Zarándokút a Himalájába
Rövid meditáció után épp naplót írtam, amikor Srí megkopogtatta a meditációs szoba ajtaját.
– Indulunk!
Felugrottam, sietve cipőbe bújtam. A zarándokházhoz mentünk, ahová mostanában csak aludni jártam, hiszen a nappalokat Srível töltöttem.
Srí számára egy karosszéket terítettek le hímzett takarókkal. Ez alkalommal én is egy széken ültem a padlón kuporgó szadhuk között középen, s így zavartalanul megszemlélhettem őket.
A frissen festett tilak homlokukon olyan elevennek tűnt, mint korábban még soha. Az egyik zarándok arca teljes felső részét fehér földdel mázolta be. Mögötte egy egészen fiatal, majdhogynem fiúcska kuporgott, akinek összehúzott szemöldöke felett a homlokán virágzó lótusz tündökölt. Egyikük sötétbőrű volt, mint egy néger, két másik ragyogóan fehér kecskeszakállt viselt. A jól ápolt, idős szannyászi, aki szobám ajtaja előtt szokott aludni az oszlopcsarnokban, s reggelente oly gondosan készítette el arcfestését, mint egy ifjú szépség, királyi jelenség volt.
Újabb és újabb arcokat láttam meg, melyek feltárultak előttem sorsukkal, előző életeik valamennyi terhével együtt. Énekeltünk. A dallamot és a szöveget ezúttal a testes, élettől duzzadó jóindulatú szvámi énekelte elő, akire a konyha felügyelete tartozott. Ő különösen pártfogásába vett, s ma reggel megindultan ölelt magához. Ismételtük utána a dalokat.
Az indulást nagy ünnepségek kísérték. Négyes sorokban meneteltünk. Hárman mentünk elől, a maharadzsa, aki messziről érkezett az ünnepélyes indulás tiszteletére, mellette Srí Maharadzs és én. Mindannyian sárga virágot tartottunk kezünkben. Vonultunk és énekeltünk, hogy csak úgy zengett az utca. Az emberek csendben álldogáltak házaik előtt, s üdvözlésül összetették kezüket. Dalolva, s virágunkat magasra emelve masíroztunk végig az almorai bazár kőkockákkal burkolt végtelen hosszúnak tűnő, üzletekkel tűzdelt utcáján, mely felvezetett a hegyhátra. Hamarosan hol jobb, hol bal oldalon tűnt fel alattunk a teraszokon aláereszkedő város látványa.
Énekeltünk. Ma, amikor az első zarándokok elindultak a Kailashoz, a szent hegyhez, mely Síva földi lakhelye, éppen Hétfő volt, Síva napja. Isten nevei, melyeket énekeltünk, hullámzó tengerként öleltek körül minket.
Komoran nyújtózott a táj lábunk előtt, a mélyben több kilométer hosszú szürkésfehér kövér ködkígyók tekeregtek, épp mint amilyeneket Síva visel nyaka köré tekerve.
Srí kívánságára lemaradtunk a nagy zarándokcsapattól, s kisebb csoportot alkotva követtük őket. A vándorút elbűvölő, sokszínű erdei világon át vezet, ahol ezernyi tisztavíz patak tükréből mosolyog ránk vissza az ég. Köröskörül habzó fehér víz zúdul alá, hol moha bársonyos párnáin végigzubogva, hol sziklából előtörve, máskor mintha egy hatalmas fa lombjából fakadna. Egzotikus szépségű, selymesen csillogó virágok illatoznak a moha közt. A mindenünnen áradó víz, a ragyogva habzó vízesések, zuhatagok vize, mintha nem is földi jelenség lenne már. Mennyei víz ez, az élet vize, s azt a helyet, ahol e keskeny völgy szélesre tárul, úgy hívják, Jagesvar, ami annyit jelent: Síva a világ ura.
Ez egyike India, sőt talán a Föld legszentebb helyeinek, melyet a kis Kailasnak is neveznek. Innen indult a Sívához kötődő, neki szentelt linga – a kozmikus teremtőerő szimbóluma – kultusza. A nagy Kailas feljebb, északon, Tibetben van, a Himalája gleccserekkel borított, roppant hegyláncain túl. Egy világszerte ismert búcsújáró hely, mégsem láttam egyetlen búcsúajándék árusító bódét sem. Egy vagy két tucat jelentéktelen faház álldogál csupán, szeretetteljes gondossággal megfaragott díszeivel. Az életfa, a virágzó napkerék, s más hasonló motívumok díszítik a hajdan kékre és vörösre festett, s a kortól mára megsötétedett ajtó és ablakkereteket a kunyhókon. A kristálytisztán zubogó víz partján van a templomudvar, melyet magas fal vesz körül. Köröskörül az udvarban templomok, két nagy Sívának szentelt, és számtalan kicsi, Isten egyéb aspektusainak ajánlva. A Síva templomok fa tetejének négy oldalán meredeken az ég felé törő tornyok állnak, felettük kiugró balusztrádokkal. Nem Sívának a Rombolónak, hanem Sívának a Halál legyőzőjének szentelték őket.
