. Időnként egymást hajkurászó patkányok rohantak el közvetlenül a lábunk mellett, de senki ügyet sem vetett rájuk. Mindannyiunkat bűvöletbe ejtett a történet.
Izgatott kiáltás morrant végig a tömegen. Teljesen idegen férfiak, jobb és bal oldali szomszédaim ragadták meg izgatottan karomat. Elakadó lélegzettel kérdezték, vajon én, az európai megértettem-e, hogy most Isten avatkozott itt be a dolgok menetébe, s én boldogan bólintottam: igen, értem.
Előttünk, a filmvásznon, a csodálatos módon megszabadult hős kijutott sötét börtönéből a napfényben ragyogó utcára, s kitárt karral, boldogan énekelte Isten nevét:
-Ráma! – körülötte az utcán tömeg tolongott, s lelkesen kapcsolódott be énekébe, vele zengték:
– Ráma, Ráma...!
De nem csak a filmvásznon énekeltek az emberek, hanem a mozi szinte valamennyi nézője felugrott elbűvölten, s olyan hangosan énekelték, hogy majd leszakadt a tető:
– Ráma, Ráma, Ráma...
Teli torokból zengték az elesetteket felemelő és gyámolító isteni inkarnáció, Ráma hatalmas erejű mantráját.
Aztán ismét csendesen ült és figyelte a közönség amint a sok szenvedést türelmesen viselő hős suttogva Istenhez fohászkodik:
– Te vagy az apánk, Te vagy az anyánk, Te vagy a legjobb barátunk, Te vagy erőnk forrása. Kérlek Téged, aki az egész világ terhét viseled, segíts parányi életünk terhét hordozni.
Nem szabad az indiai vallásos filmeket giccsesnek vagy édeskésnek elképzelni. A nyugati ízlés számára talán túlságosan lassúak és vontatottak, de van bennük tréfa is bőven, szaftos jelenetek a nép hétköznapjaiból, melyek némelyike valódi műalkotás. Úgy tudom az egyik velencei filmfesztiválon az év legjobb filmjének egy ilyen vallásos témájú indiai filmet választottak.
*
Néhány hónapig mélyen alámerültem kelet világába, de hamarosan ismét nagy erővel feszült bennem egymásnak nyugat és kelet. És amikor esténként Srível a Bhagavata Puranát olvastuk, egyszer csak a germán ősidők kapuit éreztem felpattanni, hódolatot érezve a runok és bölcsességük iránt. Kapásból idézve fordítottam Srínek az Eddából: „Valuspa, a látó nő arca...”
Néhány napon át felolvastam neki a bibliából is. Részleteket Ábrahámról, Józsefről, Salamonról, Zedekiáról, Eliasról, Ésaias könyvéből, és mindenekelőtt Pál apostolnak a rómaiakhoz és a korinthosziakhoz írott leveleiből. Srí úgy vélte, a legsötétebb árnyék mely az Ótestamentumra vetül, a következő szavakban rejlik: „Porból lettél, porrá lész”
– Nem! – kiáltott Srí – Az ember fényből van, fénnyé kell ismét válnia!