Himalájai napló
Első éjszaka az ashramban. Este nyolctól kilencig a szvámik között ültem a kőpadlón kicsiny kusa fűből szőtt takarómon. Apró petróleumlámpa fényénél kuporogtak a szvámik szorosan egymás mellet a fal mentén. Csak egy fanatikus tekintetű, sötét szemű férfi telepedett le a terem közepén. A többiek lökdösték, rángatták és püfölték, hogy tűnjön már el onnan, de ő észre sem vette, mély transzban volt. Néha úgy tűnt, mintha átható merev tekintetével engem bámulna, de valójában nagyon távol járt tőlünk. A többiek több mint egy órán át himnuszokat énekeltek Síva, az isteni romboló tiszteletére, aki a földi dolgokat elpusztítja, hogy a lelket felszabadítsa. Valaki újra és újra boldogan áradó dalba kezdett, mely hullámként csapott fel mindannyiuk ajkán. Aztán egy újabb hullám. Hullámok százai... Ez nem kötelező ima. Nem, ez egy erőtől duzzadó, örömteli, újjongó ének. Mint ahogy egy atléta napnyugaton boldogan, valamennyi izmával játszva jól kidolgozott testét próbálgatja, úgy próbálgatják, használják ők újjongva a lélek erejét.
*
Kezdetben meglehetősen szégyenlős beszélgetések zajlottak köztem és a vézna, szinte szőrtelen arcú kis délindai tamil között, aki elfogadta közeledésemet. Eredetileg könyvesbolti segéd volt Madraszban. Amikor szülei és testvérei felől kérdeztem, látszott hogy a téma kényelmetlen számára. Sejtelme sem volt arról, hogy élnek-e még egyáltalán. Egy szváminak a szülőhelyétől, szüleitől, mindentől, ami kötődést jelenthetne számára, meg kell válnia, saját testéről meg kell feledkeznie. Ez volt az ok, amiért ő délről északra, a Himalájába jött. Öt évig Rishikeshben a Himalája másik részén élt egy guru tanítványaként. Most a Kailashoz készült. Nagyon fiatal, még csak huszonöt éves, s talán egy kicsit fanatikus.
*
Reggel fél hatkor pihenten ébredtem. Csepereg az eső. A Himalája előhegyei felett súlyos felhők lógnak. Beágyazok, ami annyit jelent, hogy a takarót, amin eddig a padlón aludtam, és a másikat, amellyel takaróztam, kiterítettem szellőzni az oszlopcsarnokba. Ma nyugtom volt a poloskáktól, amik egyébként hordákban vonulnak fel s alá. Azt hiszem e rovarok esetében ugyanaz a helyzet, mint a lövészárkos állóháborúban: csak az újoncok helyzete reménytelen.
A kis tamil megtanított rá hogy nem szabad túl közel feküdni a falhoz. – Borzadt a gondolattól is hogy megöljön egy poloskát, s meggyőződése volt, hogyha megtenné, következő életében ilyen féregként születne újjá. – Amikor Srít kérdeztem ezzel kapcsolatban, ő teljesen más véleményen volt:
– Öld meg a poloskákat. – mondta. – Ha csak kidobod őket a szabadba, visszajönnek, és a többi szvámit gyötrik majd. Ez pocsék élet így.
Rana viszont úgy gondolta:
-Nagyon jó, ha a poloskák bosszantanak éjszaka. Legalább emlékeztetnek arra, hogy tulajdonképpen most meditálnod kellene.
*
A fiatal tamil különös dolgot mesélt nekem Mahatma Ghandiról. Ghandi saját asramot nyitott, s az emberek tódultak hozzá, hogy a jógát tanítsa nekik. Azonban a remélt magas szintű jógagyakorlatok helyett a tanítványoknak először a latrinát kellett takarítaniuk, s ha húzódoztak e munkától, a Mahatama személyesen végezte el helyettük. A jóga nem más, mint szolgálat! Erről szólt a tanítás.
Sívananda, a kis tamil guruja egyszer azt mondta neki:
– Ha világszerte ismert jógi valaki, akkor is minden pillanatban készen kell állnia arra, hogy akár tanítványai és követői körétől övezve is hajlandó legyen hamis alázat nélkül bőröndöt vinni a fején akár egy kuli. Ha erre nem hajlandó, nem igazi jógi.