Hosszú, narancsszínű szadu öltözetemben lépkedtem Srí mellett az udvarokon, s a hűvös nyiroktól gyöngyöző előcsarnokokon át, s valamennyi ajtónál egy szál virágot kaptunk. Megálltam egy vörös kőből faragott szobor előtt, mely Hanumánt, a majom királyt ábrázolta. Egyik lábát egy szétzúzott szörnyön nyugtatja, éppúgy ahogy a keresztény országokban Mihály arkangyal tapos a legyőzött sárkányra. Hanumán a szörnyet nem földi erővel győzte le. Békésen, csendesen áll, mély meditációba süllyedve, kezét magas homlokán nyugtatva. Állati pofacsontjai széles ívben ugranak előre.
Útközben láttam egy másik Hanumán szobrot is egy hatalmas fa alatt, s ez is, mint a többi, élénkvörösre volt festve. Azon a szobron Hanumán egy hegyet tartott kezében. Rama testvérbátyja, Laksmán megsebesült a harcban, ezért Rama megbízta hűséges szolgáját, Hanumánt, hogy hozzon a Himalájából egy bizonyos gyógynövényt. Hanumán sietve indult India déli csücskéből a Himalájába, de mivel ott nem találta meg azonnal a gyógyfüvet, letépett egy darabot a hegyből, s repülve vitte valamennyi erdejével, növényével és fájával együtt Rámának. Gondolta, biztosan köztük kell lennie annak a gyógynövénynek is melyet Rama kívánt.
Síva, Ráma, és szolgájuk Hanumán uralják ezt a hegységet, s a környék erdeit. Az itteni lakosok, akik a környék sziklabarlangjaiban élnek, hatalmas vörös indiai betűkkel írták fel a templomok falára, fatörzsekre, sziklafalakra Istennek azokat a neveit, amelyek számukra a legkedvesebbek: Rama, Rama, Rama... Hanumán a szívébe vésve viseli Rama fénylő nevét. A mondák szerint Istennek e neve adta összes erejét.
Körülbelül egymillió falu van Indiában, s legtöbbjük határában áll egy Hanumán templom. A nép úgy hiszi, Hanumán távol tartja a démonokat a falutól.
*
Kimondhatatlanul jól érzem magam. Vándorolunk a végtelen erdőn át hol gyalog, hol lóháton, egyszer napsütésben, máskor esőben. Olyan az egész, mintha egy Eichendorf költeményhez készült Schwind által festett meseillusztrációban járnánk – de nem egyszerűen mesebeli e táj, hanem minden porcikánkban érezhető a hely szentsége is. Egy parányi falut elhagyva a zúgó folyó mentén tartunk felfelé és érezzük amint a habos tarajú hullámokból Isten hozzánk hajol.
*
A Síva templom egyik nagy oldaltermében a döngölt padlón ülök. Felettem a tető időbarnította alacsony gerendázata, ha valaki nem elég óvatos, könnyen beverheti a fejét, mégis szent ez a hely. Az épületnek ez a része, a padlástér, ahol lakunk, zarándok otthon. Az egyik gerendán vakító fényű petromax lámpa lóg. A helyiség éppen tele van emberekkel. Srí egy hímzett selyemtakarón ül, mint egy trónon, vele szemben a padlón férfiak kuporognak a legősibb brahmana családok sarjai, akik azért jöttek, hogy Srí Manaradzs előtt leróják tiszteletüket, s buzgón megvitassák vele a vallási kérdéseket. Jöttek gyógyulást keresők is. A padlón nyíló csapóajtón át újabb és újabb férfiak tűnnek fel, árnyékuk rám vetődik. Az imént érkezett férfiak peres ügyükkel fordulnak Sríhez, kérik, tegyen igazságot.
Tömeg nyüzsög körülöttem, a zarándokok énekelnek, a folyó esti moraja is beszűrődik, de én csak ülök összekuporodva, s nyugodtan írom a naplóm.
