Anandapith – Az üdv otthona
A születésnapomon érkeztünk vissza Almorába, s úgy tűnt mintha soha nem is lettünk volna távol. Csak a teraszos vidék lett zöldebb, magasra nőtt a gabona, a folyók bár áradnak, de vizük tiszta. Számomra ismeretlen fák virágoznak, mint megannyi fehéren világító karos gyertyatartó gyertyái. Boldog meditációban telnek a napok.
Tegnap végleg elutaztunk Almorából Nasikba.
Sok széles folyó hídján keltünk át. Partjaikon homok padok, zöld cserjések, és templomok. Ősrégi házak maradtak el mögöttünk, melyekben az emberek még gyertya vagy olajmécses fényénél üldögélnek, és isteneknek szóló himnuszokat énekelnek. Muttrában, régi nevén Maturában, ahonnan a keskeny nyomtávú vasút indul a Himalájába, meg kellet szakítanunk utunkat néhány órára.
Kora hajnal volt. Srível bementünk a városba, ahol a hagyomány szerint 5000 évvel ezelőtt Krisna született. A szűk, kövezett utcákon rikító színű ázsiai forgatag. Hatalmas négykerekű bivalyfogatok, tehenek, többnyire kényelmesen terpeszkedve az úton, kereskedők, koldusok, leprától szétroncsolt, autónk ablakán benyúló karok. Egy nyomorúságos, tikkadt, forró cserjésen át, mely valaha őserdő volt, Vrindavanba is elmentünk, ahol Krisna a pásztorok közt boldog ifjúkorát töltötte. Jövőre az év egy hűvösebb szakában szeretnénk néhány hónapot itt tölteni.
Ez alkalommal csak egy kis időt töltöttem itt Srí mellet üldögélve a Jamunához vezető lépcsőkön az árnyékban. Srít követve én is levetettem a cipőm és a zoknim, s lábam a gyöngyöző kékesfehér vízbe dugtam, mely zúgva szaladt tova. A hosszú himalájai vándorút óta az egyik lábujjam, forró volt és gyulladt, lüktetett és kékesvörös színe alapján úgy látszott tele van gennyel.
– Talán a Jamuna vize meggyógyítja a lábam. – fordultam Sríhez.
Azt válaszolta nagyon komolyan:
– Biztos hogy meg fogja gyógyítani.
Nagyon jó érzés volt amint a lágy, langyos víz végigsimított arcomon, kezemen, s meggyötört lábamon. Halak úsztak hozzánk bizalmas közelségbe. Amikor közelebbről megnéztem őket, akkor láttam, hogy amit halaknak véltem, az nem más, mint meglehetősen nagy teknősbékák feje és nyaka.
Az imént Srí, hogy a koldusok számára legyen aprópénze, az utcán guggoló nők egyikétől virágot és virágfüzéreket vásárolt. Intésére a virágokat felajánlásként a folyóba dobtam, majd markomba vizet mertem, s egy folyóparti pap halk imája közben lassan visszacsorgattam a Jamunába. Ezután a pap egy kagylóhéjat tett mellém a nedves kőlépcsőre, melyben vörös festék volt, olyan amilyennel a tilakot felfestik a hinduk a homlokukra. Belemártottam ujjam a festékbe, s az egyik teknős homlokára festettem a vörös jelet. Ezután a pap Srí és az én homlokomra festette Krisna szent jelét.
Másnap, mire Nasikba értünk, a lábam tökéletesen meggyógyult.
Nasik az indiaiak nagy búcsújáró helye. India ősi nemesi nemzetségeinek sarjai, akik valaha zarándokútra keltek Nasikba, valamennyien innen eredeztetik családfájukat, mely sokszor évezredeig vezethető vissza.
Srí házának neve Anandapith – az üdvösség otthona. Egy nagybirtokos kúriájához hasonlít. Egy hatalmas szoba szolgál fogadó helyiségül, ahol egy tigrisbőrön van fehér kendője és párnája melyen ülni szokott. Közvetlenül innen nyílik nagy meditációs szobája, a falakon Isten képei, s az emberiség nagy szentjeinek képei függenek virággal ékesítve. A fogadó teremben, nyitott ajtónál, Srí közelében, de őt nem zavarva kell meditálnom.
Éjszakánként az ajtó, mely Srí hálószobáját az enyémmel összeköti, nyitva áll. Amikor hajnalban háromkor vagy fél négykor felébredek, látom mindig megújuló meghatottsággal, amint az idős férfi egyenes derékkal ül az ágyán és meditál, meditál a megkínzott világért.
Délutánonként Srí sétára hív a birtokára, ahol nagy örömmel gazdálkodik. Most épp Dattatreya számára építtet templomot. Az épület váza már kész, a kupola nagy fehér virágként csillog.