Az ifjú Szvami Nijaboda e tanítás szerint él. A csúnya sovány kis emberke, aki boldogan segít nekem és szolgál engem, néha ragyogó angyalnak látszik; azzá tette a jóga.
*
A meditációt követő mélységes békességben ülök a szobámban. A kitárt ablakokon át a Talmulde túloldalán a csendes napfényben sütkérező teraszos hegyoldalon felkapaszkodó Kalamati nevű falura látok. Később a ragyogó reggeli fényben egy darabon le is sétáltam a völgybe. A távolban megpillantottam egy hegyes kupolát, mely szürkén tört az ég felé, s egy lingam kőben, a kozmikus teremtő erő szimbólumában végződött. Közelebb kerülve vettem észre hogy ez egy régi Síva templom, melynek közvetlenül a bejáratánál egy szörnyen szétroncsolódott, elszenesedett, villámsújtotta fa állt.
A templom felett és alatt a sziklateraszokba vájt nagy vízmedencéket láttam. A felsőben épp két sötétbarna bőrű férfi hajladozott hófehérre szappanozva, láthatóan alapos tisztálkodást végeztek. Én is levettem cipőm, zoknim, kezet és lábat mostam. Egyikük készségesen elvette a vízsugár alól rézedényét, hogy megmosakodhassam.
Mezítláb mentem a kortól megszürkült templom küszöbéig, melynek teteje bedőlt, s mintha hódolata jeleként mélyen meghajolna tetejével a padlót érintette. A narancsszín ruhás férfiak barátságosan felém bólintottak. Most már tudom, hogy hova tűnnek el minden nap réz és ón edényeikkel a zarándokszállásról. Bár tiszta vízű forrás bugyog közvetlenül az ashram mellet, ők mégis a régi Síva templomba járnak fürödni, s innen hozzák maguknak a vizet.
Síva, a romboló, a jógik istene. A halálé és a feltámadásé.
Mesélték, hogy aki az isteni, felszabadulást adó Ramat választotta urának, őt akarja imádni, annak először három vagy hat hónapon át Sívát kell szolgálnia. – Rama, Hari, Hara, Narayana, Brahma, Visnu, Siva, Vaman, Krisna, mind mind csupán különböző aspektusai az egyetlen mindenható Istennek.
A templom lábánál, a nagy, kikövezett medencében nincs semmi más, csak zöld iszap. Egyetlen egy helyen bugyborékol csak tisztán és világosan, s ott egy férfi áll, s egy tálból mereget valamit. Ő is int, hogy üljek le. A medence homlokzati oldalán romos termek, körülötte elszórva pedig négyszögletes, lingammal koronázott kunyhók düledeznek. A teremben egy matracot is látok, néhányan itt éjszakáznak.
A templomot smaragd színű hegyek ölelik körül komolyan és fenségesen, melyek távolodva széles völggyé öblösödnek. A fűben ülök, tehénlepények között, épp úgy mintha egy alpesi réten szemlélődnék. Ha kicsit elfordítom a fejem, látom ahogy a hegyi legelők sok-sok kis ösvénytől szabdalva ereszkednek le a szurdokba, melynek mélyén erdők zöldellnek.
E szelídebb hegyek mögött nyugaton sötétszürkén állnak a havasok. A templom előtt a kőlapokon a legelésző tehenek és lovak között egy kőből faragott imádkozó démon áll. A tető mohával benőtt kőpiramisán, egy erkélyszerű konzolon is ágaskodik egy hasonló.
A templomtól a zarándok lakig széles ringó híd vezet a szakadékok felett, melyet eddig észre sem vettem.
– AUM – üdvözölnek barátságosan a mahatmák, akikkel találkozom, amint épp fürödni tartanak a templomhoz.
– AUM – kiáltja hajnalonként a sovány kis tamil, amikor egy csésze sötét teával a szobámba lép, hogy felébresszen.
– Az AUM szótagból – így meséli – született valamennyi nyelv, s e szótag a Védák eredete is. A Védák olyanok, mint egy olyan fa levelei, melynek gyökerei az égben vannak, s lombja lefelé nő.