*
Az utóbbi éjszakákat állami erdészházakban töltöttük, körülöttünk csupán a végtelen erdő. Eddigi utunk legmagasabb pontjához értünk, a Berinag nevezetű erdészházhoz. Berinag azt jelenti, a kígyók királya. Roppant fárasztó itt a gyaloglás. Egy végtelennek tűnő forró trópusi völgyön át vezet az út, hol felfelé, hol lefelé hullámozva szüntelenül. Bivalycsordák, hegyi kecskék, agavék, banánfák maradnak el mögöttünk az úton, aztán egyszer csak a legnagyobb déli hőségben az ösvény meredeken elindul felfelé. Váratlanul elénk tárul három erdős hegyhát mögött hatalmas hegyláncaival a Himalája. Lenyűgöző a látvány. Középen 8000 méter körüli magasságával a többi hatalmas hegycsúcs fölé tornyosuló jégpiramis, ő Nanda Dévi. Hegy hegy mellett: Síva felesége, Síva szolgálói, Síva kísérete, s ott magasodik Sívának, a rombolónak háromágú szigonya, melynek jégszegélyezte csúcsain végigcsusszan a napfény. A hegy neve Trisul, ez a legközelebbi, s láthatóan a legmagasabb is.
Mi lehet most Európában? Kitört a háború?
Egy forró fürdő és egy üdítő falatozás után csodálatosan felfrissültem. Két napig idefenn szándékozunk maradni a Kígyók hegyén. Köröskörül diófák, cédrusok, s számomra ismeretlen, vöröset virágzó fák. Már csak háromnapnyi gyaloglás van hátra Askotig. Sok-sok kilométernyi út hegyre fel, s völgybe le.
Amikor az erdőn át, úttalan utakon egyedül kaptattam felfelé a Kígyók hegyén a Berinag bungalowhoz vezető utolsó szakaszon, ünnepélyes védikus himnuszokat hallottam a távolból. Iskolás fiúk énekelték Srí tiszteletére. Ősi zene, mely mintha az AUM-ból áradna. A fiúcsapatot egy tanár vezette, s egy saját készítésű Ghandi zászlót hoztak magukkal.
A Himalája kőzete, az észak-amerikai Grand Canon-éra emlékeztet. Ha az ember kézbe veszi, meglepődik, mert azonnal porrá hullik szét. Ilyen kődarabbal képtelen voltam szöget verni a cipőmbe, pedig nagy szükség lett volna rá, mert fájdalmasan lefegett a talpa. Azt mondták, ne búsuljak, Askotban van cipész!
Askot radzsája, aki meglátogatott minket a menedékházban, rossz híreket hozott. Elmondta, hogy a békésen kanyargó Kali folyó, melyre táborhelyünkről leláttunk, felső szakaszán vadul árad. Az esőzések sokkal hevesebbek voltak, mint bármikor korábban. A folyó lerombolta valamennyi hidat, a keskeny hegyi utat pedig vagy alámosta, vagy egyszerűen magával sodorta a mélybe. Az előttünk haladó zarándokcsapatoknak kimondhatatlan szenvedéseket kell kiállniuk, sokan közülük oda is vesztek.
Hosszú hallgatás után Srí úgy döntött, visszafordulunk. Gyakran csodálkoztam azon, vajon a jóindulatú idős ember miért viselkedett olyan furcsán visszahúzódóan és elutasítóan Nityanandával szemben. Most már jobban értettem őt. Nityananda nagy próféciái nem teljesedtek be. Ő, aki ünnepélyesen kinyilatkoztatta, hogy senki nem halhat meg a zarándokúton, becsapta, félrevezette önmagát és a többieket is. Srí további elszomorító híreket is kapott. A kereskedőket, akik kezdetben olyan készségesen szállították a zarándokokkal foglalkozó bizottságnak a petróleumlámpákat, esernyőket, esőkabátokat és élelmet, senki nem fizette ki, s ezért Nityanandát tették felelőssé, s perek indultak ellene. Hirtelen egyre többen kezdték állítani róla, hogy szélhámos, és érdemtelenül választották Sankarácsárja utódává, mert e méltóság viseléséhez nincs megfelelő szanszkrit tudása. – Nekem nem feladatom hogy megítéljem őt. Nehéz feladat az újoncnak Indiában, hogy a rengeteg aszkéta közt – akik másokat, vagy akár saját magukat is igyekeznek becsapni – ne vezessék félre, s felismerje a valódi szentet. Mert Isten örök társai szívesen rejtőzködnek, s csupán Isten kegye teszi lehetővé, hogy felismerjük őket.
Vágyakozva pillantottam le Askot magasából a független Nepál földjére, az érintetlen zöld erdőkre, s a felhőkkel és rétekkel borított hegyekre, melyek a csillámló Kali folyó túlpartján látható közelségben nyújtóztak alattam. Elbűvölő, mosolygó táj volt. Fájt, hogy nem mehetek tovább észak felé, hiszen Tibet, a tiltott ország, ha Srí kíséretében látogattam volna meg, kitárult volna előttem. Az európai és amerikai expedíciók előtt azonban zárva maradt. Ott hevert Srí előtt a nyugat-tibeti alkirály meghívója. Az a hír járta, hogy hetek óta huszonöt ló áll készenlétben a határon Srí és kíséretének érkezésére várva.