Dattatreya is egyike a megszabadítóknak, az avatároknak, akiket Isten a hinduk hite szerint önmaga kiterjedéseként a Földre bocsát, hogy meggyógyítsák a világot. Dattatreyát három fejjel és hat karral szokták ábrázolni, mert amint azt mondják, az indiai szentháromság – Brahma, Visnu és Síva – összes erejét egyesítette magában, amikor itt a Földön az embereket bölcsességre, higgadtságra tanította. Hat kezében a világ teremtőjének kagylókürtjét és lótusz virágát, a világ fenntartójának harci csakráját és jogarát, s a világ pusztítójának háromágú szigonyát és vizeskorsóját tartja. Mélységes szimbolika rejlik e három istenség – akik valójában egyek – úgynevezett „fegyverei” mögött. Srí egy selyem tokban mindenüvé magával hozott egy kicsiny, elefántcsontból készült Dattatreya szobrot, s minden menedékházban felállította. Lábaihoz virágot hintettünk, és Srí Dattatreya tiszteletére költött dalokat énekelt elő nekem.
– Ő a Gurum, a lelki tanítómesterem. – mondta.
A templom belseje még üres, ajtaja felett azonban már ott ragyog a szent AUM szótag. A háromfejű Dattatreya márványszobrát, amely majd a templomba kerül, a fiatal szobrász még nem fejezte be.
*
Ha a városba megyek, európai ruhát öltök, de itt a házban és a birtokon, újra dhóti van rajtam. Ez egy leellet vékony fehér szőtt anyag, melyet nadrág helyett hordanak. A levegő szabadon járja át e ruhadarabot, amely a hőségben végtelenül kellemes viselet.
Lassan érik a banán, első alkalommal Srí fiatal ültetvényén. Néha olyannak tűnnek, mint számtalan zöld kéz, szétterpesztett ujjakkal, máskor, mint egy csillár gyertyái, úgy tolakodnak felfelé. A legcsodálatosabb gyümölcs azonban a mangó. Mintha a világmindenség összes édességét és aromáját összegyűjtötte volna magába, de sajnos szállítás közben tönkre megy az íze.
Srít elkísértem egy mangó ültetvényére mely egyik barátjáé volt, akinél gyakran vendégeskedett, amikor vándor remeteként élt. Ez hosszú évekkel ezelőtt történt.
A gyümölcsök hosszú, vékony, zöld száron csüngnek le a hatalmas öreg fák koronájából. Az aranysárgától a lilán át a purpur vörösig több tucatnyi színvariációt produkálnak.
– Mint a papagájok – vélte Srí.
Nekem inkább úgy tűnt, hogy a gyümölcsök úgy lógnak hosszú, vékony száraikon, mint az aranyló és ezüstös diók a karácsonyfán. – A mangó ültetvények között viruló szőlőskerteket láttunk, de itt a szőlőtőkék helyett karcsú fák nőttek, keskeny, magas koronával. A szőlőkacsok alatt úgy lehet közlekedni, mint egy sétány fáinak lombjai alatt. A híres nasiki szőlőt áprilisban szüretelik. Imitt amott látni egy-egy búzaföldet, ásott kutat is. Egy bivaly fogat, épp egy bibliai időket idéző, víztől csepegő bőrzsákot vonszol ki a kerek, mély aknából. Aztán egy autózás az Agra-Bombay-i autóúton: végtelen indiai fügefa sor, némelyik fa több mint hatszáz éves. Köztük elképzelhetetlenül nyomorúságos vályogkunyhók rozsdás lemezekkel fedve.
Srí tapsolt. Ezzel szokott hívni, és némaságra inteni, kezdenem kellett a meditációt. Egy vendég ült a szobájában, s hol csendesen, hol hangosabban beszélgettek. Srí nyakában virágfüzér volt, kezében is virágot tartott.
Leültem meditálni, s átfutott rajtam a gondolat: Miért most hív? Miért akarja, hogy egy idegen jelenlétében meditáljak?
– Ha az elmém, a szemem, a fülem meditáció közben zavarnak, mit tegyek? – kérdeztem egyszer Srítől.
– Kérd meg őket gyengéden: szem, neked most nem az a dolgod hogy kifelé nézz, hanem pillants, kérlek befelé, hogy lásd a lélek fényét! Fül, neked most nem az a dolgod, hogy kifelé hallgatózz, hanem az hogy a belső zenét meghalld.
Ez segített. A belső erőfeszítés csupán segítség volt a koncentrációban. – Amikor felálltam, a vendég elment, és Srí is befejezte már meditációját. Pillantásom egy olyan képre esett a falon, amit eddig észre sem vettem. Egy aranylóan tündöklő fiatal férfit ábrázolt egy folyó partján, felemelt karral. Srí megörült kérdésemnek.
– Ő Krisna Cséjtanya – mondta – aki néhány évszázaddal ezelőtt, Amerika felfedezésének idején élt Bengálban, s akit sokan mint a visszatért Krisnát tisztelnek. Még ma is visszhangzik egész Bengál a tiszteletére írott daloktól.
Akkoriban, amikor a sötét kor rejtett avatárjának nevét először hallottam, még nem sejtettem, hogy Krisna Cséjtanya indiai tartózkodásom eljövendő nehéz éveinek megkönnyítője, s lassanként egész életem középpontja lesz.