Az esős évszak valóban beköszöntött. Úgy dörög és villámlik, mintha épp az ashram épületébe készülne becsapni a menykő. Aztán még fél óra sem telik bele, ismét édeni béke és csend honol. Az eső mintha soha nem is esett volna, a föld szomjasan és nyomtalanul beszippant bármekkora lezúduló vízmennyiséget.
Nagy szerencse számomra a hallgatási tilalom, melyet Srí szabott ki rám elutazása előtt. A délelőtt folyamán egy szót sem szólhatok, ha bármire szükségem van, azt írásban kell közölnöm a szvámikkal. – Hatalmas erő rejlik a valódi belső hallgatásban. A lélek, s nem csupán a száj hallgatásában.
*
A cingár szvámi Nijaboda és én különleges párost alkotunk. Az ő anyanyelve tamil, az enyém német. Délutánonként, hosszú erdei sétáinkon angol nyelven beszélgetünk melyet mindketten csak félig-meddig bírunk. A piacon és a bazárban felszedett némi hindusztánit, s most e csekélyke nyelvtudását barátságos szolgálatkészséggel próbálta megosztani velem. Szenvedélyesen vetette rá magát egy hindusztáni nyelvtankönyvre melyet nálam fedezett fel. Most ezt tanulmányozza éjszakánként, s győztes arccal hozza a frissen megismert szabályokat melyekkel megismerkedett. Nijaboda csak ámul és bámul, hogy én nem dohányzom, nem iszom, s egyáltalán nem esik nehezemre, hogy ne egyem húst. Hát, igen, a koszt az ashramban szegényes, és olyan erősen fűszerezett, hogy éget mint a tűz. Délelőtt tizenegykor zöldség és a jellegzetes indiai kenyér, éjjel tizenegykor ismét egy csipetnyi zöldség és kenyér. ( A legtöbb indiai ashramban csupán napi egy étkezés van.) A zarándokok hosszú sorban ülnek a szabad ég alatt egy petróleumlámpa fényénél az éjszakában bódítóan illatozó fák közt, és várják a vacsorát. E hatalmas ország, India valamennyi tájáról, kasztjából, osztályából sereglettek ők össze ide. Valamennyien eldobták múltjukat, tulajdonukat, hogy szadukká válhassanak, ám mégsem sikerült mindenkinek teljesen elfelejtenie a kasztkülönbségeket, mint ahogy az tulajdonképpen előírás egy szannyászi számára. Hosszú, gyakran keserű szóváltások szűrődnek be szobámba sokszor még késő éjszaka is.
Gyakran vitatják meg az étkezési szabályokat is. Nijaboda például képes órákig e témát taglalni. Minden nap érkeznek újabb zarándokok. Minden talpalatnyi helyet elfoglalnak az épületben, talán százan is vannak. A város különböző épületeiben is sokan tanyáznak, mások éjjel érkeznek, s bebocsátást követelve kopogtatnak az ashram üvegajtaján. Futótűzként terjedt el a hír egész Indiában, hogy a Bizottság valamennyi zarándok számára fedezi a szállás és felszerelés költségét. Vannak köztük valódi szentek, mások csak hordják a szaduk narancsszínű öltözetét. Csoportok alakultak, s most külön istentiszteletet tartanak az emeleten és a földszinten is. Fentről és oldalról ugyanazok a Sívához szóló himnuszok zengnek, éjszakánként pedig a szobám előtti teremből behallatszik a megszakítás nélkül folyó csomagolás, a felszerelési tárgyak előkészítésének motozó zaja. Kulik kuporognak várakozva a padlón – hatalmas mű készül itt. Almorától a következő vasútállomás százhúsz kilométerre van.
A zarándokút oda-vissza mintegy ezer kilométer, és hatezer méter magasan fekvő hágókon át vezet. Kiépített út nincs. Minden petróleumlámpát, minden zsák rizst valakinek a hátán kell felcipelnie. A pénz úgy tűnik kevés lesz, mert sokkal több zarándok jött, mint amennyire számítottak. Szvami Nityananda, aki minden felelősséget magára vállalt, tigrisbőrrel a vállán Delhibe és Karacsiba utazott, hogy pénzt gyűjtsön gazdag kereskedőktől. Ám a gazdasági válságot India is érezte. Dolgavégezetlenül, gondterhelten és betegen tért vissza a szvámi. Életének hatvanöt éve alatt most először láz teperte le, ám nem törődve állapotával már másnap indulni akart Bombaybe, hogy a két nap és két éjjel tartó utat vállalva pénzt szerezzen a zarándoklathoz.