– Várj türelmesen, ha itt lesz az ideje, Síva hívni fog téged. – mondta Srí újra és újra.
Két napot töltöttünk Askotban. Mindkét napot velünk töltötte a bungalowban a radzsa öccse is. A hercegi család, melynek elődei hajdan Kumaon királyságának urai voltak, mely birodalom Sikkimtől Kabulig húzódott, ma Askot falu közepén él, mint egy kicsiny uradalom, vagy inkább egy nagyobb paraszt gazdaság tulajdonosa. Ők is a Nap dinasztiából származnak, családfájukat több ezer évre vissza tudják vezetni. Egészen száz évvel ezelőttiig a királyi család valamennyi tagja viselte a déva – isten – nevet is. Amikor 1815-ben az angolok bevették a korábbi fővárosukat, Almorát, és a hercegi család Askotba vonult vissza, letettek a déva kiegészítő név használatáról is. Még egy pillantást vetettem a kanyargós Kali folyóra, melynek habjain vígan bukdácsolt a napfény, aztán a többieket megelőzve beszaladtam az erdőbe. Különlegesen örömteli volt az út vissza Almorába. Ismét számtalanszor kaptattunk hegyre fel, aztán le a trópusi forró völgyekbe azután újabb meredek hegyoldalak következtek szédítően felfelé igyekvő ösvényekkel.
– Nincs nagy jelentősége, ha elmész a földi Kailashoz. Az igazi Kailas hegyet, ahol saját lelkünk lakik, azt kell megpróbálni minden erőnkkel elérni!– valami hasonló instrukciót írt számomra Srí már együttlétünk első napjaiban is.
Úgy tűnt mintha Síva szent hegye egyre közelebb kerülne hozzám annak ellenére, hogy épp most fordítottam hátat neki. Számtalan éjszakán álmodtam vele, álmomban tovább barangolva rétjein. Miközben hazafelé tartva néhány előhegyén újra átkeltem, lélekben végig velem voltak havas csúcsai, aranyló bércei. Az úton valamennyi menedékházban, ahol megszálltunk, Srítől egy-egy leckét, tanítást kaptam. A Tál nevű kunyhóban kezdődött (Tál hindiül azt jelenti mélység, alapja valaminek). Az épület egy erdővel borított szakadékban állt, ez volt utunk legalacsonyabb pontja, de a Himalája hófehér hegylánca ott ragyogott a völgy felett, bevilágítva annak mélyét. Srí azt mondta:
– Ma arra a napra emlékezünk, amikor Krisna megjelent a Földön. Ünnepelni fogunk, együtt fogjuk olvasni a Bhagavad-gítát. Vaman dász, elhoztad a Gítát?
Nem, nem vittem magammal. A könyv sajnos Almorában maradt.
– Milyen könyv van nálad?
– Csak a Vivekacsudamani, „A megkülönböztető erő koronagyémántja” Sankarácsárjától.
Így eshetett hogy Isten egyik földi születésnapján, a szakadék mélyén Sankarácsárjának ezt a nagyszerű, ám magvát tekintve ateista művét olvastam. Utunk hátralévő részén, miközben kaptattam hegyre fel, s ereszkedtem völgybe le szüntelenül az Upanisadok azon néhány szaván meditáltam, melyet Sankarácsárja világnézete vezérfonalának választott: „aham brahmasmi” – „én vagyok brahman”. A merész, hatalmas szavak mögött egy időre eltűntek a hegyek és erdők, folyók, sőt a Himalája havas láncai is. De titokban tele voltam szégyenkezéssel. Vágyakoztam a Bhagavad Gíta-kötet után, melyet az Almorához közeli kis fehér házban, a bőröndömben hagytam, a házban, melynek neve Anandakutir, az üdv, a lelki boldogság kunyhója. Nem egy bizonyos versére vágytam melyet nem tudott megőrizni az emlékezetem. Nem, az egész könyvre, hiszen a Bhagavad Gíta szavait az Isten, maga Krisna saját ajkával mondta hajdan tanítványának, Ardzsunának.
Amikor Almorába visszaérve a kasztonkívüli utcaseprők vesszőseprűje a csípős fehér port magas felhővé kavarta, s tele lett vele orrom és szám, boldogan gondoltam arra: „Ó, még ez is az Övé! Krisna porát keverik fel!”