– Nem adom fel soha! – mondogatta. – Nem szűkölködhetünk a semmiben. Senki nem halhat meg ezen a zarándokúton!
Mi, a zarándok otthon lakói nagy, időnként zilált, zajos családot alkotunk, melybe naponta új vándorok érkeznek és kvártélyozzák be magukat. Ilyenkor összébb kell húzódnunk. Még a bungalow létrán megközelíthető, tágas padlása is csurig van a Manasarovar-tóhoz és a Kailas hegyhez igyekvőkkel.
Egyikük, egy idős, erőtől duzzadó, fehér szakállú férfi, különleges védelme alá vett engem. Régebben gépészmérnök volt, és sokáig Európában élt. Elmesélte, hogy fiatalkorában Diesel motorok ezreit építette Stokholmban. Most a személyes vagyonát képező egyetlen tárgy egy könyv, egy magyarázat a Bhagavad-gítához Sankarácsarjától. Amikor észere vette, hogy érdeklődöm e könyv iránt, azonnal nekem akarta ajándékozni, s csak nagy fáradság árán sikerült megakadályoznom ebben.
Amikor szandálom kilyukadt, ő és a kis tamil védőszárnyaik alá vettek, és elkísértek Almorába, hogy a városban engem, a tapasztalatlant be ne csapjanak. A suszter két annát kért a javításért, ami körülbelül tíz pfennignek felel meg. Ám védelmezőim megvetően hátat fordítottak a pénzéhes cipésznek maguk után vonszolva engem is, egyre dohogva az arcátlanul magas ár miatt. Egy másik suszter egy annáért, vagyis öt pfennigért javította volna meg. Ezt is drágállották. Jártunk utcáról utcára, egyre nyomorúságosabb sikátorokba jutva, míg végül a szabad ég alatt dolgozó számtalan foltozó cipész egyike szakszerűen megjavította a szandálom fél annáért, miközben mezítláb ücsörögtem mellette. Kísérőim mélységesen elégedettek voltak. A csatát nyert harcosok boldogságával vonultunk vissza hármasban a virágzó hegyoldalak között a zarándok otthonba.
*
Beteg vagyok, vérhas fertőzést kaptam. Az almorai víz nagyon rossz. A kis tamil egy mindig magával cipelt orvossággal próbál gyógyítgatni. Ég és könnyezik a szemem is. Valami erős sav mehetett bele. Három napig szinte teljesen vak voltam. Ma egy kicsit jobban vagyok, odakint szakadatlanul ömlik az eső. Mikor jön már Srí?!
*
Srí újra itt van. Néhány nappal korábban jött, mint ahogy jelezte, mert érezte, hogy szükségem van rá. Az éjszakákat ugyan még a zarándokházban töltöm, de napközben Srí oltalmazó szárnyai alatt lehetek a kis, fehér erdei házban, amit Srí Anandakutírnak, a lelkiség kunyhójának nevez, s amelyet egy almorai brahmana bocsátott Srí rendelkezésére.
Meggyógyult a szemem. Srí mesélte, hogy régen az igazságkeresők maró anyagot cseppentettek a szemükbe, hogy próbára tegyék magukat, vajon fájdalmak közepette is képesek-e megőrizni higgadtságukat és belső békéjüket. A vérhas is megszűnt. Srínél étkezem, a finom, könnyű étel, amit Govinda Singh, Srí szolgája nagy odaadással készít mesterének, nagyon jót tesz nekem. Napi meditációmat ismét Srí meditációs szobájában, az ő társaságában végzem. Ha kinyitom a szemem, az ő arcát látom. Még mindig nem dőlt el, hogy már idén megkezdjük utunkat a magas hágókon át a Manasarovar-tóhoz és a tibeti Kailas-hegyhez, vagy egyelőre csak egy kisebb felfedezőútra vállalkozunk. Srí megkért, ha túl leszünk a zarándokúton, menjek vele Nasikba, a házába, s éljek ott tanítványaként, fiaként.